Prognózisok, melyekre felfűzhetőek a stratégiai akciók - Dénes Judit

Saját potenciál fejleszthetősége

Természeti vagyonunk, elsősorban az erdők sorsa az új privatizációs és erdőgazdálkodási
törvény alkalmazásáig bizonytalan. Várható az erdők gátlástalan lepusztítása. Az erdészeti hivatalolyan kitermelést tervez, amely lehetővé teszi a fenntartható erdőgazdálkodást. Nem tudni mennyire kalkulálták be számításaikba a „magánvágásokat”, nem kell elfeledni, hogy a vágott deszka ma a legbiztosabb exportcikk a megyében.
A mezőgazdasági területet a túlzott burgonyatermesztéssel súlyosan megfertőztük, már az
mtsz-ek is, de a magángazdák sem kímélték a területeket és a túlzott savas műtrágyahasználat sokat gyengített a földek minőségén. Ez a továbbiakban két versenyképességet csökkentő akciót von maga után: (1) át kell majd térni 3-4 évenként egyszeri burgonyavetésre a mai évente, jobb esetben három évből kétévente történő vetésről; (2) be kell vezetni a drágább, lúgos műtrágyák tömegeshasználatát.

A mai romániai és ezen belül a háromszéki, háztartási és vállalati megtakarítások szintje
nem teszik lehetővé a beruházási javak megfelelő felújítását. Ezt a problémát súlyosbítja a források felhasználásában kibontakozó két tendencia: (1) a kevés megtakarítást részben a kormány magas hozamú államkötvényekkel felszívja költségvetési hiányának finanszírozására; (2) a pénzintézetekbe kerülő hányad pedig a bankrendszeren belül kering, amellyel kurrens likviditási gondjaikat csökkentik a bankok, az iparba országosan a felszívott betétek egyötöde jut vissza. A beruházások szintje drasztikusan visszaesett, feltételezhetően az országos szint alá süllyedt, mivel a helyi vállalatok kevésbé művelték azt az országosan elterjedt műfajt, melynek a forgatókönyve két markáns fejezetet tartalmaz: (1) hogyan lehet hitelhez jutni ? és (2) hogyan kell a hitelt vissza nem fizetni? Ugyanakkor városunk környékének mentalitásában markáns szerepet játszik a kuporgatásra való hajlam, tehát az országos átlag fölött takarít meg a helyi lakos, így egyértelműen prognosztizálható a további forráskivonás a térségünkből.
A szakképzettség további alakulásáról sem lehet megnyugtató jóslatot mondani. A fiatalok
körében a szakmunkás minta elvesztette a vonzerőt, mivel a szülők is elbizonytalanodtak abban a tekintetben, hogy a biztos megélhetés reményében ilyen pályára buzdítsák a csemetéiket. A szakközépiskolák sem nyújtanak a munkaerőpiacon hasznosítható szaktudást egyrészt azért, mert forráshiánnyal küzdenek, másrészt nem tudják a jó szakembereket oktatóként magukhoz vonzani, hiszen azoknak nincs idejük tanítani és a hivatalos-bürokratikus szerkezet is akadályozza őket abban, hogy nemzetközi tapasztalattal rendelkező, jó szakmunkásokat (akiknek persze nincs oklevelük tudásuk igazolására) hívjanak meg előadónak az iskolába, mondjuk évente egy-két alkalommal. A szakképzési rendszer az ipari szerkezetet képezte le a városban, ennek távlatok nélkül maradásával az iskoláknak nincs semmilyen fogódzójuk arra nézve, hogy milyen szakokat indítsanak, holott most már elég rugalmas az új szakok indíthatóságának szempontjából a rendszer.

A szakiskolai vezetők nehézségét az is fokozza, hogy nincs a városnak egy olyan iparfejlesztési stratégiája, amelynek megvalósításáért számottevő forrásokat különítettek el különböző iparágak létrehozásának és/vagy letelepítésének megkönnyítésére. Ezt a szürke jövőképet némileg enyhíti a most létrejövő EU-alapokból finanszírozott új szakképző központ, de ez is csak akkor válthatja be a hozzá fűzött reményeket, ha az intézmény leendő vezetői tudatában lesznek küldetésük fontosságának és az tevékenységük során a helyi gazdaság szerkezeti evolúciójának kedvező folyamatokat gerjesztenek ennek megfelelő ifjú szakemberek kiképzésével.

Az elméleti képzés színvonala jó, országos hírnévnek örvendő líceumaink (Magyarországon
ez gimnázium) vannak. De legtöbb fiatal humán területen tanul tovább, amivel nem is volna semmi baj, hiszen nagy szükség van a társadalmat ápolgató, fejlesztgető szakemberekre, csak éppen nem látható, hogy ezeket a közösségi szolgáltatásokat miből fogja finanszírozni úgy a helyi, mint a romániai társadalom egésze az elkövetkező húsz esztendőben. A csak középfokú elméleti oklevéllel rendelkező fiatalnak gyakorlatilag semmilyen de jure esélye nincs a munkaerőpiacon, legfennebb a szülői kapcsolatrendszer segíthet rajta.
Azon kevés ifjú, aki mégis műszaki pályát választ, olyan hazai egyetemeken van kiképezve,
mely egy túlméretezett műszaki egyetemi rendszer bomló maradéka. Nagyon sokszor a műszaki egyetemek azért tartottak meg bizonyos szakokat, mert a tanároknak munkahelyet kellett biztosítani. Az elkövetkező években ez a lebomlás továbbra is lassan, nehézkesen halad. Új szakok indítása ugyancsak veszélyeket rejt magában, mivel a kormánynak nincs közismert műszaki fejlesztési stratégiája, nem finanszírozza olyan új K+F központok létrehozását, mely az utolsó évtized szakmai vívmányait adaptálná helyi körülményekre, vagy belefoltozna az elért fejlesztési irányokba. Az egyetemek mellett működő laboratóriumok pedig elavult gépparkkal rendelkeznek, amit súlyosbít az a tény is, hogy a hallgatók gyakorlati idejük alatt is csak a húsz-harminc évvel ezelőtt kifejlesztett gépekkel ismerkednek meg, sőt még azokkal is alig, mert nem látják az egésznek értelmét és nem vesznek rendesen részt a foglalkozásokon. Azzal a fiatal szakembergárdával, amely az következő évtizedben hagyja el az iskolapadokat, nehezen lehet technológia-igényes kisvállalkozásokat üzemeltetni.
Nem belátható, hogy mennyire enyhíti majd a helyzetet az, hogy a tanárok a közeljövőben
némi nemzetközi tapasztalatra tesznek szert. Várhatóan a jobb fiatal oktató szakemberek nyugaton maradnak, akik meg mégis itthon próbálnak szerencsét a szakmában, mindenképp kevés fogódzót találnak majd ahhoz, hogy emelni tudják a mérnöki szakma presztízsét, melynek társadalmi elismertsége valami olyat szintet jelez, mint a hetvenes években az érettségizetteké..