Sepsiszentgyörgy | fotó: Toró Attila

plakat MV 20132013. november 12.

Bűbájos mesék régi-új időkről címmel kerül sor Molnár Vilmos csíkszeredai író közönségtalálkozójára és Az ördög megint Csíkban című új prózakötetének bemutatójára 2013. november 12-én, kedden 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében.

A vérbő humorú könyvről így fogalmaz az azt megjelentető csíkszeredai Bookart Kiadó honlapján Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője: „Ha Molnár Vilmos írta, akkor az csak furcsán normális, játékosan komoly és földhözragadtan fantasztikus kötet lehet. Mintha Telezsák rajzolná Nyakigláb portréját, és egyszer csak ott állna a papíron Dióbél királyfi! Vagy fordítva: Dióbél rajzolná... stb. A lényeg: Molnár Vilmost érdemes olvasni!"

Meghívottunk beszélgetőtársa Bogdán László író, házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató.

A Bookart Kiadó újdonságairól annak vezetője, Hajdú Áron beszél.

kotetboritoMOLNÁR VILMOS
Az ördög megint Csíkban

„Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt..."
Tamási Áron: Ördögváltozás Csíkban

– Baj van Köpecen – mondta az ördög kedvetlenül, majd felszedelőzködött és átment Csíkba. A csíkiakkal mindig is akadt ilyen-olyan osztanivalója. Rendezni régtől esedékes törlesztéseket, benyújtani hajdani figurázásokért a számlát. Legutóbb is ott bicskázták meg egyik cégtársát, erősen figurás népek laknak arrafelé. Az udvarhelyiek sem jófélék, azoktól mégsem esett olyan rosszul neki, ha időnként kibabráltak vele. Udvarhelyen az ördög mindig is otthon volt.

Madicsafürdő felett a kanyarban (Felcsíkon, ami Alcsíknál is olyanabb), ott ahol egy villámcsapta vén fenyő veti az árnyékot, megpillantotta az első idevalósi emberfiát. Az illető csinos kis pocakkal rendelkezett, máskülönben igen virgoncan térült-fordult. Ott tett-vett, sertepertélt egymagában valami fekete masinával a kezében, azt keccegtette a fenyőfa irányába. Fényképész volt, úgylehet. Fülig szaladt az ördög szája, amint észrevette az atyafit, megörvendett neki erősen. Egy magányos csíkival mégis könnyebb elbánni, mint egy kocsmaterasznyival. Ez az én emberem, gondolta az ördög, s úgy is volt, csak másképp. Nem tudta még, kivel akadt össze.

– Rusnya egy szerzet vagy, komám – vetette oda neki a pocakos fényképész futtában, s tündérkedett tovább a fa körül. Cseppet sem tűnt megilletődöttnek az ördögtől, pedig felismerteforma, de sok mindent látott ő már a masináján át. – Azért ne se törődj, álljsza oda hamarjában a villámcsapta öreg fenyő mellé, az alá a lehajló ág alá. Mozdulj már, ne olyan tetentókul, mintha most szalasztottak volna Köpecről, vagy pláne Udvarhelyről.

Az ördög akart valamit, az előbb még tudta is, mit, de így hirtelenjében, hogy reaszóltak, beléfelejtett. Odaállt hát a vén fenyő mellé, a lehajló ág alá, ami nem nőtt rendesen. Úgy általában rendesen nőnek, csak az az egy ág pont nem. De a pocakos már fogta is rea a masináját s dirigálta tovább az ördögöt:

– Fogdsza meg, komám, azt a lehajló ágat, s emeld jó magasra. Húzd ki jól magad, s még ágaskodhatsz is kicsidég.

Az ördög szívta a fogát, nem volt szokva, hogy dirigáljanak neki. De arra gondolt, szép emlék lesz az a fénykép, ha majd idősebb korában elnézegeti, amikor készítője lelkét már rég pokolra juttatta. Igaz, nem nagyon értette, miért kell fenyőágat tartania a kezében, ha fényképezik. Valami újmódi fotográfiai huncutság lesz, gondolta az ördög, netán valami facsaros csíki kecmec. Akkor pedig nem árt az óvatosság, ugyanvalóst jó lesz vigyázni. Immel-ámmal megfogta hát a villámcsapta fenyő lehajló ágát, s emelte. Kicsit bizsergett a tenyere, nem szeretett olyan dolgokhoz matatni, amit megérintett az istennyila.

– Szinte alkalmatos így, komám, csak a könyökedet szorítsd jobban az oldaladhoz – kommandírozta a fotográfus az ördögöt. – S bár ő maga is hegyes kis pocakkal rendelkezett, volt még képe odavetni: – A pocakodat pedig húzd bé!

Az ördög fogcsikorgatva zsummogott valamit, de azért tőle telhetően igyekezett délcegen kihúzni magát. Pedig a görcs már kezdett beléállni a karjaiba, ahogy a fenyő ágát tartotta meredten. De megmutatja ő, ha kell, az alvilágiak is vannak olyan fess legények, mint az idefentiek.

A fotográfus ráérősen és évezettel keccegtetett egy darabig a masinériájával, majd akkurátusan elcsomagolta az oldaltáskájába, s mint aki dolgát jól végezte, indult lefelé az úton Karcfalva irányába. Az ördögöt egyszeriben elfutotta a pulykaméreg, dühbe gurult cefetül:

– Hogy azt a pityókatokányon kigömbölyödött mármángós agyú fejedet egyengessék hokibottal kocka alakúra! – tajtékzott az ördög – Hát csak így, se szó, se beszéd faképnél akarsz hagyni? Még a címedet sem adtad meg, ahová majd elmehetek a rólam készült portréfotóért! (Meg azért a beste csíki lelkedért, tette hozzá magában.)

A pocakos fotográfusnak mentében is látszott a gömbölyű fején, hogy rázza a nevetés, s csak úgy, a válla felett dobta vissza a szót az ördögnek.

– Tán csak nem gondoltad, komám, hogy rólad készítek fotográfiát? A villámcsapta fenyő mögül nyílik a legjobb rálátás a csíkkarcfalvi kocsma teraszára. Az ott happencúgot ivó legényeket támadt kedvem bétenni a fényképbe. Csak hát az a lehajló ág erősen belélógott a képbe, valakinek tartania kellett, míg teleobjektíven keresztül lekapom a legényeket. Ha ugyan tudod, hogy mi az a teleobjektív – tette hozzá lekicsinylően.

Az ördög érezte, hogy eléveszi az agyérgörcs, ami rendszerint jelentkezni szokott, mikor Csíkban járt. Még hogy ő ne tudná, mi az a teleobjektív! Mikor az alvilágiak mindig is élen jártak mindenféle találmányok, modern szerkentyűk terjesztésében! Tudna mesélni róla, hány meg hány ember adta oda a lelkét is egy-egy csicsás kinézetelű kütyűért.

Látta a fényképész, hogy erősen veresedik az ördög feje, megállt hát kicsidég, el ne találja mulasztani a spektákulumot, ha azon mereiben pont most ütné meg a guta. De igyekezett segítőkésznek mutatkozni, egy csíkinak így még a káröröm is jobban esik.

– Igyál egy szájjal, komám, a jó madicsai borvízből, az majd lehűt. Amúgy es erősen jótékony hatással van mindenre – tette hozzá tudóskodva –, olyan, ejsze, mint a szenteltvíz.

De a szenteltvíz említésétől az ördög nem lett nyugodtabb:

– Már a madicsai borvíz sem úgy folyik, mint régen – nyögte ki azzal a sanda szándékkal, hátha sikerülne neki is felhergelnie a fényképészt –, éppen hogy csak csordogál. Az itteniek már majdnem mind kiitták.

– Hát, Istennek legyen hála, jó népes falvak találhatók a környéken – konstatálta a fotográfus kenetteljesen, amit az ördög nemigen állhatott.

– Aztán az idevalósiak mindig ezt a vizet isszák-e? – kérdezte, hogy elterelje a szót Istenről.

– Isten is őrizzen meg ettől! – szörnyülködött a fényképész, nem tágítva Istentől –, csak amikor szomjasak.

Az ördög nagyon nem kezdte szeretni Madicsafürdőt, Karcfalvát, s úgy ámblokk Csíkot. Soha nem is szerette. Nem akarta hát vesztegetni az idejét, frontális támadásba ment át:

– Azt mondd meg nekem, te duzzadtbogyó-fejű, miért nem akartál engem lefotografálni? Tán valami kifogásod van a fizimiskámat vagy alakomat illetően? Nézz meg jól, láttál-e mostanában ilyen jó kiállású, férfias megjelenésű személyt?

Azzal az ördög a pocakját be-, magát pedig peckesen kihúzta, s igyekezett előnyös profilból mutatni az arcát is.

De a fotográfusnak nem esett jól, hogy duzzadtbogyó-fejűnek nevezték. Egészen megorroltforma. S tudvalevő: nem szerencsés, ha valakinek csíki haragosa kerül. Ám az ördögöt nem könnyű pontra tenni, nehezebb elkapni, mint sikamlós meduzát egy veder takonyban. Már bocsánattal legyen mondva.

– Azt mondod, komám, hogy férfias jelenségnek tartod magad? – érdeklődött a fotográfus gyanús nyájassággal. – Netán szakértőnek jelented ki magadat férfiasság tárgyában?

Az ördög is jobban ügyelhetett volna, de olyan téma került szóba, amiben szerfölött otthon érezte magát. Egész sereg olyan lelket juttatott már pokolra, kik az életben erősen férfiasan fickándoztak földi porhüvelyükben. Ugyancsak bízott benne, hogy e kényes területre csalva sikerül csőbe húznia a fotográfust, begyűjtenie a lelkét.

– Jól jegyezd hát meg: a legférfiasabb férfi én vagyok – nyilatkoztatta ki az ördög veteszkedve –, s nálamnál nincs is macsóbb senki. Erőltesd csak meg azt a mármángós agyadat: én voltam az is, aki az első nő fejét sikeresen megzavartam, s önnön maszkulin bájamon kívül ehhez nem kellett más, csak egy nyüves alma.

– Meg sem járta volna az eszemet –, jelentette ki a fotográfus tettetett ámulattal. – Sirüljsze hát egyet, komám, hadd bámuljalak meg minden oldaladról.

Az ördög pipiskedve fordult párat maga körül, s várta a hatást.

– E' mán igen! – dicsérte a fotográfus –, micsoda egy daliás férfi! Ezt még a Karcfalva végiben lakó Mózsi bá' is elismerné, pedig ő aztán ugyanvalóst tudja, világéletiben azt kereste, mitől tetszhetne a nőknek. Vénségire letisztulván és elrendeződvén benne kutatásainak jövedéke, arra a végeredményre jutott, hogy három dolog teszi férfivá a férfit. Először is legyen szőrös a melle. Másodszorra: legyen lábszaga. Harmadikként s végezetül: legkevesebb három szarcsimbók lógjon le az ülepéről, már bocsánattal legyen mondva. Te pedig, komám – tette hozzá elismerően a fotográfus –, fényesen eleget teszel mind a három követelménynek!

A méltányolás megtörtént, mégsem szerzett örömet az ördögnek. Egyszerre kedvetlen lett, elvesztette az érdeklődését. Hirtelen eszébe jutott, hogy minek tölti itt a drága idejét, mikor annyi dolga lenne másutt. Amúgy sem akart sokat időzni Csíkban, köztudottan melegebb helyekhez volt szokva. Csíkban pedig valamelyik télen a csukott szájában is majdnem megfagyott a nyelve, szinte amputálni kellett. Megpróbált hát csendben eloldalogni, mint aki úgy megy el, mintha nem is jött volna.

A fotográfus még kedvesen utánaszólt:

– Aztán ha mégis érdekelne az a fénykép, komám, dugd majd ide esmét az orrod, hozd el azt a férfias farcsokodat a csíkkarcfalvi kocsmába, úgylehet, a legények ott megmutatják. Bicska is mindig szokott lenni nálik – tette hozzá ártatlanul.

De az ördög nem válaszolt, nyomtalanul felszívódott, végleg ellett valamerre. Bármekkora volt is a baj Köpecen, úgylehet, visszament oda. Vagy még inkább Udvarhelyre.

Hanem a fénykép a csíkkarcfalvi kocsma teraszán happencúgot ivó legényekről nem sikeredett jól. Valami sötét hatalom orvul úgy intézte, hogy egy csúf, szögletes könyök meg egy nagy, szőrös pocak terpeszkedve eltakarták a kép nagyrészét. Aki csak látta, találgatta: vajon mik lehetnek, kihez tartozhatnak?

Az ördög ugyan nem bír a csíkiakkal, de mikor csak teheti, beléköp a levesükbe.



Öregapám csütörtökje

Azért jó, hogy még van belőle. Azért jó az is, hogy fogyogatik.
(Öregapám)

Figurázni kell! Kell, kell! Nem telik az idő különben. Tegnap is elakadt valamiben. Két napig egyfolytában dél volt. Mikor ismét beindult az idő, szerda dél után mindjárt péntek dél következett. A csütörtök közben odalett valahova. Beadta a kulcsot, kipurcant egészen. Csütörtököt mondott igazán. Úgyis mindig olyan elmosódott volt. Olyan kelletlen, olyan semmilyen. Olyan senene. Várható volt, hogy egyszer végleg eltűnik.

Dél felé szokott elakadni az idő máskor is. Csütörtökönként főleg. Mire felér a tetőre, a megerőltetéstől elpilled. Olykor szinte elalél. Megöregedett, megfáradt erősen. Nehezen büklen át a tizenkettőn. Hozzá még bogra is futott a vége! Folyton beleakad valamibe. Alig akar letekeredni. A figurázás valamennyire segít. Szétfejti a bogot, hadd tekeredhessen tovább. Csipkedi az idő hátsóját, hogy haladjon.

Nemigen kerül már meg az a csütörtök. Tán nem is véletlenül lett oda. Akarattal szabadultak meg tőle. Útjában állt valakinek. Valakivel folyton csütörtökön történt valami. Valakit feszt csütörtökön lelt meg az ördög. Az is lehet, tudott valakiről valamit. Ki tudja, kiről mit... Nem viselkedett elég diszkréten, nem fogta be. Eljárt a lepcses szája. Többeknek is elegük lett belőle. Nem lehetett tűrni, míg a világ. Muszáj volt már csinálni vele valamit. Úgylehet, akkor, amikor az idő aléltan hevert délben.

Ha odalett, hát odalett. Ott egye meg a fene! Úgysem nézett ki sehogyan sem. Csámpás csütörtök. Olyan volt, mint egy tehén nyalta hétfő. Még olyan sem. Áradt belőle valami arctalan alattomosság. Nem tudta, hova tegye az ember. Nem állhatta a többi nap sem. Nem csuda, hogy elrekkentették.

Mostantól a kedd helyettesíti a csütörtököt. Felkérésre beugrik helyette. Nem nagy ügy, jól bírja magát. Mindig is jó formában volt a kedd. Ha akarná, le tudná überelni a szombatot is. De nem akarja. Egyszerű, szerény, dolgos nap a kedd. Mindig számítani lehet rá. Megtesz majd minden tőle telhetőt. Hóna alá nyúl az időnek, ne akadjon el többé délben.

Nem hiszem, hogy valaki észrevette volna: mostantól csütörtökön is kedd van. Pedig annyira más a kedd, mint a csütörtök. De idővakok a népek. Meg nem is figyelnek másra, csak magukra. És a kedd is fölöttébb finoman csinálja. Annyira halkan lép be a csütörtök helyére... Másképpen is tapintatos nap erősen. Nem feltűnősködik, nem vasárnaposkodik. Csütörtökönként kimondottan csütörtökös. Keddenként meg hozza a régi formáját, a keddet. Mégis, így azért már egész más. Csak tudni kell: csütörtökön is kedd van.

Nem gond, hogy hiányzik egy nap a hétből. Hiányzott onnan már több is. Mikor három napig tartott egy esztendő. Mikor a hétben még nem álltak sorban a napok. Ami hiányos, attól még elvan jól. Ami hiányzik, az dettó. Nincsen baj egyikkel sem. Úgy kerek a világ, hogy híja van. Úgy kerek, hogy nem is látszik annak.

Nincsen most már probléma semmi. Nem is igen volt soha. Nincs is erőst ahogy legyen. Arra kell csak ügyelni, hogy ki ne hagyjon a figurázásból senki. Figurázzon, ha teheti, mindenki. Igy aztán valahogy eltelik. Telik, telegetik. Még jó, hogy nem üti vissza az orrát, ami egyszer elmúlt. Még éppen az kéne. De nem. Igy aztán kicsidenként letekeredik. Végül lassan valahogy lejár.

De már csupa csípés az idő hátsója.

 

Mese a koalamackóról

Egyszer egy gondolatolvasó koalamackó vándorútja során elérkezett egy erdőszélre és ott felmászott egy kőrisfára. Tetszett neki a kőrisfa erősen, meg kiváncsi is volt rá. Ilyen fára eddig még sosem mászott. Ahonnan jött, ott másféle fák nőttek az erdőben.

Tikkasztó nyári dél volt. A dombháton, az erdőszél nyújtotta árnyékban egy birkanyáj delelt. A nyájhoz tarozott száznegyven birka, két kutya meg egy szamár. Nem számított nagy nyájnak, szamárra tán szükség sem volt. Azt a kis batyut a kevés elemózsiával a pásztor is könnyen elbírta volna. De a pásztor úgy gondolta: egy juhnyáj akkor az igazi, ha tartozik hozzá szamár is. A szamár a régi időkből maradt meg, amikor még több százra rúgott a birkák száma. Legeltetésükhöz távoli vidékeket kellett bejárni nagy batyuval. Régi szép idők. Azóta kicsit összement minden.

Tulajdonképpen maga a pásztor is a nyájhoz tartozott, de ő nem így gondolta. Ő úgy gondolta: a nyáj tartozik hozzá. Jó pásztornak tartotta magát, aki szereti a nyáját. Éberen, odaadással őrizte a juhokat. Reggel és este megfejte őket, tavasszal gondosan lenyírta a gyapjúkat. Időről-időre pedig kiválasztott közülük néhányat, majd egy nagy, éles késsel megölte, megnyúzta és feldarabolta őket. Hitte: egy szerető, jó pásztornak így kell tennie.

Ami a juhokat illeti, ők meg voltak győződve arról, hogy minden hozzuk tartozik, minden értük van: pásztor, kutyák, szamár, még a dús füvű legelő is. Ha egyszer ők vannak többségben, ha már körülöttük forog minden. Elnéző megadással tűrték a kutyák futkosását és csaholását a széleken. Még akkor sem sértődtek meg, ha hozzá-hozzákaptak valamelyik lemaradozóhoz. A szolganép fontoskodása – vélték. Igy akarnak érdemeket szerezni a pásztor előtt. Hogy a pásztor kimondottan értük van, az nem is volt kétséges számukra. Minden cselekedete róluk szól, az ő érdekükben történik, az ő kényelmüket szolgálja. A megölésekről, megnyúzásokról, feldarabolásokról nem tudtak, nem a szemük előtt zajlott. A szamárral nem törődtek, nem tartották sokra. Kényelmük szempontjából közömbös, s jobban szereti a bogáncsot a fűnél. Buta szamár.

A kutyák meg voltak győződve, hogy nélkülözhetetlenek. Rajtuk múlik minden, csak általuk mennek rendben a dolgok. Ők a társaság összetartói és mozgatórugói. Egyszerre. Ha ők nem lennének, szétszéledne az egész nyáj. Vagy bolond felé mennének a juhok, nem arra, amerre muszáj. Nélkülük még legelni sem tudnának a kerge birkák úgy, ahogy azt kell: zárt sorokban, fegyelmezetten. Kulturáltan, kussolva. A pásztort szerették, de azért tisztában voltak vele: ahogy ők futkosnak a birkák körül, arra a pásztor sosem lenne képes. Jó ember, jó ember, de nélkülük tehetetlen. Egy nagy gyermek. Résen kell lenni, s figyelni, mit akar, hogy segítségére lehessenek.

A szamár sztoikus volt. Elfogadta, hogy ő meg a pásztor meg a kutyák meg a juhok valamiképpen összetartoznak – ebben a sorrendben! –, de nem tulajdonított túl nagy fontosságot az egésznek. Ettől még nem nő több bogáncs a réten, s a batyut is mindig cipelnie kell valakinek. Az volt a véleménye, hogy túl komolyan veszi magát mindenki. Ettől nem bír nyugton ülni a fenekén senki. Sürögnek-forognak juszt, tesznek-vesznek feszt, nagy cécót rendeznek a semmiért. Holott a csendes, átgondolt merengés az igazi, az elmélyült mélázásnak nincs párja. Ennek meg ő a mestere. Itt áll a példakép, de senki nem vesz róla példát. Hülyék!

A farkas ott lapult a fűben, a szomszédos domboldalon, és sóváran leste a birkanyájat. (A domboldalon kívül még a mesében is lapult, lupus in fabula.) Tulajdonképpen a farkas is a nyájhoz tartozott, farkasi minőségben. A juhokhoz tartozik mindig farkas is, de a pásztorok ezt nem fogadják el. A juhok sem, a kutyák sem. Még a szamár sem. A farkas ellenben azon a nézeten volt, hogy ő meg a juhok szorosan összetartoznak. Neki legelnek, neki híznak jó kövérre. Különben kinek? Ő és a juh: két test, egy lélek. Hadd legyenek egy test, egy lélek. A farkas lelkiember volt.

A gondolatolvasó koalamackó sehogy sem tartozott senkihez. Nem is erről a vidékről származott. Nem is ismerte senki. Nem illett ide. Nem passzolt a tájhoz. De itt volt.

A gondolatolvasó koalamackó rokonszenvesnek találta az egész társaságot. Két vén ürü meg a vezérkos ugyan elég mokányul meresztették rá gülüszemüket, de a sok kis ugrándozó bárányka igazán kedves volt. A többiek is érdekesnek bizonyultak a maguk nézeteivel, vélekedéseivel, meggyőződéseivel. Nem volt elvesztegetett idő darabig a közelükben tartózkodni.

A nap lassan túljutott a delelőn. Mintha csak ez lett volna a jel, megmoccant az idő. Mintha csak erre várt volna, készülődni kezdett valami. Valaminek eljött az ideje, valami történni akart. Orrok kezdtek szimatolni, szembogarak szűkültek össze, inak feszültek meg. Úrrá lett a nyugtalanság. Nemsokára eseménydússá válik a környék. Nemsokára gyors mozgásokkal telítődik a táj.

A gondolatolvasó koalamackó ezt már nem várta meg. A szilaj akcióktól igyekezett távol tartani magát. A heveskedések nem vonzották. A kapkodó mozgás lehet látványos, sajnos, miközben csinálják, nem sok idő jut a gondolkodásra. Ő pedig egy gondolatolvasó koalamackó volt.

Lekászálódott a kőrisfáról és folytatta útját. Úgy érezte, érdekes benyomásokra tett szert. Úgy találta, különleges élményekkel gyarapodott. Nem egyhangú hely egy ilyen kőrisfa. El lehet tölteni darabig rajta az időt. Csakúgy, mint az eukaliptuszfákon. Igen.

Fára mászni jó.

0
0
0
s2sdefault
Kövess minket:

sepsiszentgyorgy info

© 2002 – 2022 sepsiszentgyorgy.info
Minden jog fenntartva!

 

Impresszum | Adatvédelem | Kapcsolat

 

Webdesign, webfejlesztés, karbantartás:
DIGITAL STUDIO

 

A sepsiszentgyorgy.info weboldal legjobb működése érdekében cookie-kat használunk. A weboldal látogatásával és használatával beleegyezik, hogy cookie-kat helyezzünk el számítógépén.