Sepsiszentgyörgy régió bemutatása

Román gazdaságstratégia - Dénes István

A két világháború között

Ebben a periódusban a két román fejedelemség egyesülése és az 1877-es függetlenné válás után kialakult agrár jellegű gazdaság volt Romániában. Az ország gazdasági potenciálját felértékelte az 1900-1910 periódusban bekövetkezett gazdaság-stratégiai irányváltás, amikor a kõolaj vált a legfontosabb nyersanyaggá és Romániának az adott történelmi pillanatban, számottevõ tartalékai voltak, amelyek kedvezõ kitermelési feltételeket is kínáltak.

A húszas években a külföldi tõke és vállalatirányítás fontos szerepet töltött be az iparosításban. A harmincas években azonban az a gazdaságpolitika került fölénybe, amely a román állam vezérletével az importhelyettesítés és a protekcionizmus eszközeivel próbált kedvezõbb lehetõségeket biztosítani a hazai tõkének. Ekkor az ipar jelentõs részét a kitermelõipar adta (kõolajon kívül földgáz, színesfémek, szén stb.). A világ kõolajtermelésében ekkor Románia változóan a negyedik, ötödik, hatodik helyet foglalta el. A kõolajipar meghatározta az iparosítás modelljét, amit a kitermelõipar fejlettsége és a feldolgozóipar alacsony színvonala jellemzett. A vállalati struktúrát egy erõsen koncentrált, a nemzetközi gazdaság vérkeringésébe beágyazódott állami és külföldi tulajdonban lévõ nagyvállalatok és manufakturiális termelést folytató, elmaradott kis és középnagyságú hazai tulajdonú vállalatok jellemezték.

Ekkor a protekcionista jellegű iparosítás ellenére a külföldi vállalatok romániai befolyása nem gyengült, ezek részvénytõke aránya az egész gazdaságban 35-38 százalékot, a nagyiparban pedig közel 65 százalékot ért el, több mint 70 százaléka a kõolajiparba áramlott. A második világháborút megelõzõen az angol és francia cégek együttes tõkerészesedése meghaladta az iparban a húsz százalékot. A harmincas években a német tõke elsõsorban az új kereskedelmi piacok megszerzésében nyilvánított nagyobb érdekeltséget, tõkerészesedése az iparban és bankszférában elenyészõ volt, viszont a legfontosabb kereskedelmi partnerré vált.

A háború alatt fokozatosan alakult ki a német túlsúly. A változást a román- német
kényszerszövetség okozta. A román gazdaságban a német terjeszkedés – román állami segédlettel -hatékonyan valósult meg, amit gyorsított a nyugat-európai megszállt országok részvényeinek átvétele.

A gazdaságban a háború 1943 végéig konjunktúrát váltott ki, felfutatta a hadiipart és nehézipar. Az kõolajipari termelés 1937-tõl csökkenõ trendet mutatott, 1943-ban az 1937-es szint 75 százalékán állt. A háborút követõ periódusban az államosítások elõtt az ipar a kapacitások 50
százalékán termelt.

A kommunista hatalomátvétel után sem változott kirívóan a gazdaságstratégia. Az eredeti 1945-ben egyedüli fontosságúként kifejtett fém és vasipar mellé stratégiai értékű ágazattá visszaemelték továbbra is a kõolajipart (a szovjet érdekérvényesítés következtében). A mezõgazdasági körzetek problémáit a politikai indíttatású 1945-ös földreform nem szüntette meg, így maradt a túlnépesedettség, alacsony munkatermelékenység és a tulajdonok szétaprózottsága. A továbbiakban a gazdaságot orosz–román vegyesvállalatok uralták, amelyeket a fegyverszüneti egyezmény teljesítésére hoztak létre. Az elsõ szovrom alapítási hullámban a romániai természeti erõforrások extenzív kihasználása volt a cél, a második hullámban már iparosítási törekvéseknek is
utat engedtek, de a szovjet gazdaság mint gép- és berendezés-exportõr elmaradt Németország ilyen jellegű szerepétõl. 1949-ben kényszermunkára küldtek hetvenezer tisztviselõt, és a pártból kizártak 192 ezer fõt, akik zömmel a volt szociáldemokrata kistulajdonosok voltak. A kényszermunkára való internálások az ötvenes évek elején tovább folytatódtak. A Duna–Fekete-tenger csatorna és hasonló óriás-beruházások munkaerõigénye határozta meg a letartóztatandók számát.

Az iparosítást az ötvenes évek elején úgy valósították meg, hogy a termelést – a beruházási költségekre való tekintet nélkül – a külkereskedelmi mérleg és a költségvetés maximális megterhelésével fokozták, mely jórészt az agrárszektor jövedelemtermelése terhére történt. A beruházások fele a kõolajiparban és a szénbányászatban valósult meg. Ezen ágazatok legnagyobb felvevõpiaca a szovjet gazdaság volt, ellentételezésként olyan gyártókapacitásokat szállítottak,
melyek termelése késõbb a román gépexport fontos tételeit adta (olajfúró és cementipari berendezések). Agresszív importkiváltás és importvisszafogás történt ebben a periódusban olyannyira, hogy a berendezéshiányban szenvedõ gazdaság számára realizált beruházásoknál 74 százalékban támaszkodtak hazai gépekre. Az iparfejlesztés regionális súlypontjait nem kis mértékben a szovromok határozták meg, amelyek a legfejlettebb dél-erdélyi régiót részesítették elõnyben.

A román iparosítás egyik alapvetõ jellemzõje és egyben a többi KGST-tagországétól eltérõ jegye, hogy az iparfejlesztés irányát nem elsõsorban az import, ezen belül a szovjet nyersanyagimport határozta meg, hanem a romániai nyersanyagok (kõolaj, fa, színesfémek) szovjet igények szerinti exportja.

Ugyanakkor megállapítható, hogy a román–szovjet gazdasági viszonyban szovjet részrõl rövid távon pragmatizmus érvényesült, a sztálini típusú iparosítási modell kialakítása másodlagos célként szerepelt a román természeti erõforrások nagymértékű kihasználása mögött. Román statisztikai évkönyvek tanúsága szerint 1950-53 között a költségvetés kiadásainak
15-20 százalékát fordították honvédelemre, ez a beruházási volumen több mint felével volt egyenlõ.

Az ötvenes évek második felében a hangsúlyt a hengereltáru- és acéltermelésre tették át. Az új vajdahunyadi vasmű ércellátása fõleg Szovjetunióból származott, amellyel Románia is beiratkozott a KGST hagyományos együttműködési stílusába. Ekkor a külkereskedelmi relációkban Szovjetunió részesedett a román export 63 százalékából. Jelentõs mennyiségűek ugyanakkor a nem külkereskedelmi jellegű román áruszállítások, amelyek a szovromoknak a Szovjetuniót megilletõ nyereségébõl, valamint a teljesen szovjet tulajdonba került vállalatok átutalásaiból álltak.

Az agrárszektorban (itt figyeljük az árakat és piacot, gépesítést, szervezeti formákat, beruházások ütemét és a munkaerõt), a város és falu közti árucserébõl bürokratikus nagykereskedelmi szervezetek létrehozásával igyekeztek a magánkereskedelmet kiküszöbölni. Ez nem sikerült. A városokban fokozódó és egyre súlyosabbá váló élelmiszerhiány, a gyorsan növekvõ
szabadpiaci élelmiszerárak szolgáltattak okot a pénzreformra, amelynek közvetlen célja a tszesítéssel szemben mutatkozó paraszti ellenállás megtörése volt. A pénzreform ENSZ becslések szerint a paraszti megtakarítások 4/5-ét vitte el. Az ezt követõ években súlyos élelmiszerellátási
gondok merültek fel.

Románia azok közé a kelet-közép-európai országok közé tartozott, ahol az 1953 közepétõl a Szovjetunióból kiinduló destabilizációs folyamat nem idézett elõ változást a politikai hatalom szervezetében. A sztálini politikát felváltó malenkovi, majd hruscsovi vonal a korábbinál nagyobb önállóságot biztosított a román belpolitika számára, de ezt a lehetõséget egy sztálinista nacionalizmus kiépítésére használta fel.

1953 nyarától észrevehetõen csökkent a szovjet érdekeltség Románia iparosításában. A szovromokba irányuló tõkeberuházások leálltak, és visszaesett az országba érkezõ szovjet gép- és nyersanyagimport. Ez a politika végül a vegyesvállalatok román tulajdonba adásához vezetett. Ennek következményeként a román ipar – történelme során elõször – hazai tulajdonba került.