-- Benne volt az újságokban, hogy két hétig zárva tartunk -- mondta a múzeum portása a telefonba. -- A Szabadságharc ereklyéi már becsukott, a Liszt Ferenc Szerelmeihez viszont még csak most gyűjtjük az anyagot.

-- Hát mit csináljak velük? Ez volt a délutáni program.

-- Tessék őket elvinni a Szépművészetibe.

Ott már voltunk. És gondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éves lányok. Nekik még többet mondanak tárgyak, mint a világ legszebb festményei!

-- Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? -- kérdezte a portás. -- Ráadásul teljesen egyedül vagyok.

A tanárnő hangja oly csalódottan szólt, hogy a portás egy kis gondolkodási időt kért, s aztán kijelentette, hogy délutánra megpróbál összekaparni egy kis anyagot, ami persze nagyon szegényes és hevenyészett lesz. Katalógus híján be kell érniök az ő kalauzolásával.

Az előcsarnokban csak egy gépírásos cédula volt kiragasztva: Hubauer Sándor Emlékkiállítás.

Az első teremben idősebb Hubauer Sándor bajonettje volt kiállítva, melyet az első világháborúból hozott haza, de ez nem nagyon érdekelte a lányokat. Idősebb Hubauer Sándorné született Süle Mária imakönyvébe is csak épp belepillantottak, pedig ennek az volt az érdekessége, hogy tele volt írva ételreceptekkel. De a következő tárló, melyben már maga Hubauer Sándor volt látható, nyolchónapos korában, anyaszült pucéran, hason fekve, annál nagyobb sikert aratott.

-- Jaj, de cukor -- sóhajtott egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.

És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre, lapátkája, talicskája. Egy tejfoga. Himlőoltási bizonyítványa. Egy kis, üvege vesztett szemüvege. (Mint ismeretes, Hubauer Sándor 15 éves koráig rövidlátó volt, de ez utóbb elmúlt.)

-- Ti is, lányok -- jegyezte meg a tanárnő --, járjatok el pontosan az időszakos szemorvosi vizsgálatra.

(...)

Sajnos, az idő rövidsége miatt e sokféleségből épp csak mutatóba sikerült valamit összeszedni. Hubauer tudományos munkássága még feldolgozásra vár: annyi bizonyos, hogy a holdrakéta gondolata (az oroszokat messze megelőzve) megfordult a fejében, nemkülönben a napenergia felhasználása. (Ő óriási méretű sztaniolzacskókra gondolt, melyekben a nap energiája, valahogy úgy, mint a sült gesztenye melege, elraktározható.) Ami Hubauer politikai nézeteit illeti, ezekről írásbeli feljegyzés alig maradt fenn, a baráti beszélgetések pedig részben feledésbe merültek.

(...)

A lányok megborzongtak. Aztán továbbsereglettek a következő tárlóhoz, melyben egy kis játékmozdony állt.

-- A “Hazádnak rendületlenül” kombinált spórkassza -- magyarázta a portás egy fájó mosollyal, ami annak szólt, hogy egy nagyra törő szellem merész terveiből mindössze egy ilyen ujjgyakorlat maradt fenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt… És még emellett is ott látható a Szabadalmi hivatal elutasító végzése!

-- Mit jelent az, hogy “kombinált”? -- érdeklődött a tanárnő.

-- Ha pénzt dobnak bele, a szerkezet azt énekli: “Hazádnak rendületlenül!”

Egy lány pénzt dobott be a mozdonyba. Vártak, de nem hallottak semmit.

-- Nem működik -- mondta a portás.

Mindegy -- magyarázta a tanárnő. -- Ez a találmány nemcsak takarékosságra, hanem hazafias gondolkodásra is nevel.

-- És sohasem akadt neki pártfogója? -- kérdezte egy lány.

-- Soha. Magányosan, meg nem értve öregedett meg.

-- Egyetlen terve se valósult meg?

-- Ebben az országban? -- legyintett a portás. -- Nálunk így múlik el egy emberi élet.

Mindenki hallgatott. Meglegyintette őket a nemzeti tragédia szele.

(...)

-- Ez az a Dolgozó Hetihegy, mellyel munkába járt… Hubauer Sándor szerényen és visszavonultan élt, nem kért, nem is várt kiváltságokat. Reggelije: fél liter tej, tíz deka parizer, kenyér.

Körüljárták a tejet, parizert, kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.

Elköszöntek, sorba álltak, kivonultak. Egy hét múlva dolgozatot írtak: Mit láttam a budapesti tanulmányi kiránduláson? Az ifjúságot csak látványos dolgok lelkesítik: oldalakat írtak a Mátyás-templomról, egy önkiszolgáló büféről, az Országzászlóról… A Hubauer Sándor Emlékkiállításról alig valamit. Ilyenek ezek a mai fiatalok.

De nem baj. Majd egyszer. Majd húsz, harminc év múlva. Majd negyven év múlva. Akkor majd eszükbe jut Hubauer!

(Örkény István, Magyar Pantheon, részletek. In: Egyperces novellák, Budapest, 1977)