1. Az Érem- és régiségtár történetéről

Özv. Cserey Jánosné a Vasady Nagy Gyula segítségével 1875-ben létrehozott családi múzeumát 1877-ben Székely Nemzeti Múzeumként felajánlotta a székely népnek. A régiségtárnak már a hőskorban jelentős szerep jutott, Bem tábornok Kossuth által adományozott 48-as kitüntetését előbb a kolozsvári honvédmenhely létrehozására gyűjtve hordozták végig a városokon, majd ugyanígy magára a múzeumra gyűjtöttek vele. 1881-ben, Vasady halála után Nagy Géza lesz a múzeumőr. Részletes munkatervében hangsúlyozta, hogy a múzeum “elsősorban is arra van hivatva, hogy a székelyekre vonatkozó mindennemű emlékek tárháza legyen”. A régiségtár olyan jelentős kiállításokon vesz részt, mint az Iparművészeti Múzeum ötvösművészeti kiállítása.

Nagy Géza távozása után, 1890 szeptemberétől a gyűjteményeknek addig is otthont adó Mikó Kollégium vállalta a múzeum gondozását, a tanári karból választott két múzeumőr személyén keresztül. Domján István 1902-ben bekövetkezett haláláig, 11 esztendőn át látta el feladatát, ezidő alatt nemzetközi kiállításokra küldhettünk múzeumi anyagot, mint az 1900-as párizsira. A másik múzeumőr személye nem egyszer évenként változott. A gyakori személycsere kedvezőtlenül hatott a múzeum működésére. Az intézmény életében javulást csak akkor lehetett volna remélni, ha olyan lelkes, nagy munkabírású és erejével jól gazdálkodó személyek nyernek besorolást, akik hajlandóak szabad idejüket anyagi érdek nélkül a múzeumra áldozni. Így esett a választás László Ferencre, majd Csutak Vilmosra, akiknek idején a múzeumi munka szakszerű kereteket öltött, a gyűjtemények bővítése, feldolgozása tudományos elvárások szerint történt, az intézménynek rangja lett nemcsak az országban, de annak határain túl is. A múzeumi tárgyak örvendetes szaporodása szükségessé tette, hogy a gyűjteményeket már 1903-tól öt osztályba sorolják: régiségtár és éremtár, néprajz, földrajz-természetrajz, könyvtár és levéltár, illetve képzőművészeti. Az eddigi egyetlen gyarapodási jegyzék helyett minden tár számára külön leltárkönyvet nyitottak.

A múzeumban lévő történelmi tárgyak hosszú évtizedeken keresztül nem kaptak különálló besorolást, hanem régiség- és éremtár elnevezéssel, közös gyűjteményben találtak elhelyezést. Ezt az állapotot tükrözik a vonatkozó szakleltárak, amelyek vegyesen tartalmaznak régészeti, történelmi és numizmatikai emlékeket. Gyökeres fordulat ezen a téren 1970-ben történt, amikor a múzeum vezetősége elhatározta önálló történelmi osztály megteremtését, az ide tartozó tárgyak kiválogatásával, összegyűjtésével, önálló szakleltár kialakításával, különálló raktári helyiségek biztosításával. Ezzel vette kezdetét tulajdonképpen a történelmi gyűjtemény saját élete. A régészeti gyűjteménnyel való több évtizedes közösködés rányomta bélyegét további életére is. Noha megalakulásától fogva a történelmi gyűjteménynek kellett volna magába foglalnia a középkori tárgyak összességét, több esetben is átfedések maradtak, hogy csak néhányat említsünk: a középkori sarkantyúk, zablák, kengyelek, lópatkók megoszlanak a két gyűjtemény között.

A történelmi tárgyak raktára a gyűjtemény kialakításával egyidőben keletkezett, kezdetben a földszinti, 48-as kiállítás melletti teremben, rövid időn belül azonban végleges helyére, a padlástérben kiképezett vendégszoba és műterem helyiségeibe került. Ide zsúfoltuk össze a vonatkozó tárgyakat, a muzeológiai gyűjteménykezelési szempontokat figyelembe véve. Ennek a raktárnak az előnye a viszonylag alacsony nedvességtartalom, ennek ellenére a mikroklíma nagyfokú ingadozása miatt a tárgyak hosszú távú biztonsága megoldatlan. A páratartalom megnövekedése a tavaszi, nyári hónapokban, nagyfokú csökkenése télen elsősorban a fából készült tárgyakra van rossz hatással. Mindezek ellenére a múzeumi raktárak közül talán ez tekinthető olyannak, amely leginkább megfelel a konzerválási követelményeknek. A raktározási felület viszont túl kevés ahhoz, hogy a modern múzeumtechnikai feltételeket betartva lehessen elrendezni a gyűjteményt.

A történelmi gyűjtemény kialakítása már a múzeum hőskorában elkezdődőtt. A Cserey-gyűjtemény kezelője, Vasady N. Gyula vásárlások, ajándékok által egyre gyarapította a tárgyakat. Országosan kiterjedt levelezéssel szolgálta a múzeum népszerűsítésének az ügyét. Ezért az 1875-ben lefektetett alapleltár már több nagy értékű tárgyat tartalmaz, amelyek most is gyűjteményünk büszkeségét képezik. A meglévő különféle tárgyak közül helytörténeti, de Erdély múltjára vonatkozóan is nagy értékű emlékek kerültek a múzeum tulajdonába, mint Basa Tamás könyves szekrénye 1642-ből és nyerges széke 1640-ből, Bocskai fejedelem órája 1604-ből, Kiss Ernő 48-as tábornok, Aradon kivégzett vértanú nyerge. Sajnos, a második világháború végén jelentős anyag pusztult el tragikus körülmények között. A megsemmisült értékek közül mutatóba sorolnánk: ónfedeles korsó 1640-ből, kékes cserépkorsó 1661-ből, Kemény János fejedelem pohara 1660-ból stb. Ekkor pusztult el az 1848--49-es szabadságharc katonai érdemrendjének legmagasabb fokozata, a csillagkereszt, amelyet Bem tábornok kapott Kosssuth Lajostól Nagyszeben bevétele alkalmával. Ennek a tárgynak jelkép értéke volt, és döntő módon járult hozzá a múzeum további fejlődéséhez, illetve Székely Nemzeti Múzeummá való alakulásához. Ezért tekintjük fontosnak annak a részletezését, miként került az ereklye az imecsfalvi Cserey-gyűjteménybe.

Vasady N. Gyula az Olaszországban, emigrációban élő Kossuth Lajost kereste meg levelében, hogy ajándékozna valamilyen értékes tárgyat az 1848--49-es szabadságharccal kapcsolatosan, mely levélre rövidesen pozitív válasz érkezett a szabadságharc legfontosabb személyisége részéről: “Tisztelt Tanár Úr! Ön felszólított, járuljak valamivel a Cserey Jánosné asszonyság által alapított háromszéki múzeum gyűjteményeihez. Szíves készséggel teljesítem kivánságát, és örvendek, hogy módomban van azt egy olyan tárggyal tehetni, mely történelmi beccsel bír, a maga nemében unikum, s melyet az általam nagyra becsült s testvériesen szeretett székelységnek a múltak emléke, remélem, kedvessé teend. E tárgy a magyar katonai érdemrend nagykeresztjének azon csillagjelvénye, melyet az 1848--49-i szabadságharcban Erdély seregeinek dicső emlékű vezére, Bem tábornok Nagyszeben bevétele alkalmával kapott, s holtaiglan viselt. A török kormány azon gyöngéd figyelmet tanúsította irántunk, hogy a nagyhírű tábornok halála után e jelvényt nekem, mint az illető kormány volt főnökének s e minőségében a rend nagymesterének küldötte meg Kiutáhiába. A dolog tehát egészen hiteles. E napokban egy barátom látogatását várom Budapestről. Általa fogom megküldeni. Így biztosítva leszünk, hogy szállítás közben el nem téved. Utasítandom őt, hogy Orbán Balázsnak adja át, Önt pedig az átadás felől értesítse. Fogadja Tanár Úr nagyrabecsülésem kijelentését s barátságos üdvözletemet, Kossuth Lajos.”

A Kossuth-levél új irányba terelte a Cserey-gyűjtemény sorsát. A Bem-relikvia érlelte meg azt az eszmét, hogy az új intézmény ne csupán az Erdélyi Múzeum egy elkülönített gyűjteménye (mint eredetileg szándékozta) vagy csak egy megyei múzeum, hanem az egész székelység kincseinek tárháza legyen. Ezt a példát azért hoztuk fel, hogy érzékeltessük, bizonyos történelmi emlékeknek mekkora súlyuk volt az intézmény arcélének kialakításában. Mivel a háromszékiek emlékezetében még élénken élt a dicső szabadságharcos múlt, mi sem természetesebb, minthogy érzékenységüket mindenekelőtt ilyen jellegű tárgyakkal lehetett felfokozni. Az érdemrendre ma már csak az adományozásakor róla készített képeslapok emlékeztetnek. A 48-as gyűjtemény tárgyaira egyébként még visszatérünk.

2. Gyűjtemények

A Székely Nemzeti Múzeum gyűjteménycsoportjai közül a tárgyak számát illetően a történelmi a legszerényebb (1878 leltári tárgy). Szerkezeti szempontból a következő összetétel mutatható ki: sarkantyúk 104 darab, kengyelek 59, zabla 34, kardok és szablyák 105, buzogányok 10, fokos 14, lándzsa 18, pisztoly 140, puska 80, szabadságharcra emlékeztető tárgyak 42, ónedények 52, üvegtárgyak 105, kerámia-porcelán 145, pipák 44, pecsétek 1239, órák-mérőműszerek 26 db. stb. Ezek a legfontosabb tételek, de kívülük is sok apró tárgy került be a múzeumba, amelyek, nem lévén besorolva tárgycsoportokba, egyedileg tartoznak gyűjteményünkhöz.

2.1. A történelmi gyűjtemény fontos részét képezik a különböző típusú és korú fegyverek, az ezekről szóló részletező Nagy Gézától, a Székely Nemzeti Múzeum 1890-es értesítőjének első részében jelenik meg, ahol 257 tárgyat sorol fel a különböző használatú fegyverektől a hadviseletekig, a lovasszerszámoktól a trombitáig. Történelmi értékük szempontjából kiemelkednek a kora-középkori kardok, szablyák és lószerszámok, amelyek a székely-magyarság itteni megtelepedésére és jelenlétére utalnak.

Délkelet-Erdélyben, az Olt völgyében a honfoglaló magyarok korai megjelenését bizonyíthatják szórványos lovassírok és a bennük talált jellegzetes magyar fegyverek és lószerszámok. A lovassírok közül melléklet alapján a legjelentősebb a Sepsiszentgyörgyön, az Eprestetőn talált temetkezés. A csontváz mellékletei egy kard, köpűs lándzsacsúcs, vaskengyel maradványai. A kard egyenes, kétélű, melynek markolatvasát fa- vagy csontlemez borította. Egy másik lovassír Köpecen, az első világháború előtt került elő, a sírból pedig egy vas lópatkó. Ugyancsak lovassírból került elő az Eresztevény melletti Zádogos nevű magaslatról egy kengyel és egy vaslándzsa csúcsa. 1907-ben a Kézdivásárhely--Bereck vasútvonal építésekor Kézdivásárhely határában agyagedényeket és egyéb tárgyakat is találtak, többek között egy vaskard, egy szablya és zabla került innen a Székely Nemzeti Múzeumba. A zabla és valószínűleg a kard is honfoglaláskoriak. A kard már az első világháború alatt eltűnt. Lovassírra utalnak a Zalánban, a “sasok völgyében”, valamint a Kézdimárkosfalván talált vas szablyák. A felsorolt leletek kora vitatott.

A kora-középkorba tartozik egy szablya típusú kard és egy vas szablya, ezek az erősdi Csókás-domb magyar településének leletanyagából származnak, ám feltárt temető Délkelet-Erdélyből az Árpád-korból csak kettő ismeretes, Petőfalváról és Zaboláról. A zabolai temetőben egy sírban sem volt fegyver, a petőfalviban háromból került elő, mégpedig csontból készült nyílcsúcsok és vastőr.

A kétélű, gombos markolatú kardjaink (2. ábra) 13--14. századiak. 15 darab van belőlük, állapotuk jónak mondható, noha restaurálásuk ezelőtt mintegy huszonöt évvel történt. Időben a 241-es leltárszámmal jelzett darab a legrégebbi közülük, melyet Incze Sándor szászfalusi lakos adományozott a múzeumnak, korát a 13. század végére tehetjük. 13--14. századinak mondható a 231-es leltárszámmal bejegyzett kard, melynek lelőhelye a bodoki Kincsás-vára, Kiss Árpád ajándékaként került gyűjteményünkbe, 1933-ban. Hasonló korú az a kard is, melynek leltári száma 232., és a kökösi hídnál találták. Kántor Sándor sepsiszentgyörgyi lakostól került a múzeumba. 14. századinak tekinthetők a 233-as és 234-es leltárszámmal bejegyzett darabok, egyik Bölön, a másik Magyarbodza lelőhellyel. Korban egy kicsit későbbi, a 14. század végére tehető a 238-as, illetve 240-es számú kard, az első Vajna Tamás sepsiszentgyörgyi, a második Becze József zaláni lakosok adománya. Az említett fegyverek mellett a kort nyílcsúcsok, lándzsák, valamint sarkantyú, zabla és kengyel képviselik. A Kilyénben talált lándzsa, zabla és kengyel megőrizte honfoglaláskori formáját. Sarkantyú került elő Rétyről, a sepsiszentgyörgyi Bedeházáról, Csernátonból és Torjáról. Ezek a piramis alakú tüskével ellátott sarkantyúk az Árpád-kor derekáról, a 12. századból valók. A sarkantyúk között akad 14. századi is, Telek határában találták, és széles vaslemezből készült, rövid száraihoz aránytalanul hosszú tarajtartó járul. A nyílcsúcsok különböző típusokat képviselnek, attól függően, hogy milyen alkalommal használták. Angyaloson, Csernátonban és Torján a lapos levél alakú nyílcsúcsokon kívül széles vágóélű nyílcsúcsok is előkerültek.

A 16--19. századi, különféle típusú szúró- és vágó- stb. fegyverek csoportja sokkal fiatalabb. Akad közöttük olyan is, melynek korát vésett felirat igazolja: APPAFI ANNO 1599. A 245-ös leltárszámú görbe magyar kard korát szintén 16. századra tehetjük. Bedő Lajos sepsiszentgyörgyi lakos 1912-ben adományozta. 18. századi a 247-es, illetve a 249-es leltárszámú szablya. Az első olasz eredetű mesterjegyekkel van ellátva, míg a második, Kézdivásárhelyről származó ún. kétkezes szablya. Ugyancsak ebből az időből való a 251-es számú mesterjegyes huszársági kard és a 256-os leltárszámú görbe kard. A 18. századból széles pengéjű magyar szablyákat mutathatunk be, Fringia felirattal is, belső oldalon nap-hold és csillag jelekkel, több madonnás pengélyű szablyát belső oldalukon kettős kereszttel, valamint egy ugyancsak madonnás pengéjű, gyöngysorral díszített markolatú szablyát. Külön említést érdemel egy díszes fringia, sárgaréz markolattal, kézvédővel ellátva. A kard acél pengéjén harci jelenetek vannak feltüntetve törökök, magyar huszárok és németek között. Felirata a penge egyik oldalán a markolat alatt Borosnyai László, ugyanott alább “haza és király”, a másik oldalon “szebb meghalni, mint gyalázatosan élni”. Megrongált állapotban lévő fatokja piros bársonnyal van bevonva a felső részén, közepén, alján s a szélein barokk ízlésű sárgaréz pántokkal van ellátva. A kardot Bem tábornok ajándékozta Szigethi Miklós honvéd ezredesnek, őtőle került a Székely Nemzeti Múzeumba.

A 19. századi kardokból van a legtöbb a gyűjteményben, található köztük magyar és külföldi gyártmányú egyaránt. Az egyik Cholek György pesti műhelyében készült. Osztrák illetőségűek a Gasser, valamint a Wien Jung márkájú pengék. Ebbe a kategóriába tartozik az Ersbergstam műhelyből kikerült kard is, melynek anyaga Solingen-acél. Ugyancsak Solingen-pengéből készült a Werzersberg-márkájú kard. 19. századi osztrák kard az is, amelynek gyártási jelzése Wertheim osztrák műhelyből való kikerülését mutatja, és hogy magyar rendelésre készült, bizonyítja a pengén levő felirat: “Hazáért és szabadságért”.

A fegyvergyűjteményben található néhány régi buzogány is: van közöttük tollas, gömb alakú és láncos, melyek közül egyik egyszerű, a másik pedig gerezdes gömbben végződik. Megemlítjük a díszes sárgaréz buzogányt körteidomú gerezdes fejjel, mely családi hagyomány szerint Kebelei Péter ezredesnek volt egykor a tulajdonában, aki II. Rákóczi György oldalán részt vett a lengyel hadjáratában. A múzeumnak Kebelei Nagy Sámuel táblabíró ajándékozta. A fokosok és csákányok közül említést érdemel a négy darab Sámsondon talált balta, melyek ideje a középkorba nyúlik vissza. 16--17. századbeli egy széles négyszögű fokkal és görbe hegyes szárral ellátott nagy fokos. Két díszes fokosnak a belekarcolt, kifestett magyar stílű virágok: rózsák, tulipánok, szegfüvek kölcsönöznek érdekességet.

A lőfegyverek nagyjából hasonló arányban oszlanak meg pisztolyokra és puskákra. Van köztük néhány különleges darab, az a tény azonban, hogy mindenik fegyver csövét átlyukasztották biztonsági okokból, sokat levon az értékükből. A pisztolyok közül a legrégebbi egy 17. század végi darab, amely dörzskerekes mechanizmussal van ellátva (3. ábra). Több pisztoly 18. századi kovás szerkezetű, közöttük keleti és nyugati típusúak egyaránt vannak (4. ábra). Általában az egycsövű pisztolyok az elterjedtebbek, de található a gyűjteményben kétcsövű is. A legszebb darabok díszítettek, van köztük ezüstveretes, balkáni típusú, spanyol kováspisztoly, a leggyakoribbak viszont az osztrák gyártmányúak. A kovás szerkezetű pisztolyokat idővel felváltották a csappantyús rendszerűek, ebből a típusból is osztrák fegyverekkel rendelkezünk leginkább, de előfordul francia, porosz, sőt magyar gyártmányú is. Különlegességnek számít a kétcsövű csappantyús pisztoly, még ritkább a szuronyos terceol, de birtokolunk csappantyús zsebpisztolyokat is. Külön kategóriát jelentenek a forgópisztolyok és revolverek. Ebből a fegyverféleségből a leggyakoribb a Gasser-típusú osztrák, valamint az Adams-Gasser-féle revolver, de van magyar gyártmányú “FEG” modell, olasz Beretta, belga Browning, amerikai Colt stb.

A fegyvergyűjtemény külön csoportja a puskaféleségek. Ugyanúgy, mint a pisztolyok esetében, itt is váltakoznak a kovás és csappantyús szerkezetűek, a harci és vadászfegyverek, az egyszerű megmunkálású és az igényesen díszített puskák. A legrégebbi darabok a 18. század első feléből valók, kovás szerkezetűek, a cső belső fele nem sima, hanem fogakkal van kiképezve. Olyan szuronyos puskával is rendelkezünk, amelyet Románia függetlenségi harcában használtak, gyártási helyét tekintve az amerikai egyesült államokbeli. A gyűjtemény különlegességei közé tartozik a Brassóban készült csappantyús puska, “Kronstadt” jelzéssel, a puskaműves neve Horváth. Rendelkezünk Kirner pesti műhelyéből kikerült fegyverrel is.

A védőfegyverek közül a gyűjteményben található fejtakaró vassodronyból készült, tetején kerek vaslemezzel, 16--17. századbeli orrvédővel és nyakvédővel felszerelt magyar sisak járul hozzá. Cserey Jánosné ajándékaként jutott a múzeumba három páncélöltözet, melyek közül az egyik nyak-, has- és karvérttel is el van látva.

Az ezúttal is a fegyverek mellé csoportosított sarkantyúk közül egy díszesebb példány a 17. századból való, könnyed hajlású szárai kettős, egy felső és egy alsó lemezből készültek, lelőhelye Árapatak. Egy Besenyőn lelt, kettős hajlatú szárral ellátott sarkantyú korát a 16. századra tehetjük.

2.2.
A bútorgyűjtemény viszonylag szegényes, néhány Biedermayer-stílusú komódon, széken és szekreter jellegű íróasztalon (38. ábra) kívül alig található régebbi darab. Az egyik komód évszámos, 1795-ös jelzésű. Egy berakásos íróasztal Kőröspatakról került a múzeumba, a gróf Kálnoky-család tulajdonából. Ugyancsak Kőröspatakról, a Kálnokyaktól származik egy nagyméretű, 18. századi faragott láda. A kisméretű tabernaculum, festett fiókokkal, a 18. század elejéről való (37. ábra). A hagyomány szerint az 1710 körül élt Récsey Anna tulajdona volt. Már az ismertetés elején említésre került az a könyvszekrény, melynek díszítése léces-rácsos ajtaja mellett két faragott hal. 17. századi, a zabolai Basa-család egykori kúriájából került a Székely Nemzeti Múzeumba. Ugyanez mondható el a préselt virágokkal díszített, fekete bőrrel bevont karosszékről, amely “Basa Tamás elnöki széke” megnevezéssel szerepel az alapleltárban.

A történelmi gyűjtemény értékes viselettörténeti darabokkal rendelkezett. 1908-ban gróf Nemes János hidvégi nagybirtokos 22 darabból álló ruhaadománya hézagpótló jelentőséggel bírt: a főúr a családja hidvégi sírboltjának kijavítása alkalmával előkerült régi ruhákat adományozta a Székely Nemzeti Múzeumnak. Ezek a ruhadarabok a 16. századtól kezdődően érzékeltették a főúri viselet változásait a századok folyamán. Az értékes viselettörténeti gyűjteményt a kolozsvári erdélyi múzeum érem- és régiségtárának igazgatója, Dr. Pósta Béla felügyelete alatt restaurálták és konzerválták annak idején.

Az ónedények. A legértékesebb iparművészeti emlék a hodgyai ónkanna volt, amelyről önálló tanulmány is készült, de amelynek, sajnos, a második világháború végén szintén nyoma veszett. Vésete szerint Tamási Károly és neje Manczkó Józefa ajándékából 1801-ben került a hodgyai református egyház tulajdonába, majd Cserey Jánosné a Székely Nemzeti Múzeum számára szerezte meg. A karcsú testű kanna nyolcszögű volt, területén hosszúkás hatszögű mezőben gót stílusú rózsával ellátott baldachin alatt egy-egy szent, Szűz Mária ölében Jézussal, Szent János, Szent Erzsébet, Szent Apollónia, Szent Katalin és Szent Borbála alakja voltak bevésve mélyített vonalakkal. A hatszögű mezők fent-lent ötszögűekben végződtek. A felsők gótikus virágokkal és sárkánnyal, az alsók szörnyállatokkal és címeres pajzsokkal voltak ellátva. A födél lombozattal volt díszítve, és guggoló állat képezte a lábakat. A fölirat valószínű évszáma az 1400-as év volt.

Az erdélyi szász ónművesség emlékei közé tartozik egy csizmadia céhjelvénnyel elátott födeles kanna. Jelképeinek alapján a csizmadia céhé lehetett, a következő szöveget tartalmazza: “Georgi Rehner 1730” (8. ábra). A másiknál koszorúban “C.H. 1748” (5. ábra), a harmadik két oroszlán közt a pékek címerével van díszítve, felirata “Martin Czultner 1757” (6. ábra). Szép darab a födeles ónkanna bekarcolt négy szirmú rózsákkal, fülén domború virágokkal és indákkal, s a födél és a fül érintkezési pontjánál lanttal díszítve. Értékes darabja a gyűjteménynek az 1728-as fedeles ónkanna, nagyon gazdag díszítéssel (9. ábra). Egy másik ónkanna brassai eredetű, készítője Lukas Meld volt. Egy fedél nélküli ónkanna testén a “M.E. 1781” felirat található. Egy 1733-as fedeles ónkanna vésete “Michael Neger Städter”. Egy cirill betűs nagy tál peremébe az 1758-as évszám van bevésve, alján Brassó címerével. Szintén cirill betűs és peremén 1770-es évszámmal ellátott tányér aljában Brassó bélyegén kívül a mester Johann Coresch nevét találjuk. Egy másik tányér felirata Margaretha Kluschin, alatta 1772-es az évszám. Két Brassó címerével ellátott, középen bekarcolt párhuzamos körökkel és tulipánnal díszített tányér felirata “Tsorik Annis 1780” és “László Illena 1780”, ezek a Cserey Jánosné által ajándékozott óntányérok családi hagyomány szerint egykor Palathkay Zsuzsánna és Szilágyi Rachel tulajdonát képezték. Brassói mester, Georg Teuts készítette az az óntál, amelynek korát a 19. század elejére tehetjük. Szintén brassói eredetű, és Michael Meldt műhelyéből került ki az az óntányér, amelynek belső felén “Petrus Seimen A.o. 1817” felirat található (15. ábra). Georg Teuts brassói ónműves készítette azt a tányért, amelynek vésete a következő: Michael Daniel Jun. 1826” (10. ábra). Ugyancsak brassói eredetű, Johan Teuts által készített füles tál felirata: “Marienbürger Kürchen Fatier 1764” (16. ábra). Szintén Georg Teutsch készítette azt a tányért, amelynek belsején “Elias Morres 1835” és a lakatosok címere látható (14. ábra). 1763-as évszámú a brassói eredetű óntányér-töredék, amelyre a következő felirat került: “Néhai Vilikó Sára és Páll Júlis adták Isten dicsőségére 1763 decemberében”. Szebeni műhelyből származó óntányérral is rendelkezünk 1801-ből, Michael Schnell mesterjeggyel (11. ábra). Több óntányér készítési helye Buda volt. Az egyiket Gottlieb Wilke 1814-ben gyártotta. Egy másik tányéron Johann Fauser neve és 1826 olvasható, de van a birtokunkban Mathias Fauscher budai mester által készített óntál is. A kultikus jellegű ónedények közül az egyik felirata így hangzik: “készült 1830 TIT Petke Ferenc kurátorságában”.

A hutai üvegtermékek (20. ábra) közül nagyrészt a bükszádi üvegcsűr készítményeivel rendelkezünk, mely létesítmény a 18. század első felétől az I. világháború kitöréséig működött. A gyár termékei a mindenkori igények kielégítésére törekedtek. A múlt század közepe táján főleg metszett poharakat, üvegkancsókat, likőrös készleteket, palackokat készítettek, egyszerűen sima üvegek, de igényesen metszett és festett tárgyak formájában is. A század végére az ásványvízfogyasztás megnövekedésével a forgalmazó cégek részéről mind nagyobb érdeklődés mutatkozik az ásványvizes palackok iránt. A bükszádi üveggyárnak sikerült jórészt kiszorítani a piacról a Csehországból importált üvegeket. A 19. század végén és a 20. század elején a felsorolt tárgyak mellett háztartási célokra készítettek: uborkás, pálinkás, literes és decis üvegeket, vizes, boros és pálinkás poharakat, asztali és ivókészleteket, talpas poharakat, virágvázákat stb. Gyűjteményünkben elsősorban 19. századi tárgyak találhatóak, de van néhány 18. századi is, mint például egy szép vonalú üvegserleg vagy egy díszített virágváza. Az értékesebb darabok Sovánka István nevéhez fűződnek, aki a 20. század elején a bükszádi gyárban európai szintű üvegtermékeket állított elő, maratott úgynevezett réteges üvegek formájában (22. ábra). Az egyik virágvázán, amely befejezetlen, a Sovánka aláírása található, az ő műve az a kiszélesedő váza is, amelyre maratott virágdíszek kerültek.

A zalánpataki üveghuta, melynek keletkezése a 17. század végére tehető, a múlt század 60-as éveinek végéig működött, amikor az erdőségek elfogytával a létesítmény is bezárta kapuját. Egy 19 darabból álló, bokályszerű, egyforma méretű üvegkancsó-együttes származik innen, melynek korát a 19. század közepére tesszük (21. ábra).

Az üveggyűjtemény külön érdekessége a Báthori Endre fejedelemnek tulajdonított pohár, amelyen mindenesetre későbbi tulajdonos nevére utaló, bekarcolt “P.S. ano 1733” felirat látható (17. ábra). 1702-ből való az a zöld mustáros üveg, amelynek ónfedele van (18. ábra). 18. századi a palack, amelynek oldalára poharat tartó férfit festettek, a következő szöveggel: “Rasolis” (19. ábra).

Kerámia- és porcelántárgyaink (23, 24, 25, 26, 27. ábra) különleges értéket nem képviselnek. Több edény a batizi fajansz-manufaktúrában készült, a 18. sz. végén és a 19. sz. első felében, van közöttük tányér, gyümölcsöstál, virágváza, sótartó, kávéscsésze stb. (28, 29. ábra). A gyűjtemény érdekessége viszont az a néhány kerámiatermék, amely a sepsiszentgyörgyi finomkerámia-műhelyben készült (30. ábra). Ez a létesítmény 1883-ban indult, rövid életű lehetett, mert mindössze egy kurta hírlapi jegyzet utal alakulására, hogy aztán semmiféle utólagos jelzés ne történjen róla. Ezek a háztartási vagy dísztárgyak egy jóhiszemű, de sikertelen vállalkozásnak az emlékei. A múzeumba bejutott termékek között találunk több kávéscsészét, de van só- és gyufatartó, fedeles és fedél nélküli tál, tányér stb.

A kerámia-gyűjtemény talán legértékesebb darabja egy ónfedeles habán bokály, sajnos, több darabból van összeragasztva (23. ábra). Egy másik töredékes bokály évszáma 1723. Két nagyméretű díszített fajansztál közül az egyik 1815-ből, a másik 1830-ból való. Telkibányáról származik néhány díszített tányér. A porcelán tárgyak közül megemlítünk két csészét, amelyek kolozsvári eredetűek, a feliratozás szerint “Seszták János porcelán festészetéből Kolozsvár 1892”. Az alapgyűjteményből került formák a porcelán poharak, egyiken Cserey János arcképe látható a Cserey család címerével, a másikra Cserey Jánosné arcképe került a Zathureczky család címerével, mindkét pohárhoz tányér is tartozik.

A pipagyűjtemény (36. ábra) főként 19. századi, találunk azonban néhány régebbi darabot is, az egyiken az 1652-es szám látható. Alapanyaguk tajték, kerámia és fa, egy részük díszített; vésett vagy féldomborműves díszek, vadászjelenetek, állatok (ló, szarvas, őz) a leginkább használt motívumok.

Pecsétnyomóink közül a székely határőrezredekre, a 48-as szabadságharcra, a széki közigazgatásra utaló darabok a különlegesek, de előfordulnak családi vagy személyes jellegűek is. Megtalálhatók Udvarhelyszék pecsétnyomói 1856-ból és 1867-ből, Bardóc széké 1830-ból, Háromszék, Sepsi szék pecsételői, valamint Háromszék majdnem minden falujának az 1880-as években lecserélt pecsétnyomója.

A kisszámú óragyűjtemény legtöbb tárgya 18--19. századi. A régebbieknél az inga és a nehezék elöl volt elhelyezve, ezek a szerkezetek sárgarézből készültek, Ausztriában (32. ábra). A talpas órák közül találunk rokokó és barokk stílusúakat, olyan is előfordult, amelynek zenélő szerkezete van (33, 34, 35. ábra). Egy helyi mester által készített óra számlapján a következő felirat található: “Kézdivásárhelyi Kováts Daniel Bétsben”. Az egyik csergő asztali óra szintén helyi készítmény “Nagy József készítette Marosvásárhelyen első darab óra” felirattal. Két iránytűvel is rendelkezünk, amelyek a 17. sz. végéről és a 18. sz. elejéről származnak. Az óragyűjtemény különlegessége Bocskai István fejedelem utazóórája 1604-ből. Az Augsburgban készült szerkezet jó állapotban maradt meg (31. ábra).

A sepsiszentgyörgyi céhes emlékek külön kategóriát képviselnek. A csizmadiacéh behívó táblája és pecsétnyomója 1810-ből való. A tímár céh faserlege, az asztalos céh írókészlete mind ipartörténeti emlékek. Ezen a téren azonban a legszebb tárgyak a céhládák: a csizmadia láda díszes furníros kivitelű 1846-ból, szemközti oldalán a mesterséget jelképező tárgyakkal, az asztalos és lakatos céhnek közös ládája volt 1853-ban, ez esetben is feltüntették a jelképnek számító szerszámokat. 1856-os a cipész, kalapos, szűcs és pléhes céh közös ládája.

A történelmi gyűjtemény 1991-ben új típusú tárgyakkal bővült, amelyek a hang rögzítéséhez és visszaadásához kapcsolódnak. Különböző gyártmányú gramofonok és patefonok alkotják a Csáki Ernő hadmérnöktől megvásárolt gyűjtemény törzsanyagát, emellett a távbeszélés hőskorát elevenítik fel a telefonkészülékek, és hogy a hangrögzítés és -visszaadás eszköztára teljes legyen, a rádióféleségekből is begyűjtöttünk néhányat. 1995-ben ez az anyag újabb tárgyakkal egészült ki, patefon- és gramofontűkkel, régi makrobarázdás hanglemezekkel, rádiókészülékekkel és telefonokkal, félvezetőkkel stb.

3. Kiállítások

A Háromszéki középkor és kora újkor (1200 k.--1691) kiállítás a régészeti alapkiállítást folytatja időben: a székely betelepedés (zabolai és petőfalvi temetők) után veszi fel az elejtett fonalat. A kiállítást a Pro Renovanda Cultura Hungariae alapítvány Unger Mátyás szakkollégiuma támogatta. Hat nagy, három közepes és két kis méretű tárlóból, két teremközepi (vár)makettből, három páncélból, további középkori bútorzatból áll, és a Székely Nemzeti Múzeum lovagtermében foglal helyet, rálátást kínálva a székely társadalom 13--17. századi gazdasági-társadalmi-katonai életére. A kiállított anyag a régészeti-történelmi gyűjtemények állományából származik, és részben az utolsó évtizedek térségbeli kutatásának-anyagmentésének az eredménye.

A középkori fegyvergyűjteményben a már említett kardanyag a legjelentősebb, a Múzeum ott volt egy részével a millenniumi budapesti és az 1900-as párizsi világkiállításon is. A kardok háttere középkori művészettörténet (Szt. László-ábrázolások a térségben stb.).

A kora újkori anyag magvát 17. századi fegyverzet, kályhacsempe, bútorzat, ónkannák, úrihímzés képezi. A mellékelt anyag a székely társadalomtörténetbe (társadalmi tagozódás) kínál bepillantást, részben szintén tárgyi anyaggal (oklevelek).

A kiállítás továbbfejlesztése az egyháztörténet irányában várható (a SzNM kápolnájának a sekrestyeajtón át történő megnyitásával, előterében könyv-, könyvtár- és irodalomtörténeti kiállítással), másrészt a határőrség korának kibontásával, amely mint szerves átmenet hálás elmélyítési lehetőséget kínál az 1848--49-es alapkiállítás irányába.

Az önálló erdélyi fejedelemség (nemzeti fejedelmek) korát követő korszak, a Habsburg-birodalomba való betagolódásé, annak összetettsége mindenképpen csak időszakos kiállításokkal vázolható. Ez a további történelmi periódusokra fokozottan érvényes. Az egyetlen későbbi pillanat, amelynek a helyi eseményei messze túlmutatnak helyi jelentőségükön, 1848--49, amikor Háromszék önvédelme országos súlyúnak bizonyult. Ezért a történelmi gyűjtemény másik állandó kiállítása az 1848--49-es forradalom és szabadságharc eseményeit bemutató tárlat, melynek elsőrendű célja Háromszék népe szabadságküzdelmének ábrázolása, korabeli tárgyak, dokumentumok, fotokópiák segítségével. A kiállítás többszöri átrendezésen esett át, a mai igények jegyében 1990-ben újjászerveztük, döntő hangsúlyt szentelve a helytörténeti eseményeknek. 1998-ban a szabadságharc 150. évfordulója tiszteletére újabb módosításokat eszközöltünk a kiállításon, hogy szemléletesebbé tehessük a szabadságharc helyi történéseinek krónikáját. Az események fonalát követő szövegmagyarázatot és képanyagot különféle korabeli tárgyak egészítik ki. Bemutatásra kerülnek olyan ereklyék és más korabeli emlékek, mint gróf Széchenyi István Deák Ferencnek adományozott pipája 1840-ből, katonai fejdísz tartozékaival együtt (tiszti csákó, tiszti kalap, csákócímer), huszártarsoly, a sepsiszentgyörgyi szabócéh zászlója, amelyet 1848--49-ben nemzetőrségi jelképként használták, Bem tábornok botja, Berde Mózes vonalzója, Kossuth Lajos szipkája, 48-as katonai pecsétnyomók, kovás és csappantyús pisztolyok, a bodvaji vashámorban készült termékek (golyóöntő vaskanál, csipkézett szélű tányér), 48-as kardok, tiszti tölténytáskák, lőportartók, lószerszámok, kengyelek, zablák, kantárok, sarkantyúk), az orosz betörésre emlékeztető népi humorú kézdivásárhelyi cseréptányérok, Kossuth-bankók, Cserey Ignác ezredes evőeszközkészlete, a rabságra ítélt szabadságharcosok emléktárgyai, Kiss Ernő tábornok aradi vértanú díszített csontnyerege. Mindez a kor hangulatát próbálja felidézni.

Kiemelten fontos tárgyaknak számítanak Gábor Áron ágyúja (másolat, az egyetlen azonosított eredeti a bukaresti Nemzeti Múzeumba került), a Bem tábornok használta kézi nyomda, a Gábor Áron által készített berakásos asztalka.

Az alapkiállítást tárgyalva, a földszinti régi épületszárny kiállítótermeinek anyagán kívül meg kell még említenünk a Kós Károly által belső udvarként kialakított Cinterem anyagát. Az itteni lapidárium részben római kori feliratos köveket őriz a székelyföldi római táborhelyekről, többi része a gótikától a klasszicizmusig terjedő anyag (mérműves kőablak-töredékek, gótikus szenteltvíztartó, késő reneszánsz címereskövek, illetve főleg barokk kori síremlékek és díszeik, töredékeik). A cinterem és a földszinti termek szerves kapcsolatát emelik ki a főbejáratot kétfelől díszítő erdélyi virágos reneszánsz faragott kőemlékek (egykori zabolai, kisborosnyói kúriák maradványa).