2015. július 9. / Erdélyi Művészeti Központ
Hervai Zoltán festőművész munkáiból 2015. július 9-én, csütörtökön, 18 órakor nyílik kiállítás az Erdélyi Művészeti Központ (Sepsiszentgyörgy, Olt u. 2 szám) harmadik emeleti kiállítótermében. A tárlatlátogató közönséget Sepsiszentgyörgy polgármester-helyettese, Sztakics Éva-Judit köszönti. A kiállítást rendezte és megnyitó-beszédet mond Vécsi Nagy Zoltán, művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője. Közreműködik a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárainak – Sebestyén Lajos, Miklós Katalin és Miklós Jácinta – vonóstriója.
Hervai Zoltán
Hervai Zoltán festőművész 1919-ben született Sepsiszentgyörgyön. 1939-ben a Székely Mikó Kollégium diákjaként érettségizett, majd rajztanárának, Gödri Ferenc festőművésznek a biztatására beiratkozott a bukaresti Szépművészeti Akadémiára. A második bécsi döntés után, 1940 –ben Budapesten, a Képzőművészeti Főiskola rajztanári szakán folytatta tanulmányait. A Székely Mikó Kollégiumban tanított rajzot és művészettörténetet 1955-től 1981-ig, nyugdíjazásáig. Csupán tíz éve, hogy elhunyt.
Hervai Zoltán pályája és életműve az erdélyi, különösen a székelyföldi képzőművészet fejlődésére jellemző módon alakult, a tájhoz és néphez szorosan kötődő, többnyire klasszikus hagyományokra támaszkodva, de egyben a minőségi fejlődés irányát is européer szellemi értékek mentén kijelölő, leginkább Adynak és Bartóknak, vagy a legközelebbinek, Mattis Teutsch Jánosnak, esetleg a szentendreivé vált mezőségi Barcsai Jenőnek, valamint a Marosvásárhelyről indult Bortnyik Sándornak példáját tartva szeme előtt.
Az autonóm modernitást és kulturális sajátságot egy olyan székely kisvárosban képviselte, amelyben bár voltak valamikori nemes, de mellőzöttségbe vagy feledésbe vesző hagyományai a képzőművészetnek, ezeknek felelevenítése és aktiválása éppen rá várt, a közössége és annak művészete iránt elkötelezett művész – tanárra. Szemléletében megújulva, az akkor felbukkanó, nála többségében fiatalabb kárpát–medencei, sőt kelet-közép-európai művészekhez csatlakozott, azokhoz, akik a térség művészetének szocreál utáni, éppen a szocreál ellenében, a kulturális sajátosság és modernitás jegyében kibontakozó alkotói törekvéseket követtek, azokhoz szegődött magányos szellemi társnak, akik végre lehetőséget éreztek a művészetben a politikai-kulturális identitásuk kinyilvánítására.
Feljegyzéseiben, nyilatkozataiban meglehetősen szabatosan fogalmazta meg művészi hitvallását: „Szerintem elég egy egyszerű forma, hogy kifejezhessük magunkat, érzéseinket, a világról való felfogásunkat, és benne megtaláljuk önmagunkat. Nem történeteket mondok el, hanem műveket festek. Egy bizonyos szimbólum-rendszer intellektuális síkon, absztrakt architektonikus képszerkesztés a megfelelő vizuális harmóniával kialakítva megad minden lehetőséget az önkifejezésre.”
Hervai Zoltán életműve, túl minden egyéni szakmai erényén, lelki és érzelmi sajátosságán, különösségében is megnyilvánuló kvalitásán, fontos úgy is, mint régiónk huszadik századi szárba szökkenésének az idő függvényében is változó jellegzetességeket hordozó sajátos példája, amely képes volt talán maradandó sebhelyek nélkül átvészelni a diktatúra szinte minden alkotót politikai prostitúcióra kényszerítő hatalmi befolyását.
Vécsi Nagy Zoltán
* (Illusztráció: Hervai Zoltán – Remények, 1976)
Fotó: Toró Attila