Figaro látszólag jókedvűen és nagy igyekezettel szolgálja a hatalmasokat, de szolgálatában nincs semmiféle megalázkodás: találékonysága, kifogyhatatlan jókedve és ötletessége maga a lázadás. Nemcsak főszereplő, hanem az előadás mozgatórugója, játékmester, aki a darab során megpróbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy szerelmével méltóképpen egybekelhessen. Célja elérésében elsősorban egy szoknyavadász gróf és annak „hősszerelmes” fiatal apródja akadályozza, de végül – sok-sok indulat, sóvárgás, gyanakvás és kíváncsiság után – mindenki megtalálja párját. A szereplők időnként személyes vallomásokban osztják meg a nézőkkel gondjaikat, vágyaikat, arra törekedve ezáltal, hogy a szerelemről való különféle elképzeléseiknek még nagyobb hangsúlyt adjanak. Nem a boldog végkifejlet, hanem a hozzá vezető nevettető bolyongás az, ami csodává magasztosítja ezt a legemberibb érzést.
A Figaro házassága azért tud ma is friss és aktuális lenni, mert túl politikán és a korabeli társadalmi igazságtalanságok leleplezésén mindenekelőtt a szerelemről szól, úgy, hogy a darabbeli szereplők életük minden lényeges megnyilvánulására kiterjedően ábrázolt emberek, nem egy-egy jellemvonás megszállottjai vagy éppen a hagyományos ostoba arisztokrata/talpraesett szolga-ábrázolások újabb változatai. Ha nem lennének ennyire frissek és élők a szereplők, ha nem lennének ilyen elevenek és szellemesek a dialógusok, Beaumarchais 1778-ban született darabja régen a felejtés homályába merült volna kora számtalan cselvígjátékával együtt. Az előadás elkészítésében Zakariás Zalán rendező munkatársai voltak: Csiki Csaba díszlettervező, György Eszter jelmeztervező, Ardeleanu Daniel zeneszerző, Cserkész Emese korrepetitor és Nagy B. Sándor dramaturg. Főbb szerepekben: Diószegi Attila, Pál-Ferenczi Gyöngyi, Nagy Alfréd, Szalma Hajnalka, Dávid Attila-Péter, Kolcsár József, Kőmíves Mihály, Márton Lóránt és Fekete Mária. Trombitán közreműködik Brăileanu Attila.
Figaro látszólag jókedvűen és nagy igyekezettel szolgálja a hatalmasokat, de szolgálatában nincs semmiféle megalázkodás: találékonysága, kifogyhatatlan jókedve és ötletessége maga a lázadás. Nemcsak főszereplő, hanem az előadás mozgatórugója, játékmester, aki a darab során megpróbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy szerelmével méltóképpen egybekelhessen. Célja elérésében elsősorban egy szoknyavadász gróf és annak „hősszerelmes” fiatal apródja akadályozza, de végül – sok-sok indulat, sóvárgás, gyanakvás és kíváncsiság után – mindenki megtalálja párját. A szereplők időnként személyes vallomásokban osztják meg a nézőkkel gondjaikat, vágyaikat, arra törekedve ezáltal, hogy a szerelemről való különféle elképzeléseiknek még nagyobb hangsúlyt adjanak. Nem a boldog végkifejlet, hanem a hozzá vezető nevettető bolyongás az, ami csodává magasztosítja ezt a legemberibb érzést.
