| Az
egyszeri élmény
Szólt a főcsiga (a cégnél olyan góréféle, de jóindulatú):
ugyebár, a lapnak vagyon állandó színházrovata; mi történne,
ha a gyerekek előadásáról is írnál má’ valamit? Hát
mi más történhetne: írok.
Kezdhetném
azzal, hogy cipőelhordó bácsinak néztek. Ezt a majdnem-malőrt
hamar tisztáztuk, pertu alapon (ejsze, mégsem vagyok
épp aggastyán), bár azonmód megbántam, hogy beismertem
előadásra kíváncsi nézői státusom. Egyelőre csak azért,
mert sorstársaimhoz hasonlatosan magamban malmozva ácsoroghattam
a Diákpincébe vezető lépcsők legtetején. De nem ezzel
kezdem.
Kezdhetném
azzal, hogy szinopszist írok a zelőadásról. Ezzel sem
kezdem, mert meglehetősen nehéz dolgom lenne. A Mikes
Kelemen Líceum diákjainak Semleges zóna című
előadása* ugyanis nem egy konvencionális színházi spektákulum.
Nincsenek szerepek, nincs szöveg - nincs története.
Vagyishogy van története, de azt mindenki saját maga
alkotja meg. Az előadás csak a keretet szolgáltatja
hozzá. Minimális díszlettel, életre kelt, félkész viaszfigurákkal.
Zene- és fényjátékkal. Kontrasztos színekkel, erős gesztusokkal
(igen hatásos a néma sikoly!). A látvány valami ilyesmi:
zseblámpa időnként felvillanó fényében a negyedszáz
néző helyfoglal. Sejtelmes hangok. Fény kigyúl. Zene
indul. Két alak vonaglik fekete lepedők alatt. Első
és Második. Tekergőznek, közelednek egymáshoz. Nemük
- egyelőre - ismeretlen. Szerelmi játék lenne? Találgatás
startol. Mozgás ritmusra. Zene elhallgat. Erős, nagyon
erős hang. Zene indul. Két alak kibújik fekete lepedők
alól. Előbb egy meztelen lábfej jelenik meg, majd térd,
comb, has, mellkas, arc. Szájon fekete rúzs, körmökön
fekete lakk. Arc fehér, mozdulatlan. Vágy. Segély. Nem
az arc, a test játéka ez. Szimmetrikus leosztás, a két
lány szerepet cserél, eljátsszák ugyanazt a másik széksorban
ülőknek is. Vágy. Segély. Beindul a meseszövő pókocska,
akadozva még, de már kezd valami kialakulni. Kín. Roham.
Gyógyír? Honnan? Körbe-körbe, keresi, keressük. Film
megszakad. Beavatkozás. Valami begurul a színre. Kimerevített
állókép. Megjelenik Harmadik. Alakra, formára nem hasonlatos
előbbiekhez. Csupán kontrasztjaiban. Zene indul. Kancsó
víz. Harmadik időnként belemártja ujjait. Időnként lespriccel
egy nézőt. Időnként kiloccsant maréknyit. Szimbolika.
Mese megszakad, találgatás folytatódik. Zene elhallgat.
Sejtelmes hangok. Fény kialszik. Fine primo tempo? Reflektor
kigyúl. Rendező kivonul. Dermedt csend. Vajon mikor
ocsúdik fel a néző: vége? Mehet haza, lejárt e fél óra,
amire jegyet váltott / meghívót kapott / bebocsáttatást
nyert. Még szobrozik a jónép, míg végül némelyekben
felsejlik: átvágták őket, felütés nélkül vége, ekkor
már hiábavaló a taps, nincs meghajlás, “tudtam, hogy
vége van, csak nem akartam elkezdeni tapsolni”, "erről
ennyit” - íme az első reakciók. Látványnak vége, előadásnak
vége.
Végül
is az elvont mozgásszínházban az a csodálatos, hogy
elindít egy gondolatsort. Befogadója válogatja, hogy
kiben milyent. Mennyire tartalmasat, mennyire maradandót.
Én most görgetem történetem. Érzem: hömpölyög, dagad.
Továbbírja magát. Előttem az éjszaka. Holnapra újabb
mesém lesz.
*Rendezte
Musca Szabolcs, játsszák Bakó Kincső, Fülöp Tímea, Péter
Anna.
miCHIGAn
|
