Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisvárosban egy kiskertész. Gondozta kertjét, amúgy módjával, mígnem egy szép napon új ágat kapott ajándékba. Elültette, öntözte, ápolta, maga sem tudta, mivé sarjad az ismeretlen vesszőág. Az pedig mind újabb hajtásokat növesztett, esztendő teltével a friss rügyek némelyike megerősödött, következő tavasszal a maga során ismét újabb hajtásokat növesztett, az egykor csenevész vesszőcske bokrosodni kezdett, a kusza szövevényen itt-ott virágok is nyíltak, egyik díszesebb, másik szerényebb, kelyhét éppen csak feltáró, s a szelek hátán híre ment a világnak négy sarkába eme csodás kertnek, tódulni kezdtek hát a kiváncsi népek, jöttek, egyre többen érkeztek a kisvárosba, és a kiskertész örült ennek, és a városlakók örvendtek ennek… Mígnem egyik kikeletkor tapasztalniuk kellett: a virágok már nem érettük nyílnak, kelyhükben a megpihenő harmatcsepp már nem nekik csillog, számukra csak a hajnali friss illat jut, s majd a porba hullott szirmok szomorú látványa. De a városlakók nem keseredtek el, nem is zárkóztak vastag falak s rácsos kapuk mögé, és a szeleknek sem tiltották meg, hogy messze, mind messzebb vigyék hírét eme csodás kisvárosi kertnek, hanem még szebb, az összes eddiginél színesebb virágokat sarjadzó vesszőcskéket szúrtak el a lassan-lassan erdővé szaporodó sokaság mellé, és ez újabb ágacskák megfogantak, hajszálgyökereik befurakodtak az utcák töredező burkolatai alá, indáik belekapaszkodtak a vakolatról lepergő festék mélyedéseibe, leveleik vidám hangulatot varázsoltak a szürke kövek közé, és a virágok, igen, a virágok: le nem írható gyönyörűséggel töltik el szemlélőiket. És a város ismét örvendezik, és a kiskertész ez újabb kikeletkor a régi bokrokat és az újabb vesszőcskéket öntözi, ápolja, és ő is örvend, mert most már látja, mivé gyarapodott az egykori ismeretlen vesszőág.

Váry O. Péter