2015. február 18. / Bod Péter Megyei Könyvtár

Szerdán, 2015. február 18-án 18 órakor kerül sor a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében Kádár Sára Hajnalka sepsiszentgyörgyi író Visszapillantó című, a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadónál nemrég megjelent novelláskötetének bemutatójára.

A szerző beszélgetőtársa Dr. Tapodi Zsuzsa irodalomkutató, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Humántudományok Tanszékének egyetemi docense.

A felolvasással és beszélgetéssel kiegészülő könyvbemutatón közreműködnek a helybeli Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárai, Könczey Kinga (fuvolán) és Krecht Emese (zongorán).

Kádár Sára Hajnalka írásai több hazai és magyarországi folyóiratban, illetve antológiában olvashatók. Könyve fülszövegében így fogalmaz a szerző ars poeticájáról, valamint kötete darabjairól, azok világáról: „Sepsiszentgyörgyön élek, írásaim színtere nagyobbrészt a felnevelő székely falu. Ismernünk kell múltunkat, hogy megérthessük a jelent. Ezért is írtam meg a valóságot, az igazat. Forrásuk az élet, az egyszerű emberek szokásai, babonái, a szülőföld szépsége, valamint a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világa.”

Kádár Sára Hajnalka írásaiból

Az első kereset

    Végre, kipihenhetem magam, gondolta, s jólesően nyújtózott el a kanapén. Nehéz hete volt, vizslató ellenőrzés a munkahelyén, napi gondok otthon. Hiába volt munkája, pénze, gyakran éheztek is. Az üzletek üresen tátongtak. Ha valamelyikbe árut hoztak, futótűzként terjedt a hír, s szempillantás alatt emberkígyó kanyargott előtte. Legtöbbször csak percek múlva derült ki, miért is állnak ott. Mindegy volt, hogy éppen mosóporért vagy olajért. Semmit nem lehetett kapni, csak sorok, vég nélküli sorok… Vajat, cukrot, kenyeret fejadagra kaptak jegyre (bonra), húshoz az erősebbek jutottak néha. Olyankor az ember állattá változott, csak tülekedés volt, meg aki bírja, marja harc a megélhetésért. Közben dicshimnuszt zengett a rádió, a tévé, az újságok. A nép jelre tapsolt, éljenezte a legszeretettebbet, a conducatort. Így nevezték az államfőt akkor. Aki ellenállt, az hamar megtanulta a kék ingesek gumibotjától a rendet, vagy örökre eltűnt…
    Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. Pihenni szeretett volna keveset, amíg kisfia Klári barátnőjénél játszott Lórival. Jól megértették egymást a gyerekek, s így felváltva töltötték az időt hol ott, hol nála.
A tévé feketén bámult rá – még nem volt itt az adás ideje, meg villanyáram se –, az elemes rádióban halk zene szólt. Betakarózott. Jócskán az őszben jártak, de nem kaptak meleget a központi rendszertől. Hiába remegtek a hideg lakásokban. A törvény az törvény. S a panelek lakói fáztak, néha áztak is. Maradt a takaró s a meleg ruha.
Elszunnyadhatott. Erős kopogásra, s barátnője kislányának hangjára ébredt. Hozza Gáborkát, gondolta, s nyitotta is az ajtót. De az egyedül állott ott.
- Lóriért jöttem – mondta, s belépett az ajtón.
- Hát nincsenek nálatok? – riadt meg.
- Nincsenek. Ide jöttek játszani.
- Itt nincsenek - mondta, s végtelen gyengeséget érzett, majd összerogyott, a szíve pedig hevesen lódult meg.
- Hol lehetnek?
Mire magára kapta a kabátját, a Lóri szülei is rémülten rohantak át. Szürkülödött, nagy léptekkel közeledett az este. Négyen négyfelé szaladtak. A közeli utcákba, a tó mellé, a patakhoz. Sehol sem voltak a gyermekek.
Hozzál róla egy fényképet, kiáltotta a barátnője. Jani bemegy a rendőrségre.
Kettesével rohant a lépcsőkön felfele, kapkodott a levegő után, mire beért a lakásba. A felvonó nem működött villany nélkül. A szobában már gomolygott a sötétség. Remegő kezekkel kutatott a fiókban fényképért.
S ekkor a bejárat felől gyerekkacagás csilingelése hallatszott! Gáborka és Lóri lépett be.
- Mama, pénzst kerestünk! – mondta boldogan a kisfia, – és tenyerét kinyújtva mutatta szerzeményét.
- Eladtuk a piacson a tötmagot, amit mammama küldött neked .
Mázsás kő gurult le a szívéről, remegve ölelte át a gyerekeket, s a megkönnyebbülés könnyei csorogtak végig az arcán.


Biri mama örömei

Biri mama jól érezte magát. Rég óta élt egyedül már, nem is emlékszik, mikor maradt magára. De így jó volt!
Reggelijét–tejeskávét mézes kenyérrel–maga készítette el. Régi darálóján, amit még az anyjától kapott, megőrölte a három kanál babkávét. Ínycsiklandozó illata megtöltötte érzékelő bimbóit, s a kívánság már a szájában csorgott.
Aztán felfőzte a frissen habzó tejet, amelyet a szomszédból hozott a kis kantáros fazékban. Finom, zsíros tej volt, szép sárga föl kerekedett a tetejére. Mire felfőtt a tej, készen gőzölgött a kis csuporban a feketekávé is. Aztán összeöntötte őket a fehér mázas csuporba, öt szem kockacukrot tett bele. Mindig ötöt. Az aranyló mézet akkurátusan körbe-körbe csöpögtette a kenyéren a közepétől haladva a széle fele. Ha le is folyt róla itt-ott, a tányéron nem veszett kárba. Gondosan felmártogatta onnan evés közben. Apró kortyokban, élvezettel illogatta a habosan illatozó kávét, a kenyeret gondosan apró kockákra vágva előbb beletette a kávéba, hadd puhuljon. Fogait az idő régen visszakérte tőle. De kedvét az evéstől nem vehette el, nevetett a magában.
Evés után megöblítette a csuprokat, tányért, kanalat, leseperte az abroszra került morzsákat. Mindig is szerette maga körül a rendet. Nyolcvanöt évesen se hagyta el magát, lelassult ugyan, de ez nem zavarta őt, hova is sietne?
Reggeli után kiment az udvarra, kiengedte három tyúkocskáját a pajtából. Kötényéből szórta nekik a finom szemeket, biztatgatta, hogy egyenek, közben leült a lépcsőre, azok meg követték, s a tenyeréből is szemelgettek.
A tyúkok nagyon különböztek egymástól, akár az emberek. A fehér volt a legkisebb, de a legpimaszabb, mindig elkapkodott a többiek elé szórt szemekből is. A kopasznyakú kényes kisasszonyként, rátartian viselkedett, sértett önérzettel karicsolt a fehér pimaszkodásaira. Legkedvesebb a kendermagos volt, mintha mindig örült volna a világnak, s Biri vállára is felmászott. Bolondos volt, no, de szerette is őt a mama. Aztán érkezett Cirmos, a szomszédból. Simogatásért jött, két-háromszor átsétált Biri keze alatt felpúpozott háttal, majd odagombolyodott melléje, s elégedettsége jeléül nagy dorombolásba fogott.
A reggeli napfény felmelegítette Biri mama fázós kis testét, a tyúkok karicsálása, s Cirmi dorombolása álomba szenderítették. Hátát nekitámasztotta a lépcső korlátjának, s elszunnyadt. Az erősödő napfényre felriadt, behúzódott a házba.
Ideje készülni, a lányánál ebédelt minden nap a falu másik részén, Felszegben. Odavitték volna neki az ebédet, de azt már nem. Ő még jól bírja magát, s legalább lát, hall valamit a faluban.
Felvette magára a tiszta fejkendőt és kötényt a szék támlájáról, az ajtó mögül előkotorászta a botot, és kiment az ajtón. De előbb a kis kertből kivágott két zsendülő kukoricakocsányt Bocinak.
És elindult az úton. A bot inkább akadályozta a járásban, mint segítette, de fontos kellék volt. Mit mondanának, ha nyolcvanon túl bot nélkül járna! Néha még bicegett is, ha azt akarta, hogy sajnálják az emberek. De a botnak más volt a fő feladata. A kis utcában a hosszú kerítés mögött élt Bubika, a fekete korcskutya. Ki nem állhatta ezt az állatot! Ahogy betért az utcába fél szemmel ide-odasandított, nem jár-e valaki az úton, majd csak úgy véletlenül jó nagyot koppintott a deszkapalánkra. Rögtön ugrott Bubika, eszeveszetten ugatott , csaholt, futott a kerítésen belül előre,hátra, Biri mama pedig néhány lépés után ismét megpiszkálta a kerítésen a lyukat. S a dühös kutya úgy ugrált, mint a gumilabda, vicsorgott, hörgött. Biri mamát meg borzongató öröm járta át a kutya tehetetlen csaholására.
Lassan elért a lányáék kapujához. Itt meglapult, beleskelődött, merre vannak, s amikor úgy látta, mindenki bent van a házban, óvatosan besurrant az udvarra, s uzsgyi, az istállóba Bocihoz. Vitte neki a kocsányt. Vigyáznia kellett, nehogy észrevegyék, mert kitalálták, hogy a Bocinak még nem lehet nyers kocsányt adni, felfúvódik tőle. Hogyisne, hisz úgy szereti, dohogott magában, s máris a borjúnál termett. Az meg bámult rá nagy, nedves szemeivel, rózsaszín orrával bökdöste a kocsányt a Biri mama kezében, érdes nyelvével még az arcán is végignyalintott. Megsimogatta, megcirógatta Bocit, aztán előlopakodott a házba ebédelni. No, ugye, nem árt meg a kocsány a Bocinak, te nagyokos, kuncogott magában, de a szeme elkerülte a lánya tekintetét. Ilyenkor valamelyik unokája mindig kiment valamiért, furcsállta is, de nem szólt semmit. Észrevették volna az ő csalafintaságát?
Finoman főzött a lánya – persze, mert tőle tanulta –, unszolták is gyakran, hogy jöjjön hozzájuk lakni, lenne külön szobája, nem kellene azt a nagy utat mindennap megtennie, nem lenne egyedül. Meg nem is szerencsés magában élnie ebben a korban.
No hiszen, gondolta magában Biri mama, az ő nyugalmas, jó életét fel nem cserélné az ittenivel. Nem, nem, neki ott vannak a tyúkjai, ott van Cirmos. Elidőzött egy- két órát, megosztották a falu dolgát, bóbiskolt egyet, aztán indult haza.
Már jövögettek a mezőről az emberek haza, megálltak vele néhány szóra, s mire megkondult az esti harang, hazaért. Futottak szembe vele a tyúkocskái nagy karicsolással, ki tudja, mit mondhattak el neki. Megkapták a szokásos búzát, kukoricát, a friss vizet, s elültek a pajtába. Cirmos is átjött a cirógatásért, aztán át is ugrott a kerítésen haza.
A domb mögött lebukó nap magával vitte meleg sugarait, a szél is lebegett már, mire Biri mama bement a házba. Nem vacsorázott már, csak egy almát hámozott meg, s reszelőn megaprózva, kis cukorral, fahéjjal meghintve bekanalazta.
Aztán a szék támlájára került elsimítva a kötény, a kendő. Fáradtságot érzett, sajgott a háta. Meleg vízbe áztatta lábait, oly jó esett neki, majd megágyazott, levette ruháit, és lefeküdt.
Néha imádkozásba kezdett, de soha nem ért a végére. Elnyomta az álom.