Egy kicsit furcsa, hogy a sajtó nyilvánossága előtt kell rendeznem egy családi ügyet, de úgy gondolom nincs más út, csak ez a fórum, mert én szintén az újságból értesültem egy olyan, a családomat érintő döntésről, amiből engem Márk Zoltán bátyám sajnálattal kihagyott.
Amikor ma reggel kinyotottam a Háromszék napilapot és az első oldalon elolvastam a hírt, amely a Székely Nemzeti Múzeum legújabb adományáról tudósít, elfogott a sírógörcs és a végtelen szomorúság. Nem tudom, hogy mit tegyek, de az biztos, hogy egy olyan dolog történt a családommal, aminek a következményeit most igazából nem is tudom előre elképzelni. Igazat mondott a bátyám, amikor azt mondta, hogy megfosztotta a családot eme szent ereklyétől, csak abban nem mondott igazat, mikor azt állítja, hogy nincsen a családjának utódja. Itt megint elfog a sírógörcs, mert igenis a bátyámnak van családja, itt vagok én a húga, itt van az unokaöccse Hunor, unokahúgai Zita és Linda és egyelőre a három unokám Magor, Ákos és Anna. Kérdem én, ők nem utódok, mi nem tartozunk a Márk nemzettséghez? Hát ez a döntése a bátyámnak nagyon fáj.
De ennek a családi tragédiának előzményei vannak. A tavaly Bikfalván megtartott Márk találkozón elszállásoltam a székelyudvarhelyi Ambrus Zsuzsa Emesét (sz. Márk), aki a találkozó főszervezője volt. Neki említettem akkor, hogy a mi családunk őrzi az 1591-ben Báthory Zsigmond által szignált, Márk Péternek adományozott nemesi levelet. Ambrus Zsuzsa Emese a találkozó után szinte minden hónapban meglátogatta az egyedül élő agglegény bátyámat, hogy mivel tudott rá hatni nem tudom, de szintén a Háromszékből értesültem, hogy az ideji Márk találkozón a bátyám oda akarja adományozni egy 0 és 12 év közötti Márk utódnak a nemesi levelet, azt utóbb mondta el, hogy ez több mint valószínű az Ambrus Zsuzsa Emese unokája lesz. Nagyon felháborodtam azért, mert már akkor is emlegették, hogy utódhiány miatt született ez a döntés, hogy engem a bátyám kihagyott egy családot rendkívülien érintő döntésből és az is, hogy egy olyan „házszabályra" hivatkoztak ami hamis, amit Ambrus Zsuzsa Emese talált ki, hogy megszerezze a családunk féltve őrzött szent ereklyéjét.
Visszaemlékezésem szerint, ezt az oklevelet egy nagynénénktől kapta édesapám, id. Márk Zoltán és ezt, mint a család ereklyéjét őrizte haláláig, utána pedig édesanyám és a bátyám, ifj. Márk Zoltán tették ugyanezt. A kommunista időkben nem igazán volt célszerű erről a Diplomáról beszélni és utána sem akartuk a családunkon kívül népszerűsíteni, arra gondolva, hogy ez a szent ereklye ősi örökségünk, ami a családunk magánügye.
A hét végén könyörögtem én is és a gyerekeim is a bátyámnak, hogy ne adományozza el a családunk ereklyéjét (a kicsi unokám aki végihallgatta a könyörgésünket naivan azt kérdezte – hol lehet sztrájkoni mama, hogy Zolti bácsi ne adja oda senkinek), mert ahogy őseink, nagyapám és édesapám négyszáz éven keresztül meg tudta őrizni, úgy vannak a családunknak olyan férfisarjai amelyek tovább tudják őrizni ezt a Diplomát, a család, a Márk nemzetség és székely népünk történelme iránt érzett kötelesség teljes tudatában. Ugyanakkor felhívtam a figyelmüket, hogy álláspontomnak ha kell jogi úton is érvényt szerzek. Ambrus Zsuzsa Emese meghátrált de sajnos az önfejű és meggondolatlan bátyám nem.
A mai nap a Háromszékből értesülök, hogy valamelyest megfontolta az álláspontomat, de megint kihagyott abból a döntésből, amit közösen kellett volna meghoznunk. Az igaz, hogy régi okiratról lévén szó, jó helyen vannak az ilyen okiratok a Székely Nemzeti Múzeumban, az eszem is ezt mondja, de a szívem azt súgja, hogy amíg van egy életerős és egyre népesebb székely családunk, addig ennek a családi szent ereklyének a helye abban a szekrényben van, ahol ezt őrizte a nagyapám, az édesapám és a bátyám. Most ettől a feladattól fosztódik meg a fiam vagy a két fiúunokám. Ők már csak a múzeumban tudják majd megmutatni gyerekeiknek, hogy kik is igazából, honnan is származnak. Ha erre gondolok megint folynak a könnyeim és azt kell mondjam, hogy a bátyám egy felelőtlen elkapkodott döntést hozott, amellyel a gyerekeimet és az unokáimat elvágta a gyökerektől.
Megkérem Tamás Sándor elnök urat, mint a Székely Nemzeti Múzeum hivatalos fenntaró intézményének a vezetőjét és Vargha Mihály urat a múzeum igazgatóját, hogy mérlegeljék ennek az ügynek az érzelmi oldalát is, ne csak a szakmait, tegyék magukat a családunk kétségbeesett helyzetébe és hozzanak egy olyan döntést amely alapján visszakerül a Márk nemesi levél a családunk tulajdonába. Az egész családom nevében ígérem, hogy bármilyen tudományos munka vagy rendezvény számára bármikor a múzeum rendelkezésére bocsátjuk a Dipolmát, de ne haragudjon meg rám senki, amikor a szívemre hallgatok és azt mondom, hogy ennek a Diplomának a helye a családunk tulajdonábam van, ez éltette eddig is és ezután is, ez kell ősi erőt adjon a sokat hányódtatott és sokat szenvedett családunknak. A családom ősidőktől fogva itt élt Háromszéken, és ezután is itt szeretne élni, és őrizni népünk, nemzetségünk emlékét és ugyanakkor szeretné őrizni őseinkről ránkmaradt szent ereklyéjét is, még akkor is, ha pillanatnyilag a bátyám kétségbeejtően felelőtlen és kapkodó döntése ettől a szent feladattól meg akarja fosztani.
Horváth Vencelné sz. Márk Zita
