A XVII. század második felében Szentgyörgy falu- és városrészén mintegy 800-900 lélek élt. A népesség számának növekedését azonban hosszú időre visszavetette az 1658-as és az 1661-es tatár-török pusztítás. Egy 1755-ös feljegyzés szerint 1658-ban a tatárok lerombolták a várost, a lakosság egy részét lemészárolták, mintegy 750 embert vittek rabságba. 1661-ben a törökök 550 embert gyilkoltak meg, 900-at rabságba hurcoltak (nyilván ezek közt találjuk a szomszédos falvakból a szentgyörgyi várba menekülteket is). A korabeli feljegyzés szerint a város- és falurészen élők száma: "a sok háborúság miatt annyira megfogyatkoztak volt, hogy nincs boldog állapotuk".
A század utolsó évtizedében az osztrák katonai megszállás alatt a zsoldoskatonaság valósággal kifosztotta e települést. Ilyen körülmények közt érthető, hogy a szentgyörgyiek miért vettek tömegesen részt a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban. A szentgyörgyiek 1704. július 25-én az aldobolyi réten gyűltek össze. Bár a hadiszemle jegyzőkönyvében nincs feltüntetve a városi polgárok neve, ez nyilván nem jelenti a távolmaradásukat. A falusi jogállásúak szabad népessége mintegy 40 férfival képviseltette magát, közülük 5 nemes, 23 lófő, 12 pedig gyalogrendű. Mindez arra enged következtetni, hogy a jobbágyokkal, a zsellérekkel együtt, akárcsak 1614-ben, vagy éppen 1635-ben, e társadalmi kategóriák megőrizték számbeli súlyukat. Egy 1730-ból származó feljegyzés szerint egész sor városi jószág került falusi kézbe. 1733-ban a város termését a jégeső tönkretette, melyet a marhavész követett. A krónikaíró szavai szerint: "nagy szükséget 'kelleték szenvedniük". Mindezeket tetézte az 1738-as nagy földrengés. A természeti csapásokhoz hasonló pusztítást végzett az osztrák megszálló katonaság, melynek beszállásolását, eltartását a tisztek visszaélései tették elviselhetetlenebbé. Tehát a XVII. század közepétől a XVIII. század közepéig terjedő időszak nem kedvezett a város gazdasági fejlődésének, nem beszélhetünk a város lakosságának rohamos növekedéséről sem, sőt a szegénység miatt sokan máshová költöztek. Később az osztrák szervezésű határőrség jórészt felszámolta a város önkormányzatát és kiváltságait. 1764-ben, a Háromszéken állomásozó Ernst és Haysler kapitány, valamint katonasága zsarolta a várost. E bánásmód nemcsak a katonáskodásra szorított szabad rétegeket érintette, hanem a jobbágyrenden levőket is. Éjjel-nappal kellett hordaniuk a postát, a katonaságnak előfogatokat bocsátottak rendelkezésre, kvártélyraboknak biztosítottak szállást, őrizték őket, miközben széna-, zabporciót adtak.
A sorozatos csapások eredményeként a város őslakossága részben kicserélődött, állandó hullámzásban volt. Az utánpótlást elsősorban a szomszédos települések biztosították. A város népességének növekedésére ösztönzőleg hatott - minden negatív következménye mellett - a határőrség megszervezése, mivel a határőr-parancsnokság (a huszárezred) tisztikara a városban székelt, fogyasztóképességük lehetővé tette az iparosréteg megerősödését, létrehozta a céhes ipari fejlődés feltételeit.
Az 1764-es erőszakos sorozás alkalmával: a hadiszolgálatra alkalmasok száma 103 (18 huszár, 85 gyalogos); a szolgálatra alkalmatlan gyerekek, öregek, betegek száma 180 (15 huszár, 165 gyalogos). Ennek alapján a határőrcsaládok népessége mintegy 550-600-ra becsülhető. Orbán Balázs 1000-re teszi a városi joghatóság alá tartozók számát és megjegyzi, hogy a fegyverviselőket kivonták a szék joghatósága alól. A jobbágyok, a zsellérek, az adótól mentes nemesek továbbra is a szék joghatósága alatt maradtak.
A fenti adatok segítségével, nyilván csak hozzávetőlegesen lehet megállapítani a lakosság számát. Ha, Orbán Balázs adata elfogadható, akkor a városiak a fegyverviselők, a falusi jogállásúak száma 2000-2200-ra tehető, de ismerve a város- és falurész kicsinységét, e szám túlzottnak tűnik, tehát további kutatást igényel.
***
Megjelent a Tanulmányok Székelyföld történetéből (város, népesség, iskola) című kötetben -- kiadta Scribae Kádár, Sepsiszentgyörgy, 1996 - (C) Kádár Gyula / Digitalizálta: Willmann Walter
