NEKROLÓG

Székely Zoltán
(1912--2000)

Ősei rétyi Székelyek voltak, köztük várhegyi várkapitány. Aránytalanul hatalmas volt a homloka: micsoda homloklebeny lehet mögötte, mondotta művelődéstörténész ismerősünk. 125 éves múzeumunknak 63 éven, fennállásának több, mint felén át volt munkatársa, és több, mint 42 évig igazgatója.
1912. november 18-án született, Désen. Klasszika-filológiát és történelmet végzett, és egy zilahi év után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó-kollégium tanára lett, majd 1937 decemberével a Kollégium szakmai felügyelete alatt álló Székely Nemzeti Múzeum őre, amelynek megbízásából Magyarországon, Alföldi András mellett régészetre képezte tovább magát. 1943-ban védte meg doktori disszertációját, a komollói római tábor feldolgozását. Szakmai munkássága a régészetre korlátozva is hatalmas: őskortól középkorig minden korszak kutatásában maradandót hagyott maga után. Elég, ha az erősdi--oltszemi, a lécfalvi-várhegyi neolitikum-kutatást, a Balánbánya ércére építő csomortáni bronzkori csoport elkülönítését és a szilágypéri brozkori települést, a dák vaskori Zetevárát, az oltszemi és énlaki római táborok feltárását, Tekerőpatak és Rugonfalva germán sírjait, és mindenekelőtt a zabolai és petőfalvi Árpád-kori magyar temetőket soroljuk. A laikus nehezebben érti: a hazai „nemzeti tudományosságnak” nem Zabola fájt: a komollói római tábort próbálták nemlétezőnek nyilvánítani.
Hazatért, amikor mások elmenekültek, a Múzeum élére állt, és megtartotta azt, mikor mások elvesztek számunkra, vagy összetörtek. Tudott áldozni, és nyerni az áldozaton. Elveszítettük tarthatatlan levéltárunkat, de többet gyarapodtunk alatta ingatlanban, munkatársban és szakmai publikációban, mint bármikor, és abba az évkönybe írjuk róla ezeket a sorokat, amelyet ő hozott létre.
2000. szeptember 1-jén, a romániai magyar tudományosság doyenjeként távozott közülünk. Igazgató Úr, miénk volt és miénk marad. Ahogy régi társait búcsúztatta: Sit tibi terra levis!