Sepsiszentgyörgy régió bemutatása

Román gazdaságstratégia - Dénes István

A hatvanas évek

Az 1960-65-ös terv nagyszabású iparosítási céljaihoz Románia már 1959-ben nyugati szállítókhoz és hitelezõkhöz fordult. A szovjet gazdaságvezetés – a nemzetek feletti tervezés
koncepció jegyében – nem kívánta meghitelezni az új galaci acélmű berendezéseinek szállítását, mivel szerinte Romániának a vegyiparra és a mezõgazdasághoz kapcsolódó tevékenységekre kellett volna koncentrálnia. A komparatív elõnyök ilyen értelmezésével szemben Románia a nemzeti nehézipar erõsítését szorgalmazta. Kõolajszármazékokért, faipari termékekért és mezõgazdasági cikkekért nyugati gépeket is vásárolhatott. A KGST-import egyre inkább visszaszorult arra a szintre, amit ipari cikkekkel lehetett ellentételezni. A hatvanas évek elsõ felében a tõkés import a KGST-országok közül a román gépi beruházásokban érte el a legmagasabb arányt, miközben a feldolgozatlan termékek éppen a tõkés exportban játszották a legnagyobb szerepet.

A hatvanas évek második felében a korábbiakhoz képest némileg nõttek a beruházások az élelmiszeriparban és könnyűiparban, ugyanakkor csökkentek a bányászatban és kohászatban, valamint a faiparban. Változatlan súlyt képviselt és KGST összehasonlításban továbbra is igen gyors ütemben épült ki a vegyipar. Új prioritásként lépett be a gépipar. A beruházási politika a gépimport helyettesítésére törekedett. A tõkeintenzív ágazatok változatlanul igen nagy túlsúlyban voltak a munkaerõ-intenzívekkel szemben, így a foglalkoztatási átrétegzõdés nem gyorsult fel annyira, mint Bulgáriában vagy Magyarországon.

Az exportban a nyerstermékeket feldolgozott termékekkel igyekeztek felváltani. Ekkor került elõtérbe a bútorgyártás, a kõolajexport helyett a vegyipari cikkek exportja, a bõr és gyapjú, valamint a gabona és élõállat-export helyett a hús, a szövet és cipõexport. A fejlesztésekben újra importált gépekre támaszkodtak a tõkés import részaránya 1967-ben 60 százalék körül alakult. Az egyszeri gépipari behozatal az adott szerkezetben hosszú távon növelte az anyagimportot. A román gazdaság nem integrálódott (nem integrálódhatott) szervesen a világgazdaságba, kapcsolatait csak eszköznek használta autark céljai eléréséhez. Ennek eredményeként a külkereskedelem mindinkább anyagbeszerzõvé vált és egyre nehezebb lett kitermelni a szükséges ellentételeket. A megnövekedett tõkés importot hitellel finanszírozták. Románia távolmaradt a KGST szakosítási megállapodásaitól és nem vett rész a szovjet kõolaj Kelet-Közép-Európába juttatását célzó közös programokban.
Románia hitelképessége, nemzetközi megítélése ekkor igen jó volt. Eltávolodtak a Szovjetuniótól, minden más környezõ országnál hamarább felvették a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, az 1967-es háború után is fenntartották a jó viszonyt Izraellel, elítélték az 1968-as Csehszlovák intervenciót – mindez elismerést hozott. A hetvenes évek elején csatlakozott a GATThoz, az IMF-hez és a Világbankhoz tovább tágult tehát az ország nemzetközi mozgástere. A Nyugat annak ellenére elõnyöket nyújtott, hogy a belpolitikai viszonyok távolról sem a neki tetszõ módon alakultak, és a vezetés nem volt hajlandó teljesíteni az adatszolgáltató kötelezettségeit sem.

A mezõgazdaságban 1962-ben lezárult a szövetkezetesítési kampány. A háztáji gazdaság engedélyezett nagysága dolgozónként 0,15 ha volt. A teljes mezõgazdasági terület a háztáji, az állami és a szövetkezeti tulajdon között oszlott meg. Az állami gazdaságok a volt árutermelõ nagybirtokok és a jobban felszerelt középbirtokok helyén jöttek létre. A Bãrãganban és a Nyugati Alföldön meghaladta a szántóterület egyharmadát. Erdély nagy részén és a hegyvidéken 15 százaléknál kevesebb a részesedésük. A termelõszövetkezetek országos átlagban a szántóterület 74-75 százalékán gazdálkodtak.

A szövetkezeti világban a szétaprózódottságot csökkentették 1963-64-ben, ami oda vezetett, hogy Kelet-Közép-Európában itt voltak a legnagyobbak a tsz-ek, amelyek mindenféle növényt termeltek, mindenfajta állatot tartottak, kisparaszti gazdaságként működtek. A tsz-esítés lezárását követõen a mezõgazdasági beruházások terén stagnálás, a szövetkezeti szektorban és a gépállomásoknál csökkenés állt be.

Az állami gazdaságokban néhány évvel a tsz-ek elõtt, a hatvanas évek második felében szakosítási kampányt indítottak. Külön növénytermesztõ, állattenyésztõ farmokat és szolgáltató ágazatot hoztak létre, biztosítva mindegyik számára a felsõfokú végzettségű vezetõt. Ezen intézkedések után a növénytermesztés eredményei a preferenciális gépellátottság miatt nõttek, az állattenyésztés hozamai a rossz felszereltség és a munkaerõ hozzáállása és a takarmányterület csökkenése miatt visszaestek.

A szövetkezeti szféra is hasonló nehézségekkel küzdött. Két síkon egyszerre igyekeztek korrigálni a stratégián. Hosszú távú megalapozott fejlõdést váltott ki a műszaki felszereltség, a szervezeti irányítás hatékonyságának növelése, amit megerõsítettek egy rövid távú pénzügyi szabályzóval a felvásárlási árak felemelésén keresztül. Ez javította az állattenyésztés és néhány munkaigényes kultúra jövedelmezõségét. Az egyéni gazdálkodás megszűnte oda vezetett, hogy a parasztok jövedelmi helyzete a városiakhoz viszonyítva rosszabb volt, mint az ötvenes évek végén.

Az ágazatot fejlesztõ stratégia piaci elemeket igyekezett beépíteni a gazdálkodásba. Az 1967-69-es idõszakban számos apróbb intézkedés tükrözte a gazdaságirányító szervek felfogásváltozását. 1967. január 1-tõl a tsz-tagok is jogosultak némi nyugdíjra. 1968-ban engedélyezték az alkalmazott nélküli kisiparos műhelyek újraindítását, ami javította a falusi szolgáltatások helyzetét.

Megszüntettek mindenféle kötelezõ beszolgáltatást. A tsz-ek vásárolhattak szállítóeszközöket, amit késõbb adminisztratívan újra szabályoztak.