1. Előzmények

A térség ókori emlékeivel foglalkozó legkorábbi kutatómunka eredményei a 16. század végén, 1593-ban jelennek meg Szamosközy István tollából, aki korabeli szemlélettel feldolgozza a római kultúra általa ismert hagyatékát. Műve a tudományos ismeretek gazdagsága révén az újkori történetírás értékes forrása, valamint fontos dokumentációs anyag, ugyanis az idők folytán az általa fellelt és leírt leletek nagy része megsemmisült vagy elkallódott.

Ismerve az erdélyi leletek gazdagságát, valamint azt, hogy sorra bukkannak fel még napjainkban is az értékesnél értékesebb leletegyüttesek, az idők folyamán számtalan olyan is felszínre kerülhetett, amely a tudományos ismeretek hiányában, valamint érdektelenségből említést sem nyert, beolvasztották, vagy elkallódott.

Régészeti leletek megmentése elsősorban a magángyűjtőkhöz köthető, akik -- noha inkább az ép, minél jobban megőrződött tárgyak iránt érdeklődtek, figyelmen kívül hagyva a leletek előkerülési helyét és körülményeit -- számos tárgyat örökítettek át az utókor számára.

A 18--19. század folyamán a magángyűjteményeket múzeumoknak adományozták, vagy önálló múzeumi gyűjtemények alapjává váltak. Ez utóbbi történt a Székely Nemzeti Múzeum esetében is, amikor özv. Cserey Jánosné Zathurecky Emília 1875-ben a család magángyűjteményére és Vasady Nagy Gyula szaktudására alapozva múzeumot hozott létre.

2. A Székely Nemzeti Múzeum mint regionális régészeti kutatóközpont

A múzeumhoz kapcsolódó délkelet-erdélyi régészeti kutatásban több szakasz különböztethető meg.

A korai időszakban nagyarányú gyűjtőmunka folyt, a hangsúlyt a már létező gyűjtemények növelésére helyezték. Csereyné, mint arra Ferenczi István korai, 1939-es dolgozatában felhívja a figyelmet, olyan környezetből érkezik, ahol a régészetre már gyerekkorában fogékonnyá vált. Olasztelek, Barót környékén őskoritól római koriig számos jelentős telephely ismert volt már a 19. század közepén, 1868-ban Daniel Gábor meg is ássa a Bardoc és Bibarcfalva közti bronzkori halomsírokat. Később is kellemes volt vele okos beszélgetést folytatni régészetről, történelemről, írja az alapítónőről Jancsó Benedek. Az alapító múzeumőr, Vasady ugyanakkor az Erdélyi Múzeum tudós történész szakemberének, Finály Henriknek a mostohafia, és már 1876-ban kapcsolatba lép a kor olyan jeles régészeivel, mint Torma Zsófia, Rómer Flóris Ferenc, akikkel régészeti anyagot is cserél, így kerülnek be már az imecsfalvi Cserey-gyűjteménybe pl. tiszazugi, tordosi anyagok. 1876-ban vesz részt először nemzetközi kiállításon is régészeti anyagunk: a Budapesten szervezett VIII. nemzetközi őstörténelmi és régészeti kongresszus alkalmával. A már begyűlt leleteket 1881--1989 között az utód múzeumőr Nagy Géza, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgató-őre magas tudományos igényességgel kezdte rendszerezni, összeállítva katalógusukat is. Ugyanő már tudományos igényű régészeti kutatómunkát végzett, és tett közzé (régészeti ásatások Oroszfaluban 1882-ben, a sepsiszentgyörgyi Eprestetőn 1883-ban stb.).

A második szakaszt 1905-től 1925-ig számíthatjuk, László Ferenc kutatásai és gyűjtései ekkor emelik európai hírű ősrégészeti központtá Sepsiszentgyörgyöt, különösen az erősdi őstelep példaszerű megásása révén, amely közép-európai premiernek számított. 1925-ig, haláláig, amikor -- a Cambridge-i Egyetem kezdeményezésének köszönhetően -- a múzeum utoljára ás Erősdön a két világháború között, hogy majd csak fél évszázad múltán folytathassa, László Ferenc gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki a kor európai és hazai vezető régészeivel. A levelek Edinburghtől és Tübingentől Königsbergig váltják egymást, és eredményüket jól tükrözi az 1929-es Emlékkönyv. Kiemelnénk V. Gordon Childe, Hubert Schmidt, Hans Schroller, Fettich Nándor, Kovács István, Buday Árpád, valamint Vasile Pârvan és Ion Andrieşescu nevét. A raktári anyagon Kovács István végez magas tudományos igényű feldolgozást.

Kovács István 1925 után is folytatja ezt a munkát, amelybe már a másik jeles kolozsvári régészt, Roska Mártont is beszervezi Csutak Vilmos, hasonlóképpen Ferenczi Sándort. Kolozsvári vonatkozó kutatómunkájukat is ő teszi lehetővé, közbenjárásával dolgozhatnak saját intézményük (az egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárára építő új román ókortudományi intézet) székelyföldi anyagán. Ugyanők folytatják Csutak és Gödri Ferenc múzeumőrök segítségével az ásatásokat. A szakirodalmat akár egyenesen a British Museumból is beszerzik. Csutak halálával sem áll le a munka, sőt, 1937 végén egyik múzeumőrnek is újra régészt sikerül kineveztetni a Mikó Kollégium részéről, Székely Zoltán személyében, akinek neve 2000-ben bekövetkezett haláláig szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a múzeuméval. A második világháború idején Ferenczi Sándor, Szilágyi István végez ásatásokat Székely Zoltánnal (Bálványosvár, komollói castrum, kovásznai Tündérvár), de Roskával is szoros az együttműködés, László Gyulával, Mérivel és Pauloviccsal is dolgoznak. Az impériumváltások korának fő intézményi kapcsolata a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet, amelynek a régészi szakmai múlttal szintén rendelkező igazgató, Herepei János a párját kívánja ráépíteni a Székely Nemzeti Múzeumra: a Székely Tudományos Intézetet.

Az 1948-ban kezdődő változásokkal ismét új szakasz következik. A magyar régészettel 1990-ig ellehetetlenül a munkakapcsolat, és egyáltalán leereszkedik a vasfüggöny. Székely Zoltánt nem engedik Prágán túl már tudományos konferenciára sem, oda is csak szolgálatos felügyelő szobatárssal. Terepen egy idő után nem kívánatos együtt ásnia más kisebbségiekkel -- ha a szász Kurt Horedt mellett már ott tartózkodik Molnár István, akkor még egy “megbízhatatlant” nem engedélyeznek. A legjellemzőbb az, ahogyan Constantin Daicoviciu, a folytonosság-ideológia apostola hatalmi szóval adott pillanatban olyan római castrumot (Komolló) nyilvánít nem létezőnek, amelynek rézsűi több méter magasan állanak, de nem talál bele a dák--római folytonosság és a nemzetállami protokronizmus gondolatába. Ebben a periódusban különben a Múzeum, illetve régészének kutatási területe még egyszer növekszik, a korábbi Székelyföldön (a mai Hargita, Kovászna és Maros megye területén) túlra kiterjed, és továbbra is felöleli az őskortól egészen a 16. századig terjedő periódust. Székely Zoltánon kívül (1990-ig a Múzeum régész-igazgatója) az intézménnyel dolgozik László Attila, Ion Nestor, Constantin Daicoviciu, Eugenia Zaharia, Molnár István. Saját szakemberek Székely Zsolt, Cserey Zoltán, Erőss János. Kutatásaikkal nagy mértékben járultak hozzá Délkelet-Erdély történetének megismeréséhez.

1990--2000-ben a régészeti kutatásokat Bartók Botond és Bordi Zsigmond Loránd folytatják. A többi sepsiszentgyörgyi régésszel (Székely Zsolt, Valerii Kavruk) is szoros az együttműködés, haláláig bedolgozik a nyugdíjas Székely Zoltán. Publikációjának köszönhető szervezési lehetőségei révén a Múzeum munkatársi kapcsolatot épít ki a térség többi kutató régészével, illetve a régészeti kutatásba bekapcsolódó más szakemberével (Ferenczi-testvérek, V. Szabó Gábor, Gáll Ervin, Szabó Ádám, Botár István, Dénes István). A múzeum jó kapcsolatokat tart fenn az országnak a térségben kutató többi régész-központjával is.

3. A régészeti gyűjtemény és alapkiállítás

A régészeti raktárainkban levő mintegy 60 000, különböző korokból származó tárgyat felölelő gyűjteményekben az elmúlt korok emberének hagyatéka a legrégebbi időktől egészen a késő középkorig képviselve van.

A kutatási eredményeket a folyamatosan felújított régészeti alapkiállítás, illetve időszakos kiállítások mutatják be.

A régészeti alapkiállítás utolsó változtatására 1999-ben került sor. A kiállítás az őskőkortól a 13. század kezdetéig mutatja be az emberi közösségek fejlődését. A Délkelet-Erdélyben, de különösképpen a mai Kovászna megye területén feltárt gazdag és változatos leletek lehetővé teszik a különböző korok tárgyi emlékekre alapozott bemutatását (paleolitikum, neolitikum, rézkor, bronzkor, vaskor, dák és római kultúra, a népvándorlás kora és az Árpád-kor a székelyek betelepedésével).

A kiállítás tematikája és kivitelezése Bartók Botond és Bordi Zsigmond Loránd munkája. Véleményezte: Kónya Ádám és Cserey Zoltán, tudományos tanácsadók voltak: László Attila, a Iaşi-i Al. I. Cuza Tudományegyetem professzora és Valerii Kavruk, a sepsiszentgyörgyi Keleti Kárpátok Múzeumának régész-igazgatója. A konzerválást és restaurálást Kellán Tibor, Pál István, Szabó Mária végezték, a térképeket Pál István rajzolta, a szövegeket Kelemen Antónia, Bordi Zsigmond Loránd, Biró Rózsa és Olasz Gabriella fordították. Közreműködtek: Prezsmer Emese, Péter Teréz, Tankó Magdolna, Prezsmer Eszter, Fekete Lajos és Oláh József.

3.1.
Paleolitikum és mezolitikum (Kr.e. 1 600 000--5200)

A paleolitikum vagy őskőkor az ősember megjelenésének és tudatos eszközkészítővé válásának korszaka. Az ősember eszközei (2. ábra) egy lassú, de állandó fejlődés során egyre változatosabbak és gondosabban kidolgozottak. Az ehető növények után kutatva és az állatok nyomában vándorolva a korai emberi közösségek még nem rendelkeztek állandó lakhellyel. Szerszámaikat magkövekből és szilánkokból pattintották. Noha az ősember már az alsó paleolitikum folyamán ismerte és használta a tüzet, gerjesztését csak a középső paleolitikumban (Kr.e. 80 000--35 000) tanulta meg. Ebben a periódusban figyelhetőek meg először a szellemi élet megnyilvánulásai, így az első tudatos temetkezések is. A felső paleolitikum (Kr.e. 35 000--10 000) folyamán általánossá válik az anyai ágon származtatott nemzetség, elterjed a lakásépítés, valamint megjelennek az első művészeti megnyilvánulások (barlangrajzok és barlangfestmények, bekarcolt díszítések, agyag-, agancs- és kőszobrocskák). Az emberi közösségek eredetüket és létüket egy mitikus (általában állati, ritkábban növényi) őstől származtatják. A vadászok körében nagymértékben elterjed a vadászati mágia, amely a bő vadászzsákmányt hivatott biztosítani. A rítusok annak következtében jönnek létre, hogy egyes törzsek csak egy bizonyos állatfajta (barlangi medve, ló, szarvas, bölény stb.) elejtésére “szakosodnak”.

A mezolitikum vagy középső kőkor folyamán a környezetben végbemenő változások -- felmelegedés, amelynek során a tundra helyét az erdőségek veszik át, kihatva ezáltal az állatvilágra is -- nagy mértékben befolyásolják az emberi közösségek életvitelét. A nagy állatcsordák északabbra vonulása az emberi közösségeket vagy azok követésére, vagy az élelemszerzés módszereinek megváltoztatására kényszerítik. Megjelennek az első szelídített állatok (a kutya, a juh és a kecske).

Az ember délkelet-erdélyi jelenlétének legkorábbi nyomai mintegy 35 000 évesek, és Bodzaforduló környékéről, valamint Erdővidékről (Bardocról) kerültek elő.

Újkőkor és rézkor (Kr.e. kb. 5600--kb. 2600).

Az újkőkor az emberi közösségek megtelepedésének időszaka, amikor az ember felhagyott a vadászattal és gyűjtögetéssel, és maga kezdte el megtermelni a szükségeseket. Az emberi társadalom nagy léptekkel fejlődött, a növénytermesztés és az állattenyésztés a fő foglalkozássá vált. Elterjedtek a háztáji mesterségek, amelyek közül kiemelkedő szerepet játszott az eszközkészítés, a fazekasság, a fonás és szövés. A kőeszközök készítésében a régebbi pattintásos eljárással készített kaparók és kőpengék mellett egyre gyakoribbá válnak a csiszolt kőeszközök (vésők, kézibalták). Ezzel párhuzamosan megjelenik és elterjed a kőbalták kifúrása, amely elősegíti a nyélbe erősítést, ezáltal növelve az eszköz hatékonyságát. Párhuzamosan elterjed a csontból és agancsból készített eszközök használata is. Már az újkőkorban megjelenik a fémművesség, az arany és a termésréz feldolgozása. Eleinte csak kalapálással munkálták meg a fémet, de a kor végére elterjednek az öntési eljárások is.

Az újkőkor legfontosabb Kovászna megyei képviselői a Körös-kultúra, a “vonaldíszes kerámia” kultúrája, a Boian-, valamint a Precucuteni-kultúra.

A Kr.e. 6. és 5. évezred között virágzó Körös-kultúra a mai Görögország északi részein alakult ki, ahonnan kiindulva egy lassú vándorlás során benépesítették az egész Délkelet-Európát, beolvasztva a megtelepedés helyén talált alacsonyabb (mezolitikus) kultúrszinten álló népességeket, egy egységes anyagi kultúrát hozva létre. Megélhetésüket a primitív földműveléssel, állattenyésztéssel, valamint halászatból és vadászatból biztosították. Eszközeiket kovakőből, csontból és agancsból készítették. Agyagedényeiket bekarcolt, valamint az edény falára felvitt díszítésekkel látták el, amelyek mellett megtalálhatóak a vörös alapon fehérrel vagy feketével festett díszítések is. Településeiket a folyók völgyeinek alacsony teraszaira építették, de előfordult, hogy barlangokban is laktak. Földbe mélyített, kör alaprajzú házaikban kőalapra tapasztott agyagtűzhelyeket építettek (3. ábra).

A “vonaldíszes kerámia” kultúrája (Kr.e. kb. 4400--4200) a nevét a kerámia párhuzamos vonalakból kialakított díszítőmotívumairól kapta. Megjelenését az európai késő mezolitikumi kultúrák déli hatásokra történő átalakulásával magyarázzák. Legfontosabb elterjedési területe Közép-Európa, valamint Ukrajna területe, Romániában Moldvában és Délkelet-Erdélyben bukkannak fel nyomai. A kultúra közösségei a folyóvölgyek teraszain épített településekben laktak, nagyméretű, többosztatú felszíni házakban vagy földbe mélyített putrikban. A kultúra edényművességére a gömb vagy kettős csonkakúp alakú, bekarcolt vonalakkal, valamint nagyon ritkán benyomkodott vagy az edény falából kiemelkedő motívumokkal díszített edények a jellemzőek. A kőeszközök között kiemelkedő helyet foglalnak el a kultúrára különösképpen jellemző “Baltzenbeile” típusú (kaptafa alakú) csiszolt kőbalták, valamint a kisméretű pattintott kőpengék és kaparók, amelyek még a korai mezolitikum népességeinek anyagi hagyatékára emlékeztetnek.

A középső neolitikumba tartozó Boian-kultúra (Kr.e. kb. 4400--3800) igazi hazája a Kárpátokon kívül terült el, de népességei megtalálhatóak Edélyben is. A kultúra hordozói nagyméretű, árkokkal erődített, teraszokra épített településekben laktak, a korai szakaszban földbe mélyített putrikban, míg a legfejlettebb szakaszban megjelennek a felszínre épített többosztatú házak. Táplálékukat a növénytermesztés, az állattenyésztés (szarvasmarha, juh, kecske, disznó, kutya), valamint a vadászat szolgáltatta. Kovakőből kisméretű eszközöket (pengék, kaparók, vésők), míg vulkáni kőzetekből nyéllyukkal ellátott nagyméretű baltákat készítettek. A csontból és agancsból készült eszközök viszonylag ritkák. Ismerték és feldolgozták a rezet és az aranyat, amelyekből ékszereket készítettek. Edényeiket bekarcolt vonalakkal és bemélyített motívumokkal díszítették, amelyeket fehér pasztával töltöttek ki. Halottaikat eleinte hanyatt fektetve, felékszerezve és gazdag melléklettel ellátva helyezték a sírba, míg a kultúra késői szakaszaiban zsugorítva oldalra fektették, és már nem helyeztek melléjük mellékletet (3. ábra).

A “Precucuteni”-kultúra (Kr.e. kb. 4200--3850) Délkelet-Erdélyben és Moldvában jelenik meg, a korábbi “vonaldíszes kerámiás” és Boian-kultúrák hagyatékainak összeolvadása nyomán. Végső fejlődési periódusában a kultúra kiszorul Erdélyből, helyét a belőle kialakult erősdi kultúra foglalja el. A Precucuteni-népesség felszíni, tapasztott házakból álló, a folyók teraszain vagy közvetlenül a völgyekben elhelyezkedő, minden esetben a vízlelőhelyek közvetlen közelében található településekben lakott. Megélhetésüket a kezdetleges növénytermesztés és az állattartás -- főleg szarvasmarha -- biztosította, amely vadászattal és halászattal egészült ki. Pattintott kőeszközeikre a kis (mikrolit) méretek jellemzőek, csiszolt baltáik, vésőik alakja elsősorban négyzet vagy trapéz alakú. Fontos szerepet játszottak a csontból és agancsból készült eszközök is. A kultúra késői szakaszában megjelenő fémfeldolgozást termésrézből készített árak és ékszerek jellemzik. Edényeiket bemélyített, valamint bekarcolt technikával készített spirál-, sakktábla-, farkasfogmotívumok, valamint pontokkal kitöltött párhuzamos vonalak díszítik. A kultúra kései szakaszaiban megjelenik az edény felületét teljesen befedő vörös festés (5. ábra).

A beköszöntő rézkor legfontosabb jellemzője a rézből készített szerszámok, fegyverek és ékszerek, ezek egyre gyakoribb használata. Az emberi társadalom jelentős változásokon megy keresztül, az anyaági származtatás helyébe a patriarchális nagycsalád és nemzetség lép, ugyanakkor megjelennek a társadalmi és vagyonbeli különbségek első jelei is. A közösség életében a fő helyen a mezőgazdaság áll, de nem hanyagolható el az állattenyésztés szerepe sem. A rézkor legfontosabb helyi megnyilvánulása az Erősd--Cucuteni--Tripolje kultúrkörbe tartozó erősdi kultúra. Párhuzamosan megtalálhatóak a közép-európai neolitikum alapjain kifejlődő tiszapolgári kultúra elemei, valamint az utóbbit fel is váltó bodrogkeresztúri kultúra hagyatéka.

Az Olt völgyében a Dnyeszterig kiterjedő Cucuteni--Erősd--Tripolje kultúrkörbe tartozó, festett kerámiás erősdi kultúra indul virágzásnak. Településeik nagy kiterjedésűek voltak, gyakran előfordult, hogy árkokkal és földsáncokkal erődítették. Földfelszínre épített, többosztatú házaikban (1. ábra) a tűzhelyek mellett gyakran megtalálható a kemence is. A gazdasági tevékenységek közül a fő helyet a növénytermesztés, állattartás töltötte be, míg a halászat és a vadászat kisebb szerepet játszott. A fonás, szövés elterjedtségére az orsógombok, valamint a szövőszékek agyagnehezékei utalnak. A változatos edényformák és díszítőmotívumok (6. ábra), valamint a két vagy három színnel való festés a fazekasság magas művészi szintjét bizonyítják. A nagy mennyiségben előforduló ember- és állatábrázolások (7. ábra), amelyeket kultikus célokra használhattak, az erősdi kultúra fejlett tárgyi és szellemi életéről tanúskodnak. Az eszközök továbbra is csiszolt kőből (8. ábra) és csontból készültek (9. ábra), de már megjelentek a termésrézből előállított szerszámok is. Ékszereiket (10. ábra) szarvasfogakból, átfúrt kagylókból, aranyból és termésrézből készítették. Az erősdi kultúra településeinek megszűnése a késő rézkorban érkező népvándorlási hullám számlájára írható.

A tiszapolgári kultúra (Kr.e. kb. 3400--3200) legnagyobb elterjedési periódusában magába foglalta a Tisza mentét, Erdély nagy részét, de Délkelet-Erdélyben elemei csak szórványosan vannak jelen.

A kultúra kisméretű, nyílt, időszakos jellegű települései a folyók völgyében vagy az alacsony teraszokon helyezkedtek el. Általában földbe mélyített veremlakásokból álltak, de előfordul a felszínre épített nagyméretű épület is. A népesség fő foglalkozása az állattenyésztés volt, amely részben megmagyarázza a települések időszakos jellegét. Halottaikat több tucat síros temetőkbe hantolták, melléjük edényekből és kovakő pengékből álló mellékletet helyeztek. A halottak mellé helyezett tárgyak mennyisége, valamint az egyes sírokban felbukkanó réz ékszerek és fegyverek a halottak eltérő gazdagságára és társadalmi státusára utalnak.

A tiszapolgári kultúra jellegzetes edényformái a talpas kelyhek, tálak, fazakak, poharak, felületre felvitt csőr alakú kiemelkedésekkel, valamint geometrikus alakzatokba rendezett benyomkodott díszítéssel (11. ábra). Eszközeik között említést érdemelnek a kőből készített, csiszolt harci balták, valamint a kis méretű, obszidiánból és kovából pattintott pengék és kaparók. A fémmegmunkálás is magas fejlettségi szintet ért el, legszebb példányai a négy különböző típusba sorolható ellentett élű rézcsákányok (12. ábra).

A bodrogkeresztúri kultúra (13. ábra) (Kr.e. kb. 3200--2900) a tiszapolgári kultúra alapjain alakult ki, maximális fejlődési szakaszaiban Kelet-Magyarországon, Erdély egyes részein, valamint a Duna mentén éreztette jelenlétét.

A kultúra népességének kisméretű települései nehezen figyelhetőek meg régészetileg, mivel ezek inkább állattenyésztő népek szálláshelyei, mint állandó települések voltak. Sokkal ismertebbek temetőik, amelyek között előfordul a száznál több sírból álló is. Halottaikat zsugorított vagy hanyatt fekvő helyzetbe, kelet--nyugat irányú sírgödrökbe helyezték. A melléklet agyagedényekből, kovakő pengékből és nyílhegyekből, kő- és réz baltákból, kagyló-, réz és arany ékszerekből állt. Az elhunytak mellé az általuk tenyésztett állatok húsából (szarvasmarha, juh, disznó) ételáldozatot helyeztek. Kerámiájuk “tejesköcsög”, bögre, “virágcserép”, magas, átfúrt talpú kehely és gömbös agyagedények, felületre felvitt átlyukasztott díszítéssel, valamint fonadékmotívumokkal, bekarcolt vonaldíszítéssel. A nagyszámú fémtárgy (réz, arany) a fémművesség nagymértékű elterjedésére utal.

A késő rézkor (Kr.e. kb. 2700--kb. 2200)

A rézkor utolsó szakaszaiban jelentős éghajlati változások zajlanak le. Eurázsia klímája szárazabb lett és ennek következtében a növénytermesztés mint alapfoglalkozás elveszítette korábbi elsődleges szerepét. Helyét az állattenyésztés vette át. Ennek egyik következménye egy nagy népvándorlási hullám volt, amellyel a rézkori népességek eltűnnek, helyüket újabb, az előbbiek hagyatékát csak részben átvevő közösségek foglalják el. Az átmeneti kor egyik legjellegzetesebb képviselője a Coţofeni-kultúra, amely Délkelet-Erdélyben szórványleletek és rendszeres régészeti feltárások nyomán ismert.

A Coţofeni-kultúra (Kr.e. kb. 2700--2300) Olténiára, Munténia nyugati, Bulgária északnyugati, Szerbia északkeleti részére, valamint Erdély nagy részére terjedt ki.

Telephelyei megtalálhatóak a folyóvölgyekben, teraszokon, hegyormokon és barlangokban. Előfordulnak olyan esetek is, amikor a síkvidéki településeiket árkokkal erődítették. Egyes települések átmeneti jellegűek, míg mások hosszú ideig lakottak voltak. Egyenlő mértékben kerültek elő putrilakások és földfelszínre épült házak. Településeiken a transzhumáns állattenyészés, valamint a primitív földművelés nyomai figyelhetőek meg, amelyek mellett léteznek fémmegmunkálásra (öntés) utaló nyomok is. Halottaikat tájegységtől függően egyszerű veremsírokba vagy halomsírokba temették, általában zsugorított helyzetbe, de előfordul hamvasztásos temetkezés is. Agyagművességük nagyon gazdag és változatos volt, tálakat, korsókat, csészéket, amforákat, fazakakat, tároló- és “aszkosz” típusú edényeket készítettek (14. ábra). Az agyagedények felületét bordákkal, lencseszemekkel, bekarcolt, benyomkodott díszekkel borították, amelyeket világos, általában fehér színű anyaggal töltöttek ki.

A Kovászna megye területén feltárt több Coţofeni-jellegű település megkönnyítette a kultúra legfontosabb jellegzetességeinek a meghatározását. Az itteni leletanyag egységessége a kultúra korai szakaszára, valamint a megtelepedés rövidségére utal. A települések újabb népességek betelepedésével szűnnek meg.

3.2.
A bronzkor korai szaka (Kr.e. kb. 2200--kb. 1700)

A bronzkor korai szakaszában a délkelet-erdélyi emberi közösségekre a Kárpátokon kívüli eredetű kulturális behatások nyomták rá bélyegüket. A kor jellemzője a bronzeszközök térhódítása, amelyek lassanként kiszorítják a használatból a rézeszközöket. A bronz, a réz más színesfémekkel létrehozott ötvözete nemcsak könnyebb megmunkálhatósága, hanem keménysége révén is előnyösebb alkalmazást biztosított. A bronztárgyakkal párhuzamosan nem egyszer nagyobb mennyiségben használatban maradnak a réz-, csont- és kőeszközök. Ritkaságuk miatt nem mindig a bronztárgyak szerint történik egy bizonyos kultúra bronzkorba sorolása -- számításba kell venni a társadalmi fejlettséget, valamint a területi hovatartozását. (17. ábra) Ebben a korban alakul ki egy viszonylagos egyensúly a növénytermesztés és állattenyésztés között. A fő foglalkozás azonban továbbra is az állattartás marad, ahogy azt a nagy számban feltárt csontanyag, valamint állatszobrocskák bizonyítják.

A korai bronzkorban Kovászna megye területét a zabolai , valamint a Glina III--Schneckenberg-kultúra képviselői lakták.

A Glina III--Schneckenberg-kultúra (Kr.e. kb. 2000--1700) a Kárpát-kanyartól délkeletre alakult ki, a helyi eneolitikus kultúrák alapjain, külső behatások következtében. Maximális fejlettségi periódusában kiterjedt Munténiára, Olténiára, valamint Erdély központi és délkeleti részeire, ahol más kultúrák kulturális behatása révén egy sajátos jellegeket viselő fáciesz alakul ki, amelyet Schneckenberg-kultúrának neveznek.

A kultúra népessége elsősorban növénytermesztéssel foglakozott, gazdasági életükben az állattenyésztés szerepe másodrendű. Településeiket a dombok legmagasabb, könnyen védhető pontjain alakították ki, és néha meg is erődítették. Lakásaik a föld felszínére épített egyszerű, ágakból készített kunyhók voltak. Halottaikat kőszekrényes sírokban temették el, gyakran kettőt-hármat is egy sírba. Eszközeiket kőből (balták, pengék, kaparók), csontból és agancsból, valamint rézből (balták, tőrök) készítették. Agyagművességük legjellegzetesebb darabjai a csészék, a bögrék és az “aszkosz” típusú edények, amelyeket bordázott, benyomkodott, bekarcolt motívumokkal díszítettek. Ugyancsak jellegzetesek a feltehetően kultikus célokra használt ember- és állatábrázolások, valamint miniatűr balták.

A zabolai kultúra nevét a hasonnevű lelőhelyről kapta. Egyedinek számít, ugyanis a zabolai lelőhely (Kovászna megye, Románia) kivételével máshonnan alig ismert. Kialakulási helye ismeretlen, általában egy nagyállattartó, vándorló népességhez kötik. Településeik alig ismertek, biztos adatot róluk csak a temetők szolgáltatnak. Halottaikat zsugorított helyzetben temették el (15. ábra), melléjük agyagedényeket és kőpengéket helyeztek.

Agyagművességüket a bordás vagy benyomkodott díszítéssel ellátott kettős tagolású tálak, fazakak és csészék jellemzik, valamint a szarvasmarhákat ábrázoló kultikus jellegű szobrocskák (16. ábra).

A bronzkor középső szakasza (Kr.e. kb. 1700--kb. 1350)

A korszak a bronzkor fejlődésének “klasszikus szakaszát” képviseli. Úgy tűnik, hogy a bronzkor középső szakaszának kultúrái saját elterjedési területükön jöttek létre, a korábbi kultúrák hagyatékán, de a kutatás jelenlegi állása még nem engedi meg, hogy pontosan meg lehessen állapítani fejlődési folyamataikat. A korszak jellegzetességének számít a nagyméretű, védőárkokkal és földsáncokkal erődített települések elterjedése. Az alapfoglalkozások -- földművelés és állattenyésztés -- mellett a fémfeldolgozás egyre fontosabb helyet foglal el. A rézből készített eszközök végleg eltűnnek, helyüket a bronzeszközök foglalják el. A bronzöntés fejlődésével párhuzamosan új típusú ékszerek és fegyverek ( fokosok, kardok, tőrök, lándzsahegyek és karvédők) jelennek meg. A kor másik jellegzetessége az arany- és ezüstkincsek elterjedtsége. A Kárpát-medence népei jelentős kulturális kapcsolatokat tartanak fenn a mükénéi kultúra régióival, mint ahogy azt a jellegzetes mükénéi típusú fegyverek , ékszerek, bronzedények, valamint a kerámia díszítőmotívumai mutatják.

Kovászna megye területén az első középső bronzkori népességet az úgynevezett csomortáni kultúra képviseli. Ezzel párhuzamosan jelenik meg vagy ebből alakul ki a Wietenberg-kultúra, amely a középső bronzkorban Erdély domináns népességét képezi. Ezenkívül kimutathatóak még Kárpátokon kívülről származó kultúrák is, amelyeket elsősorban a Monteoru képvisel.

A Délkelet-Erdélyben a középső bronzkor korai szakaszában honos csomortáni kultúra a csíkcsomortáni erődített bronzkori település után kapta nevét. Agyagművességének legfőbb jellegzetessége a benyomkodott pontokkal vagy bekarcolt vonalakkal kitöltött háromszög, amely mellett megtalálhatóak az ujjbenyomással díszített bordák is (18. ábra). Halottaikat egyszerű sírokban temették el. Anyagi műveltségükön megfigyelhető az egykorú bronzkori kultúrák hatása. Egyes kutatók szerint ebből a kultúrából alkultak ki a középső bronzkor legfontosabb kultúrái.

A Wietenberg-kultúra (Kr.e. kb. 1650--1100) a középső bronzkor jellegzetes erdélyi kultúrája, amelynek népességei sűrűn lakták az egész Erdélyi-medencét, anélkül, hogy túllépték volna annak határait. A kultúra fejlődése átnyúlik a bronzkor kései szakaszába is, eltűnéséig együtt élve annak népességeivel.

Településeik megtalálhatóak a folyók teraszain, a hegyvidéken, barlangokban egyaránt. Gyakran előfordul, hogy sáncokkal és árkokkal voltak erődítve. Lakástípusaik között egyaránt előfordulnak a földbe mélyített putrik és a földfelszínre épített házak. Halottaikat elhamvasztották, és a hamvakat fedeles urnákban helyezték a földbe (19. ábra). Eszközeik egy részét továbbra is kőből, csontból és agancsból készítették, de ezek mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a bronzból készültek (20. ábra), különösen a fegyverek esetében. Harcias népesség voltak, hagyatékukban gyakran fordulnak elő csatabárdok, mükénéi típusú kardok, valamint bronzból készített spirális karvédők.

Agyagművességük nagyon gazdag és változatos, csészéket, tálakat, amforákat, fazakakat, bögréket, tárolóedényeket készítettek (20. ábra). Az edények felületét bordák, hornyok, bekarcolt vagy bemélyített geometrikus és spirális mintázatok díszítik.

A Monteoru-kultúra a kora bronzkori Glina III--Schneckenberg-kultúra hagyatákán alakult ki. A Monteoru népességek a kultúra maximális fejlődési szakaszában a Kárpát-kanyar külső és belső dombvidékét, valamint Moldva déli részeit lakták. Jellegzetes dombvidéki kultúra, amelynek kis számú kunyhóból álló települései a dombok könnyen védhető magaslatain helyezkedtek el. Fő foglalkozásuk a mezőgazdaság és az állattenyésztés volt, valamint léteznek arra utaló jelek, hogy intenzív kereskedelmet folytattak a lakóterületükön fellelhető sókészletekkel. Eszköztárukban elsődleges szerepet játszanak a kőből és csontból készített szerszámok. Fegyvereik között a főhelyen a kőből készített harci fejsze és bunkó, valamint a kovakő vagy csontheggyel ellátott nyílvesszőket kilövő íj állt. Bronzból csak tőröket és harci bárdokat készítettek. Agyagművességük legjellegzetesebb darabjai a korsók, csészék, tálak, tárolóedények, valamint a korai fejlődési szakaszban az “aszkosz” típusú edények. A felületeket bekarcolt vonalas, geometrikus, spirál motívumokkal, valamint bütykökkel és a felületre felvitt bordázott mintákkal díszítették (21. ábra).

A bronzkor késői szakasza (Kr.e. kb. 1350--kb. 1150).

A bronzkor késői szakaszában a bronzöntés egyre magasabb fejlettségi fokot ért el. A korszakot állandó népmozgások, valamint az ezzel együtt járó etno-kulturális változások jellemzik. A periódus első felében Délkelet-Erdély kultúrái az úgynevezett Kárpát--Dnyeper-i kultúrkörbe tartoztak, míg a vége felé a közép-európai jellegű kultúrák terjedtek el.

Eleinte még jelen vannak a középső bronzkor kulturális elemei, de mellettük a népmozgások etno-kulturális következményeként megjelennek újabbak is. Ennek ellenére biztosan állítható, hogy a korszak kultúrái különösképpen a bronzöntés terén elért helyi fejlődés révén jöttek létre. A kutatók úgy tartják, hogy a korszak helyi népességeit trákok, illírek, valamint egyes iráni eredetű népcsoportok képviselik.

Kovászna megyében a bronzkor késői szakaszának meghatározó kultúrája a Noua-kultúra.

A Noua-kultúra Brassó hasonló nevű negyedéről kapta a nevét, ahonnan először kerültek felszínre hagyatékai. Legnagyobb kiterjedése idején elfoglalta Erdélyt, Moldvát, valamint Munténia keleti részét.

Régészeti hagyatékuk inkább csontvázas és hamvasztásos temetkezéseik révén ismert, ugyanis fából és ágakból a földfelszínre épített kunyhóik egyáltalán nem vagy csak alig hagytak maguk után nyomot.

A településeken és temetőkben talált csontanyag nagyállattartó, szarvasmarha-tenyésztő népességre utal, amelynek gazdasági életében a mezőgazdaság alárendelt szerepet töltött be. Halottaikat egyszerű sírgödrökbe helyezték, mellettük egy-két agyagedény, bronzból készült tűk és karperecek (22. ábra), valamint a halotti ételáldozat csontmaradványai találhatóak. A csontok az eszközkészítésben kiemelkedő fontosságúak voltak, hiszen a leletanyagban nagyságrenddel nagyobb mennyiséget képviselnek, mint a hasonló rendeltetésű kő-, agancs- vagy bronztárgyak, amelyek mindezek ellenében sokkal nagyobb mennyiségben vannak jelen, mint más egykorú kultúrák hagyatékában. Legjellegzetesebb agyagedényeik az alacsony, kétfülű csészék, a fazakak, valamint a hasas, visszahajló peremű, két bütykös füllel ellátott tálak (23. ábra). Az alkalmazott díszítések szegényesek, legfeljebb a nagyobb edények peremén található egy-egy benyomkodott bordázat vagy a testen több párhuzamos hornyolásból álló minta.

3.3.
Hallstatt -- A vaskor korai szakasza (Kr.e. kb. 1150--kb. 450)

A Hallstatt elnevezést általában a vaskor korai szakaszára alkalmazzák. Nevét a felső-ausztriai Hallstatt helységről nyerte, ahol a 19. században egy nagy kiterjedésű temetőt tártak fel. A romániai régészetben a Hallstatt fogalma azt a korszakot jelöli, amely az árkolt, hornyolt díszítésű kerámiát használó kultúrák elterjedésével kezdődik, és amellyel egyidőben a bronzöntés eléri legmagasabb fejlettségi fokát. Az edényeknek fémes jelleget adó új díszítőmotívum gyors elterjedésének a legelfogadhatóbb magyarázata az, hogy így próbálták utánozni a korszakban Európa területén nagymértékben elterjedt bronz- és aranyedényeket. A Hallstatt korai szakaszára általában nagy anyagi és szellemi gazdagság jellemző. Erre utalnak a nagyméretű földvárak, a kiterjedt települések, néha több tucat kilogramot is meghaladó, elrejtett, úgynevezett raktárleletek (24. ábra), kincsleletek, valamint a gazdag melléklettel ellátott sírok. A vaseszközök már a periódus korai szakaszában megjelennek, de még csak alárendelt szerepet töltenek be a bronzból készültek mellett. Általános elterjedésükre csak a Hallstatt végén kerül sor.

A Kovászna megyei régészeti kutatások nagymértékben hozzájárultak a korszak egyes kérdéseinek megválaszolásához. A Hallstatt itteni kezdetét a Sepsiszentgyörgy területén feltárt, a gávai kultúra korai fázisába tartozó település képviseli. A következő szakaszba a Rétyen feltárt település és hamvasztásos temető sorolható. Az itt feltárt olvasztókemence és kovácsműhely a Románia területéről ismert legkorábbi vasfeldolgozó központok közé tartozik. Ugyanebből a periódusból származnak a bölöni, málnási és uzoni bronzleletek. A Hallstatt végén felerősödnek a kapcsolatok a Fekete-tenger vidékével, a helyi kultúrák a görög kultúra befolyása alá kerülnek. A korszak közepe táján jelennek meg a régióban a szkíták, akiknek jelenlétét a sepsiszentgyörgyi, aldobolyi és az ojtoztelepi leletek bizonyítják.

A gávai vagy Gáva--Holihrady-kultúra (Kr.e. 12--8/7. sz.) a kora vaskor legkorábbi kultúrájának tekinthető, kiterjedt Erdélyre, Magyarország északkeleti, Ukrajna déli és délnyugati, Moldva északi, valamint Lengyelország déli részére. Az általa elfoglalt hatalmas területen élő népcsoportok egy hosszú időn át fejlődő egységes mkultúrát hoztak létre.

Nyílt vagy sáncokkal és árkokkal erődített településeiket, ahol csak lehetőség volt rá, magaslatokra telepítették. Lakásaik földbe mélyített veremlakások vagy a földfelszínen levő boronaházak voltak. Halottaikat elégették, a hamvakat urnába helyezve, kiterjedt temetőkbe temették. Agyagművességük legjellegzetesebb darabjai a kettős kúp alakú vagy magas nyakú és hasas edények, amelyeknek csiszolt felületét behornyolt minták díszítették, a facetált és a karéjos peremű tálak és a zsák alakú tárolóedények voltak. Kisplasztikáik szarvasmarhákat, lovakat, kutyákat és sertéseket ábrázolnak. Megjelenésük Erdélyben újabb lendületet hozott a késő bronzkor során hanyatlásnak induló fémművességnek, ugyanis szinte minden eszközt, szerszámot, fegyvert és ékszert bronzból készítettek.

Az iráni nyelvcsaládba tartozó szkíták a Kr.e. 8. században telepedtek meg a dél-orosz sztyeppéken, ahol több törzsszövetségből álló nomád királyságokat hoztak létre. Egyes közösségeik a 7. sz. közepe körül betelepednek Erdélybe. Ez a népcsoport, amelyet az ókori források alapján az agatürszökkel (görög Agatursoi) lehet azonosítani, másfél évszázadon keresztül az erdélyi medence domináns népessége. Hagyatékukat az ún. csombordi kulturális csoport temetői, valamint észak-pontuszi típusú szórványleletek képviselik.

Mivel új hazájukban sem hagytak fel nomadizáló életmódjukkal, vagyis feltehetőleg továbbra is szekerekben vagy sátrakban laktak, településeiknek nem maradt fenn nyoma. 10--25 sírból álló, feltehetőleg családi temetőikben egységes temetkezési szertartás uralkodik. A tetemeket hátukon, kinyújtóztatva, fejükkel nyugatra vagy keletre földelik el. Ékszereiken és ruházatukon kívül magukkal viszik fegyvereiket és eszközeiket. A szigorú rítus következtében a halott mellé csak háromféle, étel- és italáldozatot tartalmazó edény került: urna, füles csésze és behúzott peremű tál (25. ábra). Fegyvereik között megtalálhatóak a bronzból öntött háromélű köpüs nyílhegyek (26. ábra), “akinakes” típusú kardok (25. ábra) és tőrök, lándzsahegyek, balták, ez utóbbiak vasból készítve. Az ékszereket kúpos végű hajkarikák, pávaszemes festett üvegpaszta gyöngyök (27. ábra), arany vagy bronz karperecek (26. ábra) és ruhadíszek képviselik.

Kr.e 550 körül a temetkezési rítus keretein belül megjelenik a hamvasztásos temetkezés, utalva arra, hogy megkezdődött a csoport beolvadása, ez másfél évszázad alatt a teljes felszámolódásukhoz vezet.

La Tene -- A vaskor késői szakasza (kb. Kr.e. 450--Kr.u. 106)

A korszakot a svájci Neuchâtel-tó partján levő La Tene településről nevezték el, ahol a 19. században egy Kr.e. 3--1. századbeli “tóra épült” települést tártak fel. Eleinte a megnevezés csak a kelták régészeti hagyatékát jelölte, hogy aztán később más népek esetében is használatossá váljon, vagy mert azok a kelta kultúra befolyása alatt álltak, vagy mert egy ahhoz hasonló fejlődésen mentek át, mint például a géták, dákok. Románia területén a La Tene alatt a géták, dákok anyagi és szellemi kultúráját értik (a dákok a trákok legészakibb, ún. szatem nyelvjárást beszélő csoportja voltak, akik a Kr.e. 7--6. század folyamán váltak ki a trák népek tömbjéből), de itt is megfigyelhető a kelták jelenléte. A vasművesség és a vasból készült szerszámok-fegyverek általános elterjedése, valamint az erőteljes társadalmi fejlődés révén a géta-dákok a Kr.e. 1.--Kr.u. 1. századok során érik el műveltségük legmagasabb fokát. A Burebista alatt először egyesített törzsek egy erős államot hoztak létre, amely másfél évszázadon keresztül a térség meghatározó politikai erejét képezte. Az utolsó dák király, Decebal korában a dák államot a rómaiak csak két rövid, véres háborúval tudták meghódítani.

Az ókori források kettős néven említik őket, a görögök általában a géta, a rómaiak a dák elnevezést alkalmazzák. A görög és a kelta kultúrával korán kialakított kapcsolataik révén nagyon hamar igen magas kulturális fejlettségi fokot értek el. Településeik mindenhol megtalálhatóak, ahol csak az ember megtelepedésére lehetőség nyílott. Nagy részük 2-3 tucat veremlakásból és boronaházból álló falu volt, de léteznek több hektáros felületeket magukba foglaló, árkokkal és sáncokkal erődített települések is, amelyek törzsi vagy törzsszövetségi központok lehettek. Kővárakat csak a törzsek egyesülése után, a Kr.e. 1.--Kr.u. 1. században kezdtek el építeni, görög és római hatásra. Halottaikat elhamvasztották, és urnákban helyezték a földbe. Az ókori források megemlékeznek vallásukról, többek között Zamolxis főistenről is. A kultusz céljaira nagyméretű kör vagy téglalap alakú, kőből vagy fából emelt szentélyek szolgáltak. Figyelemre méltóak a Sarmisegetusán (Grădiştea Muncelului, Románia), a dák királyi központban feltárt szentélyek. A fémművesség eléri csúcspontját, szerszámok, eszközök, fegyverek (28. ábra) ezrei készülnek vasból, míg bronzból, ezüstből és aranyból ékszereket, edényeket készítenek. Agyagművességük nagyon változatos, legfőbb jellegzetessége a bütyökfül, valamint a bordázott díszítés (30. ábra). A dákok már ismerték a fazekaskorongot, de rajta csak ún. luxuskerámiát készítettek, edényeik nagy része továbbra is kézzel készült.

A Kovászna megyei régészeti kutatások intenzíven lakott településhálózatot és föld vagy habarcs nélkül rakott kővárakat mutattak ki (a kovásznai és szárazpataki várak). A székelypetőfalvi és sepsiszentgyörgyi pénzleletek, a csíkszentkirályi (29. ábra) és szörcsei ezüstkincsek és más délkelet-erdélyi leletek a helyi dák kultúra Fekete-tenger térségi, illetve a hellenisztikus világgal és a köztársaság-kori Rómával kialakult kapcsolatait bizonyítják.

3.4.
Római kor (Kr.u. 106--271)

Marcus Ulpius Traianus császár római csapatai Kr.u. 106-ban hódították meg Dáciát. Az ekkor létrehozott Dacia tartományba Olténia, a Bánság és Erdély központi részei tartoztak. Az ugyancsak elfoglalt Munténiát, Dél-Moldvát és Erdély délkeleti részeit Moesia Inferior tartományhoz csatolták. 117 után Munténiát és az elfoglalt moldvai területeket kiürítették, de katonai ellenőrzés alatt maradtak. Dacia tartományt átszervezik, létrehozzák Dacia Superior (Bánság és Erdély), valamint Dacia Inferior (Délkelet-Erdély és Olténia) tartományokat (ezt majd 167 és 170 között követi újabb átszervezés). Már a tartomány létrehozásával egyidőben megkezdődik az egész Római Birodalomból származó telepesekkel való betelepítés, a telepesek magukkal hozzák magasabb szintű anyagi műveltségüket. A rómaiak városokat alapítottak, amelyek rövid időn belül virágzó gazdasági és kulturális központokká váltak. A római korban a kerámiagyártás addig még soha nem látott színvonalat ér el, az agyagedények (32. ábra) formagazdagsága minden korábbi periódust felülmúl. A tartomány gazdag érclelőhelyeit kiaknázva a fémfeldogozás is újabb virágzásnak indul. Vasból szerszámok és fegyverek, bronzból edények, díszítőelemek, ékszerek (31. ábra), a bányákból kitermelt, valamint a folyók hordalékából mosott aranyból ékszerek készülnek. A kitermelt nemesfémek, számtalan lelet bizonyítja, a birodalom pénzkibocsátását is biztosították (33. ábra).

A Kr.u. 3. század első felétől kezdve a tartomány egyre gyakrabban volt kitéve a barbárok támadásainak, ezek lassanként elpusztították. A határokra gyakorolt egyre nagyobb nyomás miatt határozza el Aurelianus császár a hadsereg és a közigazgatás kivonását 271-ben.

Kovászna megye területe a római korban Dacia Inferior, későbbi elnevezése szerint Dacia Malvensis tartományhoz tartozott. A határhoz való közelsége miatt területén négy katonai tábor épült, Oltszemen, Komollón, Nagyborosnyón és Bereckben, amelyeket olyan segédcsapatok szolgáltak ki, mint a: COHORS I HISPANORUM, ALA PALMYRENORUM, COHORS I BRACARAGUSTANORUM, amelyek a 246–247-es kárp betörésig állandó jelleggel itt állomásoztak. A baróti/olaszteleki római erődítményt/telephelyet mindmáig nem azonosította be szakszerű régészeti kutatás.

3.5.
Népvándorláskor (Kr.u. 4.--13. sz.)

Az eurázsiai népvándorlások olyan komplex történelmi folyamatok, amelyek már az őskorból ismertek. Népvándorláskor alatt azonban a mindenekelőtt Kr.u. 1. évezredbelieket értjük. Az új lakhelyet kereső, a Római Birodalom vonzásában élő barbár népek addig ostromolták ennek határait, amíg meggyengítették és a bukását okozták. A birodalom romanizált területeire telepedve (különösen a germán népek) átvették annak fejlettebb kultúráját, kérészéletű vagy korunkig fennmaradó államokat hoztak létre, nagymértékben hozzájárulva a középkori Európa kialakulásához. Ezzel párhuzamosan Európa központi és délkeleti vidékeit sorra szállják meg a különböző lovasnomád népek (szarmaták, hunok, avarok, bolgárok, magyarok, besenyők, kunok), valamint a szláv törzsek, amelyek beolvadtak az általuk megszállt területek népességébe, vagy saját államokat hoztak létre.

A római hadsereg és közigazgatás kivonása után Erdély délkeleti részeit vándorló népek szállják meg. A 4. század folyamán a gótok telepednek be, kárp néptöredékeket is hozva magukkal.

A gótok indoeurópai eredetű germán népcsoport, amely a Kr.u. 3--4. században fontos katonai és politikai szerepet tölt be az Al-Dunánál és a dél-orosz sztyeppéken. A régészeti kutatás a gótok legkorábbi, Kr.e. 1.--Kr.u. 2. századi hagyatékait a Visztula torkolatának környékén véli felfedezni. Innen vándorolnak délkelet felé, egészen addig, amíg a Kr.u. 3. század elején elérik Dacia Provincia határait. A gótok és a rómaik viszonyát a következő évszázad folyamán az állandó szembenállás jellemzi. Alig múlik el év, hogy a gótok ne indítsanak rablóhadjáratokat római területre. Részben a gótok és szövetségeseik állandó támadásai adnak magyarázatot arra, hogy Róma kivonta a közigazgatást és a csapatokat Dácia területéről a Duna jobban védhető déli partjára. Ekkorra az eddig egységes gót tömb két részre válik, az elfoglalt területek nyugati részein lakók magukat tervingeknek (erdőlakók; vizigótok), a keletiek pedig greuthungoknak (síkságlakók; osztrogótok) nevezik. Nagy Konstantin császár (306--337) és utódai alatt a kapcsolatok javulnak, szövetséges viszony alakul ki, valamint állandó kereskedelmi kapcsolatok jönnek létre. Erre az időszakra tehető a gótok egy részének ariánus vallásra térítése Wulfila által. 367-ben a gótok győzelmével végződő háború zajlik le az Al-Dunánál, de a győzelmet már nem tudják kihasználni, ugyanis a 376-ban meginduló hun támadás elől nagy részük menekülni kényszerül. A visszamaradók beolvadnak a helyi lakosságba.

A gótok délkelet-erdélyi régészeti hagyatékát a marosszentannai kultúra képviseli. Ez a mai Kovászna megye egész területén megtalálható. Településeiket és temetőiket Kilyénben, Csernátonban, Kézdivásárhelyen, Sepsibesenyőn, Gidófalván és még sok más helyen feltárták. Halottaikat gazdag melléklettel, étel- és italáldozattal bocsátották utolsó útjukra (34. ábra). A települések leletanyagában nagy mennyiségű és változatos kerámia (fazakak, tálak, kancsók stb.) (35. ábra), nagy számú fémtárgy (fegyverek, szerszámok, ékszerek) került elő. A gót viselet egyik legfontosabb darabja, a csontfésű is gyakori leletként bukkan fel az ásatások során (36. ábra). Az 1887-ben Krasznatelepen talált mintegy 20 kilogramnyi, latin nyelvű pecséttel ellátott aranyrúd ugyancsak a gótokkal hozható kapcsolatba. Az 5--6. század során gepida jelenléttel lehet számolni, míg a 7--10. században a területet szláv népesség lakja, amelynek lakóhelyeiről avar jellegű leletek is előkerültek.

A szlávok indoeurópai népcsoport, amely 6--7. századi vándorlásai során foglalta el mai lakóterületét. A források a szlávokat harcias népekként említik, akik az avarokkal szövetkezve rablóhadjáratokat indítottak a bizánci területek ellen. A harcoló csoportokat kisebb-nagyobb közösségek követték, akik megtelepedtek a hátországban.

Falusi jellegű településeikben 10-20 kőtűzhelyes veremlakás állt, amelyeket megművelt területek vettek körül. Halottaikat elhamvasztották, és urnasírba temették. Mindennapi életükben elsődleges helyen állt a földművelés, amit a településeiken talált nagyszámú sarló bizonyít (37. ábra). Edényeik közül meg kell említeni a kézzel készített “Prága” típusú fazakakat és bögréket (38, 39. ábra), valamint a lepénysütő tálakat. Régészeti hagyatékukban fegyver nagyon ritkán fordul elő.

3.6.
A magyar királyság (kora-középkor)

A 9. sz. végén zajlik le a magyar honfoglalás. A királyság megalakulása után, a 12. századig a kelet felé terjeszkedő magyarság elfoglalja Erdély délkeleti részeit is. Ekkor lehet számolni határőrfeladatot ellátó besenyők jelenlétével is. A határvédelmi rendszer, a gyepű legfontosabb elemei a helyenként több tíz km hosszúságú, “cserépfalú” földsáncok és árkok, melyeket további átvágásokkal, őrtornyokkal erősítettek meg.

A kora-középkori magyar gyepű délkelet-erdélyi elemeit a térségünkben a Hargita déli fennsíkján és a Persány-hegység gerincén mintegy 40 km hosszan húzódó töltésvonulatok, mindenekelőtt az ún. Kakasbarázda, valamint az alsóháromszéki medencét Sepsibesenyő és Sepsimagyaros között lezáró, ma már nagymértekben lepusztult Homárka képviseli. A sáncokon való átjárás megerősített helyeken, úgynevezett gyepűkapukon keresztül történt, amelyek védelmi célokra, valamint vámhelyként szolgálhattak. Ilyen megerősített gyepűkapu található a Rika-erdőben, ahol a Regnum Hungariae egyik fő, a Duna-torkolati Fekete-tengeri kikötőkhöz szolgáló délkeleti útja lép ki a gyepűn. Itt az erődítés két toronyból és két, a gerincet keresztben lezáró sáncból áll, és a feltárás során gazdag 11. sz. végi--12. századi leletanyag került elő.

Az oklevelekben először 1116-ban említett székelyeket, akik a magyar királyságban határvédelmi feladatot láttak el, az újabb erdélyi területek elfoglalása és a vármegyék kialakítása során egyre keletebbre telepítették. A székelykeresztúri, medeséri, valamint a szászugrai régészeti leletek a székelyeket a 12. század első felében a Hargitától és a Persány-hegységtől nyugatra helyezik. II. Géza (1131--1161) uralkodása idején a székelyek egy részét az Olt felső folyására és a Feketeügy völgyébe telepítették, mint ahogy azt a zabolai, petőfalvi temetők és a kilyéni, bedeházai település leletei bizonyítják. A teljes terület betelepítésére csak a 13. sz. elején, a szász telepeseknek a Maros és a Hortobágy völgyébe való betelepedésével párhuzamosan kerülhetett sor (40. ábra). A 14. század harmadánál nagyrészt már a mai településhálózatot örökítik meg a pápai tizedjegyzékek.