Prognosztika


A tartalékhiányos fejlődés

Fontosnak vélem megemlíteni a nálunk folyamatosan létező, következő mozgástérszűkítő
tényezőt: a tartalékhiányos fejlődést. A városi vagyon egy részének termelési-tényező formájában szükséges tartalékként kell rendelkezésre állnia (kapacitás, anyag, energia, munkaerő, pénzbetét, forgalomképes értékpapír, jó másodlagos piaccal rendelkező vagyontárgy) ahhoz, hogy a piac szükségletváltozásaira a termelőszféra késedelem nélkül tudjon reagálni. Nos, a tartalékokat ugyanott kell kutatnunk, ahol a gazdaságfejlesztési forrásokat kerestük. Elsősorban a vállalati szférában, gondolok itt a nagy és közepes cégekre, ezek a tartalékok csak „tapintattal” mozgósíthatók gazdaságpolitikai célokra, de konjunkturális kilengésekre – egyszerűen a vállalati túlélés belső törvényszerűségeiből fakadóan – nem találni jobb eszközt. Itt ütközik a vállalati és gazdaságpolitikai időtáv, de erről majd később. Ha csak a vállalati vagyont figyeljük, ennek a tartaléknak illene a vállalati vagyonhányad 10-15%-át kitennie, stabil és erős piaci helyzet esetén ez valamivel csökkenhet, vészterhes időkben viszont növekednie ajánlatos. (Itt ütközik ki a mai tőkehiány problémája, az amúgy is forrásszegény vállalat nem tudja, hogy beruházzon-e, vagy tartalékoljon; ti. ha beruház, hosszú távra köt le forrásokat, ha tartalékol mindenképp, olyan formában teszi, ami gyorsan konvertálható aktív termelési tényező vé). A tartalékok még lehetnek a lakosságnál ez inkább megtakarítások formájában, az önkormányzat évi büdzséjének kisebbnagyobb
hányadát tekinthetjük még a tartalék részének. Mellékes körülménynek látszik, de
valójában nagyon fontos az, hogy milyen szinten rendelkezünk ezzel a városi tartalékkal (részben devizatartalékkal). Mert ha ez úgy marad, ahogy van, diszperz formában a lakosság és a kisvállalkozók folyékony szegmens kezén (részben a matrac alá dugva), akkor lehet az bármily nagy, a piachoz való idomuláshoz szükséges szerkezeti változások vagy műszaki generációváltás finanszírozására nem használható fel, pontosabban gyilkos vételi árfolyamon igen – ahogy a Ciorbea-kormány tette 1997 tavaszán az árfolyam-krachkor –, de sajnos az így szerzett pénzzel nem ipari beruházásokat eszközöltek, hanem finanszírozták a külkermérleg deficitjét, és a adósságszolgálat kamatterheit. A közbevetés hasonlatértékét csökkenti az a tény, hogy ilyen árfolyamleértékeléssel csak a gazdaságilag és devizahatóságilag elhatárolt területek élhetnek (nemzetállamok, konföderációk tagállamai esetenként), ugyanakkor azt is kell látni, hogy az

Eurozóna nemzeti kormányai is meg vannak már fosztva ettől a varázslási lehetőségtől. Városi
szinten pedig nem is lehet erre gondolni.