Ismétlődik a történet. Újból Szentgyörgyöt ünnepli kicsi és nagy, idevalósi és idegen. A város “dísze” áll és virágzik, egyszer furcsamód már fénybe is borult. Méltán nevezhetjük hát szobornak, még ha nem is igen hasonlít a védőszent különböző, korabeli mesterek által elképzelt és kőbe faragott vagy megfestett alakjához. Inkább illik egy agyafúrt H. G. Wells-regény lapjaira. Ez az egy nem ismétlődik tehát, remélhetőleg. Esetleg átalakul!? Az évek során fesztivállá nőtt Szent György Napok számtalan embert vonz a városba, talán már el is veszítette eredeti hivatását, értelmét. Ugyanakkor kiváltság ez Sepsiszentgyörgy számára, hisz nem minden környébeli város dicsekedhet ilyen hosszú múltra visszanyúló ünneppel a ’90-es évektől errefelé.

Kiváltság volt ez a régmúltban is. Ha belepillantunk a székelyföldi városok történetébe, könnyen felfedezhetjük, hogy hajdanán mekkora csatározások folytak egy-egy város vásártartási jogának elnyeréséért. Sepsiszentgyörgyön 1520-ban törvényesítik ezt a jogot, a környező nagyobb települések nem kis bosszúságára. Manapság is vásárról van szó, legalábbis részben, hisz a központ tele van árusokkal. Mindenki megpróbál eladni valamit: portékáját, mosolyát, alkotását. Ott, ahol valamikor állatokat, szőttest, ruhákat, kosarakat és egyebeket kínáltak a fekete kalapos vagy bő rokolyás árusok, ma sörsátrak, rögtönzött butikok állnak, nemegyszer zavart keltve hangos zenéjükkel. Van ám jó zene is, no meg egy-két rendezvény, mely megtekinthető. Ez van, ezt kéri kicsi és nagy, idevalósi és idegen.

… Isten letekinte a föld e részére, látta, hogy jó ez így. Este lett és reggel: az első nap…

(T. Sz.)