Háromszéki gazdasági múlt

Részlet „Sepsiszentgyörgy Gazdaságának Stratégiai Fejlesztése” című tanulmányból
Szerzõk: Dénes Judit; Dénes István

Háromszék gazdaságát alapvetõ módon a domborzati tényezõk és a természeti adottságok határozták meg. A dombos, erdõs területek túlsúlya következtében az állattenyésztés a földművelésnél fontosabb szerepet töltött be az emberek életében, a nagy kiterjedésű erdõségek pedig az erdõkitermeléssel és fafeldolgozással juttatták többletjövedelemhez a szűkösen élõ lakosságot.

A gazdasági, társadalmi elmaradottság, valamint a tõkehiány miatt a gyáripar csak nehezen tudott meghonosodni vidékünkön. A népi- és kézműipart azonban igen elterjedt foglalkozásként űzték falvakban és városokban egyaránt. Az elõbbi nem szakadt el a mezõgazdaságtól, annak része volt, a kézműipart viszont elsõsorban önálló foglalkozásként űzték. Kézdivásárhely jelentõs céhes kisipari központnak számított, itt a kereskedelem is fejlett volt. Elsõsorban a brassói mesterek kisugárzásának következtében.

A legkorábbi mesterségek a bõr megmunkálásához kapcsolódtak: a tímárok 1572-ben, a csizmadiák 1638-ban, a szűcsök és fazekasok 1649-ben alapítottak céhes szervezetet.

Jóval késõbbi keletűek a szíjgyártók, mészárosok, szabók, kovácsok, asztalosok, üstgyártók és kalaposok céhei. Sepsiszentgyörgyön pedig csak 1763 után alakulnak céhek.

Háromszék ipartörténeti krónikájában az úttörõ szerep az üveggyártásnak jutott. A
zalánpataki (1692) és bükszádi üvegcsűr (1700 körül alakult) tipikus feudális jellegű földbirtokosi kezdeményezésként született. Létrehozásuknak elsõrendű célja a hatalmas erdõségek felhasználatlanul heverõ, másként nem értékesíthetõ fájának hasznosítása volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Kálnoki, Mikó, illetve Mikes családokat elsõsorban nem a termelés után befolyó haszon érdekelte, hanem a létesítmények bérbeadásából származó kisebb jövedelem.

Az üveggyártással párhuzamosan a huták közelében a hamuzsírfõzés is meghonosodott. A két, viszonylag hosszú életet megélt huta mellett olyanokat is találunk Zágon--Bárkányban és Bodzakrasznán, amelyek a XIX. század második felében csak néhány évtizedig működtek. Ebbõl a hagyományból mára nem maradt semmi, sem állóeszköz, sem szaktudás, talán a nyersanyagviszonyok is annyira megváltoztak, hogy a fa tüzelõértékére nem építhetõ újra ez az iparág.

A marosvásárhelyi Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbanknál részvényes nagybirtokosok szorgalmazták a szénbányászat megindítását. Ennek eredményeként 1872-ben Köpecen megkezdõdött a kitermelés. A bank a következõ évben félmillió forint alaptõkével megalapította a késõbbi Erdõvidéki Bányaegylet Részvénytársaságot. Ez a vállalkozás tartotta fenn mindvégig a Székelyföld egyetlen számottevõ bányáját. A bányatelepen már az 1880-as évektõl telefon működött, saját kisvasútja volt (1893). 1913-ban pedig kötélpályát helyeztek üzembe.

Hasonló jellegű, de kisebb jelentõségű volt az erdõvidéki vasérc kitermelése és feldolgozása a bodvaji (1828-1914) illetve az erdõfülei (1842) vashámorokban. Ezek a vulkanikus kõzetbe bezárult fészkes érctelepek felszíni vagy tárnás kitermelésével nyert vasérc megmunkálására rendezkedtek be. A gazdasági akadály ezen telepek esetleges és szétszórt volta, ami miatt az üzemméret a gazdaságossági szint alá kerül, egyébként kiváló minõségű, sokszor már értékes fémekkel kavartan fordul elõ az alapanyag. Vasérceink a távoli jövõben egészen kis megmunkálást lehetõvé tevõ technológiák elterjedése esetén, újra gazdasági jelentõségűvé válhatnak.

Az erdõalji falvakban a fakitermelés, deszkavágás és fuvarozás jelentette a családok legfõbb jövedelmét. A Kovászna, Papolc, Zágon feletti hatalmas fenyõerdõk iparszerű kitermelését a múlt század 80-as éveinek a végén Horn Dávid budapesti vállalkozó kezdte el Kommandón. 1888-ban létrehozták az elsõ – gyulafalvi -- fűrésztelepet. Az ipari fakitermelés a szállítás korszerűsítését is megkövetelte. Így Kovászna felsõ végétõl iparvasutat építettek, melynek 1260 méteres szakaszán siklón, vagyis kötélpályán szállították le Kommandóról a faárut.

A Gelence határában levõ erdõségek kitermelése érdekében a múlt század második felében 19 vízfűrész vágta a deszkát. A zabolai gróf Mikes család ugyanakkor ipari jellegű fűrésztelepet működtetett (Zernye, Putna). A műszaki fejlõdés a kitermelés sikerét jelentette. A kötélpályás, vízi-, illetve úszócsatornás szállítás mellett a gelencei üzemtõl a Brassó–Háromszéki vasúttal való találkozásig. 1905-ben 17 km hosszúságú erdei vasút épült.

A mostoha földrajzi viszonyok és csekély üzletpolitikai érdek miatt a székelyföldi vasutak épültek meg a legkésõbben: 1891. november 30-án a Brassó–Kézdivásárhely, 1897. április 5-én pedig a Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda közötti pálya készült el, amelyek azonban csak részben oldották meg a belsõ hálózat kialakítását. Háromszék bizonyos részei továbbra is nehezen megközelíthetõek voltak. A múlt század második felének megoldatlan szociális problémájaként sok szó esett a székely kérdésrõl. A jobbágyfelszabadítás, a határõrvidékek felszámolása tömegeket sodort zsellérsorba. Az általános elszegényedés vezetett oda, hogy az 50-es évektõl kezdõdõen meglendült a kétirányú áramlás: az ország belsejébe és a Kárpátokon túlra. Valamivel késõbb pedig Amerikába. Tömegével vándoroltak a székely iparosok Romániába, és annak fellendülõ kisiparát erõsítették. Az eljárkálás tradíció lett. Bojárok megbízottai a század végén Háromszéken egész falvak lakóit elõlegezték meg tavasztól õszig tartó munkára, szép napszámbérért. A nagyméretű kivándorlás hívta fel a kor közvéleményének figyelmét a székelység gondjaira. Az 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus kijelentette: a bajokat az állam közbelépésével kell orvosolni, a gazdálkodás modernizálása útján. Majd minden községben gazdakört alakítanak, vezetõiket adózásban, könyvelésben, hitelügyekben képezik ki, szakmai kirándulásokat szerveznek számukra. Fogyasztási és tejszövetkezeteket hoznak létre. Programszerűen ekkor kezdõdik a tenyészállatok nevelése.

A két világháború között az ipar jelentéktelen szerepet játszott. A legnagyobb súllyal afakitermelés és a fűrészüzemek jelentkeztek, amelyek akkoriban több mint 2500 alkalmazottal dolgoztak. Nem kis jelentõségű volt Sepsiszentgyörgy és környéke életében az Elsõ Székely Szövõgyár utódja, a Klinger Henrik Rt. tulajdonát képezõ szövõgyár, amely 800-1000 alkalmazottat foglalkoztatott. Zabolán és Kovásznán kialakult a házi szövetgyártás, amely szépen fejlõdött egészen a második világháborúig. Sok kis agrár és élelmiszeripari vállalat működött. Szesz-, sör- és ecet-gyárak, malmok hálózata képviselte ezt az ágazatot. A lignit kitermelése már 1872-ben megkezdõdött Köpecen, de lelõhelyek voltak az egész Baróti hegység vonulatának különbözõ pontjain, Illyefalván és a sepsiszentgyörgyi Erõs-oldalnál is folyt a szervezett kitermelés.

Az ásványvizek, a szénsav értékesítése már a múlt században megkezdõdött, és a két világháború között Kovászna, Málnás és Elõpatak ásványvizeinek palackozása mellett, a gyógyászati célokra való felhasználás érdekében, több részvénytársaság alakult.

A kereskedelem a megye két városában, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen összpontosult. Nagyszámú kiskereskedelmi cég működött a tájegységi központokban, Baróton és Kovásznán. Falvakon, a magánkereskedõk mellett fejlett hálózata volt az Erdélyrészi Hangya Szövetkezeti Központnak. A megyében jelentõs szerepet játszott a nagyszámú kisiparos, akik fõleg Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Baróton fejtették ki tevékenységüket. A hiteligények kielégítése és a megtakarítások letétbe helyezése céljából 22 bankegység működött a városokban és községekben. Ezek közül 12 önálló bank volt, 44 504 000 lej alaptõkével (1937. évi kimutatás). Rajtuk kívül 12 hitelszövetkezet jött létre. Valamennyi pénzintézet tagja volt az Erdélyi Bankszindikátusnak.

A második világháború alatt a gazdaság állapotára kemény csapást mért a Brassótól való elszakítottság, de a háborús állapot is érezhetõen visszavetette a megye gazdasági fejlõdését. 1940-1945 között kisebb vállalatok jöttek létre: ecetgyárak, zöldség- és gyümölcsaszaló üzem. Ekkor rakták le a rétyi lengyár alapjait.

A háború utáni idõszakban a gazdasági életre rányomta bélyegét a Romániát is
sújtó jóvátételi kötelezettség, ami megyénkre is nehéz terheket rótt. Így mezõgazdasági termékeket: gabonát, tejtermékeket, húst, valamint gyapjúszövetet kellett szállítani a Szovjetuniónak. Ugyanebben az idõszakban a megyét nagyméretű aszály sújtotta, ami kihatott a vidék egész gazdasági életére.

A politikai hatalom birtokában a kommunista rendszer fokozatosan rátette a kezét a
gazdaságra is. Elõször a még magánkézben lévõ vállalatokat, kisipari műhelyeket, kistermelõket gátolták működésükben – nehéz adóterhekkel sújtva õket. Így az évszázados gazdasági szerkezet lassan semmivé lett. A gazdasági élet birtokba vétele egészében az 1948. június 11-én végrehajtott államosítással fejezõdött be.

Az ipar, a kereskedelem, a közlekedés, a pénzintézetek az állam tulajdonába kerültek. Megalakultak az elsõ mezõgazdasági termelõszövetkezetek, a kollektív gazdaságok. Ez a folyamat 1962-ben fejezõdött be. Idõközben létrehozták az állami mezõgazdasági vállalatokat, valamint a mezõgépészeti egységeket, a gép- és traktorállomásokat. Az 1948–1968-as évek között az ipar fejlõdése jelentéktelen volt. Kisebb fejlesztések történtek a textilipar, a fakitermelés- és feldolgozás terén.
Létrejött a helyi érdekű ipar. Ez az úgynevezett helyi ipar különbözõ ágazatokból állt: fafeldolgozás, fémmegmunkálás, konfekció, zöldség- és gyümölcstartósítás, malomipar, ásványvíz-palackozás, pék- és sütõipar, kõbányászat. Ily módon az ipari össztermelésbõl a helyi ipar jelen-tõsen részesedett.

A kereskedelem állami, illetve szövetkezeti tulajdonba került. Megalakultak az állami
kereskedelmi vállalatok. A községekben létrehozták a fogyasztási szövetkezeti hálózatot, amely ipari árut juttatott el a vidék lakosságának és mezõgazdasági terményeket vásárolt fel, majd értékesített a városokban.
A mezõgazdasági termelés az új tulajdonformák közepette nehezen bontakozott ki, és a termények szerkezete a következõképpen alakult: burgonya, cukorrépa, sörárpa, búza és takarmánynövények. A rendelkezésre álló legelõk és kaszálók, valamint a cukorgyárból származó répafej biztosították az állattenyésztés fejlõdését. Így alakultak ki a tejgazdaságok, szarvasmarha- és sertéshizlaldák, juhgazdaságok.

Az 1968-1989-es évek között a vidék gazdasági helyzete megváltozott. Az utak korszerűsítése, aszfaltburkolattal való ellátása, a távközlés bõvítése megkönnyítette a különbözõ gazdasági ágak fejlõdését. A városok ivó- és ipari vízellátásának kibõvítése, a csatornázás megoldása lehetõvé tette az ipar telepítését. A fenti idõszak kezdetén új gyárak épültek Kézdivásárhelyen: a készruha-, keményítõ- és csavargyár. Korszerűsítették a sepsiszentgyörgyi textilgyárat, a cigarettagyárat, valamint a helyi ipar több vállalatát. A kisiparosokat a kommunista rendszer kisipari termelõszövetkezetekbe tömörítette, a nagy hagyományokkal rendelkezõ kisipart felszámolták. Kovászna megye lett az ország egyik legnagyobb burgonyatermelõje, jelentõsen növekedett a szarvasmarha-állomány, valamint a sertés- és juhállomány.

1970 után viszonylagos gazdasági fellendülés következett be. Nagyméretű beruházások kezdõdtek: több új üzem épült fel és indult be. Sepsiszentgyörgyön felépült a megye legnagyobb ipari létesítménye, az Autóalkatrészeket és Célgépeket Gyártó Üzem, Bodzafordulón a Traktoralkatrészgyár. Megjelent az Autóvillamossági Alkatrészeket és Villanymotorokat Gyártó Üzem a megyeszékhelyen, és az Alacsonyfeszültségű Szigetelõ- és Villamos Berendezéseket Elõállító Gyár Kézdivásárhelyen. A fafeldolgozó ágazatban bútorgyár épült Sepsiszentgyörgyön, farostlemez- és bútorgyár Kovásznán, épületasztalos egység Bodzafordulón. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egy-egy korszerű húsfeldolgozó üzemet és vágóhidat létesítettek. Korszerűsített Szesz- és Keményítõgyár folytatta az iparág hagyományát Uzonban.

Az új ipari vállalatok megjelenése a megye gazdasági térképén az ipari termelés nagyarányú növekedését hozta magával. A 35 vállalat 41 265 alkalmazottat foglalkoztatott.

Ami a mezõgazdasági termelést illeti, a kollektivizációs irányítás eredményeként a
„szocialista mezõgazdaságban” fennálló érdektelenség és felelõtlenség rányomta bélyegét mindenre. Nálunk a mezõgazdaságban bármiféle tõkekoncentrációnak nem volt hagyománya, a lakosság is mindvégig ellentmondásosan viszonyult a téeszekhez. Elkerülhetetlen volt a gazdasági és erkölcsi visszaesés. A statisztikák bizonytalanok, a nyolcvanas évek végére pedig egyenesen botrányosan felduzzasztottak lettek.