IN MEMORIAM

Kászoni Gáspár (1896--1989)

Száz éve született, Baróton. A nagyszebeni Teresianumban végzett elemi osztályok után ugyanitt tanult órásmesterséget. A Teresianum adta lehetőséget, a szász példát és a német nyelvet sohasem felejtette el. Gyerekfejjel vonul be, hogy az első világháború galíciai frontján tapasztalja meg az esztelen öldöklés világát, és sebesülten kerüljön orosz fogságba. Orosz szanitécek mentették meg az életét. Hat évig hadifogoly Szibériában. A szibériai fogolytáborban számos tanult emberrel hozza össze a sors, ezt vallotta második, igazi iskolájának. Japánon, Trieszten át tér haza, több földijéhez hasonlóan, a már Romániához tartozó Erdélybe. Baróton alapít családot, órásmester, részt vesz a baróti közéletben, a brassói „Encián” Turista Egylet alapító tagja. Erdővidék helytörténetének kutatója lesz. A második bécsi döntés Nagyszebenben éri, Kolozsvárra menekülnek, 1944-ig itt postai alkalmazott. Frontszolgálatosként hagyja el Kolozsvárt, a felvidéki Dobsina mellett esik román fogságba. Átadják az oroszoknak, nyelvtudása segíti a helyzetfelmérésben és a szökésben. 1946--1958 között kolozsvári közalkalmazott, majd ismét órás Baróton. Több évtizedes gyűjtéssel létrehozza az Erdővidéki Múzeumot, gazdag anyaggal régészettől ipartörténetig, néprajzi anyagtól régi okiratokig. Ez 1979-ben, Baróti Tájmúzeum néven, a baróti Császár-féle házban, az akkor Kovászna Megyei Múzeum nevet viselő Székely Nemzeti Múzeum részlegeként nyer intézményi keretet. A tájmúzeumot 1984-ben zárják be, végül a fordulat után az érdektelenség vet véget létezésének. Sürgős baróti felszólításnak engedve, a Székely Nemzeti Múzeum raktáraiba szállítja a pusztulásnak induló anyagot. Sorsa és létrehozójának sorsa az általa emlegetett, a baróti Diákdomb előtti járda alatt pihenő, a véczeri őrtoronyból származó római pecsétbélyegzős tégladarabokra emlékeztet. Kászoni Gáspár 1989-ben hunyt el, 93 éves korában.

Máthé János, id. (1898--1986)
 
Magyarhermányban született, 1909--1912 között a székelyudvarhelyi és a nagyenyedi református kollégiumok diákja volt. Könyvszeretetét családjából hozza, testvérbátyja Kolozsváron református esperes. Gazdaember marad szülőfalujában, de autodidakta értelmiségivé képezi magát, aki otthon van a régi gyűjtemények, levéltárak világában is, és Kelemen Lajossal, Lőrincze Lajossal levelezik, a vidékkel foglalkozó történészekkel, vagy innen származó személyiségekkel, mint Nagybaconi Nagy Vilmos. Szülőfalujának és környékének múltját, világát kutatja. Első írása az akkori helyi lapban (Erdővidéki Hírlap) jelenik meg, 1924-ben. A Megyei Tükörben (Kovászna megyei lap) Barót, Zalánpatak, Bodvaj történetéről jelennek meg írásai. 1970-ben a Falvak Dolgozó Népében a magyarhermányi utcai népi játékokat ismerteti, a Magyar Nyelvőrben és a bukaresti Művelődésben Magyarhermány tájszójegyzékét közli. Cikkei, hozzászólásai jelennek meg a Korunk, az Új Élet, A Hét, a Brassói Lapok, a Jóbarát hasábjain. A helytörténeti munkát rossz szemmel nézi a hatalom, közlési lehetőségeit behatárolja a cenzúra. A Változó valóság (Kriterion) kötetben megjelent, a magyarhermányi családokat tárgyaló dolgozatán is erősen érződik, hogy a politikai szempontok alapján is közölhető témát kereső szerkesztő nagyon esetlegesen válogatott. Munkáinak egy részét a politikai rendőrség kobozza el egy házkutatás alkalmával, így vesz nyomuk, más részét a család próbálja menteni, halála után. Az erdővidéki kollektivizálást, az 1944-es szárazajtai eseményeket feldolgozó írásai még előkerülhetnek, de biztosan megőrződött munkája csak a Magyarhermányról írott, tanulmányértékű, szakszerűen adatolt fejezeteket tartalmazó monográfia, melyet önmagában életműnek tekinthetünk. Tíz éve hunyt el, munkásságának feldolgozása időszerű adósságunk.