Történelmi adottságok
A román politikai kultúra forrásánál - Dénes István

Az európai történelem kevés olyan nemzedéket ismer, melynek életében oly mélyreható változások mentek volna végbe hazája társadalmában s államjogi helyzetében; egyszersmind arra is kevés példa akad, hogy elképzelései és vágyai ilyen rövid idõ alatt s szinte teljesen megvalósuljanak, nemegyszer túlszárnyalva józanabb képviselõik legmerészebb álmait is. Ez a román 48-as nemzedék. Érdemes megvizsgálnunk azt a közeget, ahonnan indultak és késõbbi szemléletüket, beidegzõdéseiket, eszméiket merítették.

A török birodalom 1711 és 1828 között (fanarióta kor) Moldva és Havasalföld trónját kötött idõtartamra az isztambuli görög kolónia művelt, nyugati nyelveket beszélõ képviselõire bízta. A Konstantinápolyból érkezõ hivatalnokfejedelmek családtagjaikat, rokonságukat és hű embereiket is magukkal vitték megszállva a fejedelmi udvar különféle posztjait.

A 48-as nemzedék õsei is ekkoriban költöztek a fejedelemségekbe. Ekkor az udvar, az üzlet, a fejedelmi iskolák, az istentisztelet és a közélet nyelve a görög. Ebben a körben a francia nyelv és kultúra nagy becsben volt és gyorsan terjednek a francia felvilágosodás és az azt követõ kultúrhullámok eszméi. A fanarióta kor egyik legnagyobb eredménye – a román-görög szimbiózison kívül - a szinte szétválaszthatatlanul összefonódó görög-francia hatás beivódása a román politikai és közéleti kultúrába.

Ezek a családok az ifjaikat Franciaországba, legtöbbször Párizsba küldik tanulni, akik ha a tanulmányaikat nem is veszik komolyan, a francia nyelvet, kultúrát, társasági modort tökéletesen elsajátítják. Késõbb az 1818/29-es orosz–török háború orosz gyõzelmének következtében megszűnik a román gabonakereskedelem török monopóliuma. Ez tápot ad a szűk körű polgári jellegű fejlõdésnek, amit a feltörekvõ rétegek gyerekeinek párizsi iskoláztatása igazol. Õk a felvilágosodás eszmevilágából kinövõ, francia mintájú, ellenzéki szemléletű, azaz a drinápolyi békét követõ kettõs uralom: szultáni fennhatóság, cári protektorátus visszahatásaként egyszerre török- és (inkább) oroszellenes román liberalizmus zászlóvivõi. Ekkortájt alakul ki a korabeli román állapotok egyik jellemzõ sajátossága, az, hogy jól megférnek egymás mellett a török mintájú, keleti despotizmus - a nyugati utazók által is jelzett - lépten-nyomon kiütközõ jegyei és a Párizs elõkelõ szalonjaiban csiszolt, ékes francia causerie.

A sajátos román-görög szimbiózis egészen 1821-ig a görög szabadságharc kezdetéig, valamint a Vladimirescu féle felkelésig tart. Ezt a pontot tekintik a modern román állam kialakulásához vezetõ új korszak kezdetének. Ezt követõen a szultán honi uralkodókat helyez a fejedelemségek trónjára, ami fanariótaellenes, majd egyenesen görögellenes hullámot indít el. Ez késõbb oda vezet, hogy 1963-ban Cuza fejedelem államosítja a görög kezelésű kolostorok óriási vagyonát. A megindult román-görög összeolvadás tovább folytatódik – immár ellenkezõ irányban -, s a lassanként végleg elrománosodó, régi fanarióta családok mellé hamarosan felzárkóznak a származásilag szintén heterogén (görög, bulgár, szerb, albán, makedón), de részben már (s érdekeikben teljesen) román, a polgárosodásban érdekelt rétegek. Könnyűszerrel teszik magukévá a román nemzeti célokat, és késõbb minden felhalmozott tapasztalatukat és ügyességüket a nagy vállalkozás, az egységes Románia megteremtésére fordítják.

E nemzedék õsei megszokták a nehéz feltételeket, tudták, hogy a szultáni vagy a nagyvezéri kegy szeszélyes, az intrikák viszont mindennaposak, a hoszpodárok pedig nem mindig töltik ki kialkudott hivatali idejüket. S ez, a fejedelemségekben késõbb is általános, állandó lét- és vagyonbizonytalansággal tetézve, a politikai érzéket egyenesen létkérdéssé növelte. A fejével játszott az, aki hibázott, vagy nem volt jártas a cselszövésekben. Ez oda vezetett, hogy ennek a valóban nagy nemzedéknek a tagjai úgy lettek européerek, úgy illeszkedtek koruk követelményeihez, hogy közben régebbi beidegzõdéseiket is megõrizték, átmentették õseik diplomáciai kifinomultságát, kitartását, rátermettségét. Mindez egyfajta kétarcúságot eredményezett, amit nyugat- és középeurópai szemmel nemigen lehet követni, félreértésekre, túlzott reményekre, téves következtetésekre adott alkalmat. Ez a szűk politikai elit, amely adottságai révén alkalmasnak bizonyult, hogy az európai hatalmi viszonyok legapróbb rezdülésére is érzékenyen reagálva az 1853-tól kezdõdõ sorozatos balkáni konfliktusokban maximálisan érvényesítse népe és nemzete érdekeit, kíméletlenül lecsapjon minden lehetõségre. De ugyanezen erények egyszersmind hátrányokkal is jártak: néhány kimagasló képviselõjük (Bãlcescu és Kogãlniceanu) kivételével kevéssé voltak tekintettel a Dunatáj népeinek távlati érdekközösségére, elõbb utóbb bekövetkezendõ, magasabb színtű integrációjára, s emiatt jobbára a hagyományos „egyensúlypolitika” elemeit s az ezáltal kínálkozó elõnyök egyoldalú kihasználásának készségét örökítették át kései utódaikra.