Prognózisok, melyekre felfűzhetőek a stratégiai akciók - Dénes Judit

A romániai politikai kultúra alakulása

Ahhoz, hogy több-kevesebb sikerrel reális képet tudjunk alkotni a politikai erőtér
természetéről és a szereplők várható mozgásairól, elemeznünk kell a mai tendenciákat, amelyek a későbbi folyamatokat determinálják.

Az alaptendenciák:

• a rendszerváltás több-kevesebb gazdasági és politikai fejetlenség közepette megy végbe,
  ami időben elhúzza, nagyságát tekintve pedig súlyosbítja azt a csődöt, amit a
  hidegháborús veszteség hagyott maga után;
• a gazdaság a degradáció állapotában van, a termelési tényezők erősen erodálódnak, az új
  gazdasági szerkezet erősen torz, a jövedelmi és költségviszonyok nem teszik lehetővé a
  tervezést, a kisstratégiák kialakítását, az állam az adón keresztül kirabolja a lakosságot
  és a cégeket akik, mindent megtesznek ennek a rablási folyamatnak a visszájára
  fordításáért;
• a lakosság nagy hányada reményvesztetté válik, képtelen megkülönböztetni a valós
  fejlesztési programokat, program elemeket a szélhámosok ígérgetéseitől, másik része
  pedig vakon elítéli az „új” társadalmi rendet, kivonul az utcára visszasírni az átkosat és
  elítélni a privatizációt;
• az ország politikailag ugyan nem puskaporos hordó, mert: (a) a román fél nem annyira
  agresszív mint a szerb, vagy az orosz; (b) a magyar nyelvi közösség pedig nem
  rendelkezik az írekhez, vagy baszkokhoz hasonló „felszabadítási” hagyománnyal és
  politikailag a hosszabban lefutó békés, jogi és parlamentáris eszköztárat választotta
  jogainak visszanyerésére, de itt is a végsőkig ki lesz aknázva a „magyar kártya” mint
  figyelemelterelő cirkusz (kenyér nélkül). Ez a probléma ugyanakkor nem kapcsolható
  egyenesen a gazdasági helyzethez, ez már pszichológiai beállítódás, tehát nem
  valószínű, hogy egy kisebb gazdasági felemelkedéssel elmúlna;
• a formális demokrácia „koreográfiája” az emberi érintkezések és egymáshoz való
  alkalmazkodások szükséges kultúrája híján talajtalanul működik: érdemi konszenzusok
  helyett alig álcázott erőszakoskodásokat (lásd román kormányválság 1999 végén),
  svindliket, botrányokat szül, komolytalanná válik, s így előkészíti a talajt a „kemény
  kéz” számára, ettől a folyamatos pénzügyi és politikai európai függés mentheti meg az
  országot és ez is csak akkor, ha az erős kéz árnyéka nagyobb káoszt sejtet a nyugatiak
  számára, mint a mostani fejetlenség.

A fentiek miatt az országban két pólus között látszik kibontakozni a politikai erőtér. Az
egyik pólus egy nacionalista-konzervatív, többé-kevésbé nyíltan keresztény irányzat, amelynek
eszmerendszere, stílusa, módszerei a hatalom gyakorlása során – különösképpen a nehezen
megoldható kényszerhelyzetek nyomásának hatására – ösztönösen visszakanyarodik a háború előtti jobboldali diktatúrák értékrendjéhez és politikai praxisához. A másik pólus ugyancsak nacionalista, eszmeileg elég nehezen körülírható irányzat, amely a volt állampárt vezetői és apparátusa „rugalmas” hányadának vezetése alatt szerveződik meg. A romániai magyar politikai erőtér lassan elcsúszik a magyarországi politikai mozaik kicsiben történő leképezésére, a kölcsönös szimpátiák és félhivatalos finanszírozási csatornák kiaknázhatóságának következményeként.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a román gazdaság átalakulásának levezénylése egyértelműen
politikafüggő probléma és nem lehet az olasz analógiára azt mondani, hogy a gazdaság tegye a
dolgát, a politika pedig csinálja úgy, ahogy tudja. Az ország azonban kultúrköri besorolás és
gazdasági erőtér szempontjából nagyon megosztott. A Kárpát-medencéhez tartozó részét már
nyolcvan éve következetesen kirabolják és ebből finanszírozzák a regáti rész – súlyos
elmaradottságából fakadó – többletrezsijét. Az a tendencia már a közvélemény előtt is hallatja
hangját, hogy az erdélyi románok tartják el a regátiakat, ami azért nem teljesen igaz, de ha a
szocializáltságot, képzettséget és a többi latens fejlettségi tényezőt számba vesszük, feltételezhető, hogy ez a régió (a többi régióval ugyan vámunióban, de jövedelem-transzfer nélkül) sikeresebb kitörést hajthatna végre mai nyomorából, mint az országgal monolitként összekapcsolva. Azért csak feltételezhető, mert az iparosítással Erdélybe, Bánátba és Partiumba betelepített 3-3,5 millió, zömében falusi gazdálkodó családból származó, lakosság sokban rontja a hatékonyságot.