Műemlék-város

Bevezetés

A Román Akadémia 1955-ben elfogadott műemlékjegyzékén Kézdivásárhelyen még csak két egyedi műemlék szerepel, a kantai római katolikus templom és a minorita kolostor. 1964 után, a Velencei Karta nemzetközileg elfogadott szabályozása értelmében a műemlék fogalma nemcsak egyedi, hanem városi és falusi együttesekre is kiterjed. Ennek következményeként Romániában is már 1965-től megkezdődik a műemlékileg védett együttesek, övezetek és városrészek leltározása. Ebben az időben Segesvár, Szeben, Medgyes, Beszterce és más városok mellett Kézdivásárhelyre is készült egy tanulmány a védett területek lehatárolására, de ekkor ez még csak a főtérre és az ezt körülvevő épületek homlokzataira korlátozódott, nem véve figyelembe a város legnagyobb értékét: sajátságos és egyedi udvarteres településszerkezetét.

A Romániai Műemléki Bizottság 1977-ben történt megszüntetése után a történeti városoktól idegen, sokszor brutális városrendezési tervek születtek. Bár Kézdivásárhelyre is készült egy ilyen terv, szerencsére megvalósítására már nem került sor.

Az 1989-es változások után újraindult a több mint egy évtizede megszakadt műemlékvédelmi tevékenység. Románia is csatlakozott a nemzetközi szabályozásokhoz, így elfogadta a Történeti Városok Védelmének Nemzetközi Kartáját is, amely 1987 óta a világ történeti városi védelmének és fejlesztésének közös irányelve.

Az a műemlékjegyzék, amelyet 1991-ben hagyott jóvá az újraalakult Országos Műemlékvédelmi Bizottság, Kézdivásárhelyre vonatkozóan már 24 műemléket és két műemléki jelentőségű területet (Főtér és Degécia) nyilvánít védetté. Ezt a jegyzéket 1996-ban a helyi javaslatokat is figyelembe véve tovább bővítettük, és a műemlékvédelmi törvény jóváhagyásáig megyei tanácsi határozat alapján alkalmazzuk. Ez a lista már öt műemléki jelentőségű területet tartalmaz, és a városközpont nemzeti szinten védett övezetének a védőzónáját, amely kiterjed az egész udvarteres városszövetre. A további négy övezet helyi védettségű.

(...)

1. A város történeti, gazdasági, kulturális fejlődése

1.1. A történeti város kialakulása

Kézdivásárhely Kovászna megye (a volt Háromszék vármegye) legrégibb városa, a felsőháromszéki medence központjában, a Brassót Moldvával összekötő fő kereskedelmi útvonal mentén. A mai település helyén hajdan római telep (colonia romana) állott. Már Timon Sámuel is említi, hogy a Feketeügy mentén volt egy Praetoria Augusta nevű római város, és ezt összehasonlító római térképén Schel Kézdivásárhely területére helyezi, de csak 1852-ben, az ojtozi útvonal készítésekor kerülnek felszínre a település létét bizonyító római eredetű tárgyi emlékek (bélyeges téglák, vízvezetékmaradványok, halottégető kemence, edények, érmék, fegyverek).

Ezt a római települést a népvándorlás hullámai elsodorták, és több évszázadnak kellett eltelnie, ameddig a 14. században “a szomszéd falvak lakói mint központi helyre, vásárokra kezdettek egybegyűlni, mivel akkor Kézdiszékben nem volt város, és ott korcsmákat, deszka- és fabódékat építettek”. Ezekről a faépületekről ebben az időben Asserculi oppidumnak, azaz deszkavárosnak nevezik. Mivel Torja község (amely az Apor család birtoka volt és már az 1334-es pápai tizedjegyzékben is szerepel) határában épült, előbb a Torjavására (Oppidum Thoryavasar) nevet viseli. Első okleveles említése Nádasdi Mihály székely ispánnak 1407. november 24-én kelt levele, “midőn Kézdivásárhely Háromszék főhelye volt, s ott tartatott Háromszék közgyűlése is”.

A település a 15. század elején kezd gyorsan fejlődni. Luxemburgi Zsigmond király a Földvárról 1427. május 9-én kibocsátott adománylevelében városi rangra emeli, és biztosítja azokat a kiváltságokat, amelyekkel Erdély más városai is rendelkeztek: országos és hetivásárok tartása, önkormányzati jog, adó- és vámmentesség. A következő századok folyamán a magyar királyok és az erdélyi fejedelmek megerősítik és kibővítik ezeket a jogokat. Így Mátyás király 1462-ben kiadott levelében megerősíti a Zsigmond által adott kiváltságokat, Ulászló 1507-ben minden adókötelességet megszüntet.

A település Honterus 1532-es térképén Neumarck néven szerepel. A város mai elnevezése, Kyzdywasarhel alakban János Zsigmond egy 1562-ben keltezett levelében jelenik meg először.

A 15--16. századokban a város a mai városmagot képező hosszúkás trapéz alakú piacteret és az első telepesek e köré csoportosuló telkeit foglalja magába.

Kézdiszék községeinek és portáinak 1567-es összeírása szerint Kézdivásárhelynek ekkor 60 portája volt. Valószínű, hogy ekkor a mai református templom helyén római katolikus templom és parókia állott. A Kézdi esperesség a közeli Moldvában levő milkói püspökség joghatósága alá tartozott. Kristóf milkói püspök 1447-ben “kyzdywasarheli esperesség” néven említi, 1518-ban Mihály milkói püspök pedig convocatoriájában “Decanatus Kyzdywasariensis”-ről tesz említést. “A templom várszerű fallal volt körülvéve, mint azt részint a Honterus-féle térképen való rajzból, részint pedig a bástya elnevezés hátramaradásából lehet következtetni.”

1.2. A város fejlődése a 16. század közepétől a 18. századig

A 16--18. század között a település Erdély egyik fontos kézműves- és kereskedelmi közponjává válik. A kézműipar fellendülése a céhek keretén belül a város gyors fejlődését vonja maga után. 1572-ben megalakul az első céh, a tímároké. Ezt követi 1638-ban a csizmadiák céhe, 1649-ben pedig a szűcsök és fazekasok céhe. Erdély osztrák uralom alá kerülése 1691-ben meggátolja egy időre a város fejlődését és további céhek alakulását, így ezek csak nagy késéssel, a 19. században jöhetnek létre.

A 17. században a város céhes alapon szervezett kézműves iparának és kereskedelmének védelmére Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György és Apafi Mihály adtak kiváltságleveleket.

A lakosság egy másik fontos foglalkozása a fuvarozás volt. Oppidum Kézdivásárhely 1740-es pecsétjén és címerpajzsán szekérbe fogott ló hátán kezében ostort tartó fuvaros látható, a szekérelőből három búzakalász emelkedik ki. A Brassót Moldvával összekötő fő kereskedelmi út a városon haladt át, így az itteni kézművestermékek egyre nagyobb mértékben kerültek a moldvai piacokra. A 17. század közepén Vasile Lupu és Gheorghe Ştefan moldvai vajdák engedélyekkel segítik elő a kapcsolatok élénkítését, szabad közlekedést biztosítva Moldvában a kézdivásárhelyieknek.

A város legfontosabb funkciója a kereskedelem volt. A középkorban a település fejlődése általában a többi erdélyi kézműves és kereskedelmi központéhoz hasonló, vásárhely jellege azonban hangsúlyozottabb ezekénél és meghatározó szerepet játszik a város térbeli fejlődésében is.

Kézdivásárhely piacára öt irányból érkeztek a környező települések lakói. Báthori Zsigmond 1588-ban megújítja a város vásártartási jogát, a hetivásárokat csütörtökre teszi, és még évente három országos vásár tartását engedélyezi -- a január 1. után következő vasárnap, Szent György napján és Szent Demeter-napon.

A művelődési élet is fejlődésnek indult. A reformátusok particula iskolájáról 1637-ből maradtak fenn adatok, Kantafalván pedig a minorita szerzetesek létesítettek rendházat és iskolát. Az 1680-ban Esztelneken alapított iskolát 1696-ban telepítették át Kantafalvára. A 18. században felépültek a minorita rendház, a római katolikus templom és a gimnázium épületei, ugyanekkor a Főtéren a 17. század elejéről való kis fatemplom helyére erődített református templom épült. Ennek egyik bástyájában tartották a város privilégiumait. “Az ev. ref. templom két oldalán van 2 bástya forma. A déli részben levőben van a város levéltára, az északi felében levőben a templomba való bemenet felett van az ekklésia levéltára...”

Az erdélyi fejedelemség másfél évszázados haladást biztosító korszakának 1691-ben az osztrák uralom vetett véget, amely a korábbi szabadságjogokat korlátozta, majd felszámolta. A madéfalvi veszedelem után, 1764-ben megszervezték a három székely határőrezredet, a II. gyalogezred parancsnokságát Kézdivásárhelyre helyezték. Az idegenek elszállásolása a városi lakosságra hárult, így ezután több kaszárnyát és tiszti lakást is építettek itt. Ezek közül a 18. század második felében épült az auditori szállás, a jelenlegi Bíróság épülete.

1.3. A város fejlődése a 19--20. században

A 19. század első felében egy újabb gazdasági fellendülés következett be a város életében. Hét új céh alakult. A század elején, 1807-ben a szíjgyártók, 1809-ben pedig a mészárosok tömörültek céhekbe. 1840 után, amikor az ebben az időszakban kibontakozó ipari forradalom már Európaszerte véget vetett a céhrendszernek, Kézdivásárhelyen még újabb céhek alakulnak: 1841-ben a szabó-, 1844-ben az üstgyártó-, az asztalos- és a puskamíves-kovács-, lakatos-, 1845-ben pedig a kalaposcéh. A legtekintélyesebbek a tímárok, a csizmadiák és a szűcsök céhei voltak.

Ugyanekkor a várost több megpróbáltatás is érte. Jancsó Mózes krónikai jegyzeteiből idézve: “1802-ben, október 26-án d.u. 1 órakor rettenetes földingás volt, ekkor a föld több helyen meghasadt és kénköves víz jött ki belőle. 1805-ben fölöttébb való drágaság. A franciákkal az oroszok segedelmével had kezdetett. 1809-ben nagy insurrectio. 1812 május 12-én pünkösd vasárnap 8 órakor reggel földingás. 1816-iki nagy éhség miatt sok székely vándorolt Moldvába és Bukovinába. 1817-ben nagy drágaság és éhség volt. 1831-ben cholera pusztított és gabona szűke volt.”

A legnagyobb tragédia 1834 nyarán történt, amikor szörnyű tűzvész pusztította el a város háromnegyedét. Az 558 lakóházból 421 elégett, “ritka ékességgel épült, várfallal kerített nagytemploma és tornya, papi, kántori és iskolaházai mind a lángok martalékai levének. Levéltára, pénze és nagybecsű klenódiumai a templom oldalához ragasztott északi bástyában menthetetlenül megégtek, a harangok (három) megégve hullottak alá.”

A városnak jelentős szerepe volt az 1848--49-es szabadságharcban. Ekkor “Kézdivásárhely Háromszék Párisa, Háromszék szíve volt... az egész város táborrá változott át, hol az izmosabb kezek fegyvert forgattak, az egész város egy gyárteleppé alakult át, hol a gyenge nők, aggok és gyermekek is a nemzet napszámosaivá lettek. Ágyúöntöde, fegyver-, lőpor- és gyutacsgyárak mint varázsütésre állottak elő.” Az önvédelem idején Kézdivásárhely valóban a Székelyföld arzenálja volt. Itt öntötték az ágyúk többségét (64 darabot) Túróczi Mózes rézműves mester műhelyében. Ezenkívül a városban még puskapor-, gyutacsgyártó-, salétromfőző-, ágyúgolyó-öntő-, kovács- és kerekesműhelyek működtek.

Bár a szabadságharc a várost rövid időre újból Erdély egyik központjává tette, a politikai események, amelyek a forradalom leverését követték, leállították a fejlődést. Az 1867-es kiegyezést követően az Osztrák--Magyar Monarchiában a gazdasági élet egy ideig még normális keretek között folyik. 1872 után, amikor törvénnyel számolják fel a céheket, ezek helyett új szabályzatok alapján működő ipartársulatok alakulnak. Viszont az Osztrák--Magyar Monarchia és Románia között 1886-tól 1893-ig elhúzódó vámháború rendkívül káros hatással volt a kézdivásárhelyi és általában a székelyföldi kisipar helyzetére. A vámháború miatt évszázados gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kerültek veszélybe. Sok kézműves hagyta el a Székelyföldet és telepedett át Romániába.

Kézdivásárhelynek 1869-ben 4752 lakosa volt, 1885-ig ez a szám 5183-ra nőtt. A vámháború miatt 1893-ben a lakosság száma ismét 4700 körül mozgott és a század végéig tovább apadt.

A gazdasági és társadalmi élet tovább is pangott, az első világháború végéig. A két világháború közötti időszak egy bizonyos méretű fellendülést hozott a város életébe, de jelentős fejlődés nem következett be. A második világháború újabb visszaesést hozott.

Ebben az időszakban néhány szesz- és sörgyáron kívül nem létesült itt egyetlen jelentősebb ipari vállalat sem. A századfordulón a városban a következő ipari egységek működtek: 11 szeszgyár, három sörgyár, amelyek közül a legismertebb a Wellenreiter Györgyé, három malom, egy ecetgyár, egy posztógyár, egy papírgyár, egy cserép- és téglagyár és egy szappanfőző műhely. Ezeken kívül 1928-ban egy kis fafeldolgozó vállalat is alakult.

1891-ben avatták fel a Brassó--Kovászna--Kézdivásárhely vasútvonalat.

A múlt század végén a városban a következő intézmények működtek:

• tanácsház
• katonai várdaház
• római katolikus parókia templommal a Kantában
• református ekklésia templommal
• görög katolikus ekklésia templommal
• római katolikus gimnázium a Kantában
• iparos tanonciskola
• elemi fiú- és leányiskolák, óvodák
• “Erzsébet” árvaleánynevelő intézet
• “Stephanie”-aggmenház
• “Rudolf”-kórház és Kézdiszék kórháza
• kaszinó és könyvtár
• könyvnyomda
• takarékpénztár
• gyógyszertárak
• gőz- és kádfürdő
• törvényszék, járásbíróság, adóhivatal, közjegyzőség
• vasúti állomás
• posta és távirda
• honvéd kaszárnya

Ez utóbbi altisztképző iskolának épült, 1823--49 között itt működött a Székely Katonanevelde. Mert az iskola tanárai és diákjai részt vettek a szabadságharcban, az osztrák önkényuralom az iskolát felszámolta.

A század elején épült a Vigadó, ahol színielőadásokat is tartottak.

2. A város térbeli fejlődése. A településszerkezet elemzése.

Kézdivásárhely a város magját képező hosszúkás trapéz alakú vásártér körül alakult ki. E köré csoportosultak a 14. századtól az első telepesek keskeny, valószínűleg egyforma méretű telkei. A 16. századra a város sajátságos térbeli szerkezete nagyjából kialakult. 18. század előtti várostérképpel sajnos nem rendelkezünk, a város irattára az 1834-es nagy tűzvészben megsemmisült, sok olyan okmánnyal együtt, amelyek alapján pontosabban körvonalazható lenne a város kialakulása. A település fejlődését a 18. századtól a három katonai felmérés alapján követhetjük nyomon.

Az első katonai felmérés 1768--84 között készült térképe még azt a helyzetet rögzíti, amikor a város telkei még nagyjából osztatlanok voltak. Két párhuzamos udvartér között egy-egy család tulajdonát képező telkek húzódtak. Az udvartér általában ezeknek a nevét is viselte, így volt Jancsók, Csiszárok, Baloghok, Szőcsök, Kovácsok, Ráczok, stb. udvartere. Ezeket a telkeket a Főtér felé az iparosok házai zárták le, így vásárokkor az árut egyenesen a műhelyek elé lehetett kirakni. De mert ebben az időben a lakosság még földműveléssel is foglalkozott, a telkeknek volt egy hátulsó kijáratuk is a mezők felé. A telkeket lehatároló, a Főtér két hosszanti oldalával párhuzamos utcákat még századunk elején is Nyugati, illetve Keleti Kertmege utcáknak nevezték. Ezek mentén gazdasági épületek sorakoztak.

Kézdivásárhely nem volt erődített város. Központjából öt irányba ágaztak ki utak. Erre a kezdeti radiális úthálózatra épült rá az udvarterek első, majd második gyűrűje. Ennek következtében a város utcahálózata radiális-koncentrikus szerkezetű. A 18. századi térképen látható mind az öt kivezető út és a tér körüli udvartereket lehatároló első közlekedési gyűrű. A beépített terület ekkor a Főtér és az első gyűrű közötti területre korlátozódott, ezenkívül már beépültek a város egyes, a déli és nyugati irányba kivezető utak mentén levő telkei is. Teljesen kialakult az akkor még külön helységeket képező Kantafalva és Oroszfalu településszerkezete is.

A két következő, második és harmadik katonai felmérés térképei, a 19. század első, illetve második feléből már a maival nagyjából megegyező, teljesen kialakult településszerkezetet mutatnak. Ez az udvarteres-udvarutcás települési rendszer egykor több erdélyi kézműiparos városnak volt a sajátossága, kialakulása a foglalkozással, a kézműiparos polgárság életmódjával és a székely örökösödési törvénnyel függ össze. Bár az oklevelek szerint itt a székelyek mellett német telepesek, hospesek is voltak, és a brassói iparosok az úgynevezett “szászok útján”, Kézdivásárhelyen keresztül szállították árucikkeiket Moldvába, ezenkívül a szászok jelenlétére sokáig egy Jeszken, Geszken (Gasschen) nevezetű utca is emlékeztetett, ezek alapján mégsem feltételezhető hogy Kézdivásárhely régi településformája szász eredetű lenne. Bizonyos mértékű szász hatás azért lehetséges, hogy közrejátszott a kialakulásában.

Kézdivásárhelyen ennek a városszerkezetnek a létrejöttéhez valószínűleg még hozzájárult a város területének a szűkössége is. A 16. században, amikor a város fejlődése megindult, minden oldalról nemesi birtokok vették körül. Az Apor, Basa, Kun és más főúri családok birtokai egészen a város határáig nyúltak. Ugyanakkor a város egyfolytában perben állott a szomszédos falvakkal a környező területekért. A településnek ez a körbevétele gátolta a térbeli terjeszkedést, amelynek hiányában csak a meglévő telkek oszlottak tovább. Ennek következményeként a sűrűség a város határán belül egyre nőtt. Az Erdélyben használatos osztatlan örökösödési rendtől eltérően a székely örökösödési törvény az összes leszármazott között osztotta fel a birtokot, így az udvarterek között lévő szalagtelkek egyre inkább felaprózódtak az örökösök között. “Mivel K. Vásárhelynek szűk telepedési helye lévén, utóbb mint fegyverrel szolgáló székely katonaság a külömben is szűkre mért jószágokat, a jószágról katonáskodó fiak közt kénytelenségből végtelen felaprózván, ez okból elszaporodott háznépeknek többnyire csak 8, legfeljebb 16--20 négyszögölnyi keskeny térre szorított faházaik láncszemnél is szorosabban egybekapcsolódva csaknem egész utcánként egyetlen födél alatt állottak. A szűk házhelyek miatt külön udvarok nem lévén, hanem csak alig 2 ölnyi széles utcácskák, bejárók.”

1851-től, a törvény megszűntével idegenek is betelepülhettek az udvarterek közösségébe. Ezért a családi nevek helyett számokkal kezdték jelölni az udvartereket.

1960-ban Vámszer Géza 71 udvarteret talált, ez a szám máig változatlan maradt.

Az udvarterek 2--4 méter széles, 25--180 méter hosszú, csak az egyik oldalukon beépített sikátorok. Többségük a Főtér körül található, de később kialakult egy külső gyűrű is, amelyen belül az udvarterek szabálytalanabbul helyezkednek el. Ez az udvarteres települési rendszer egyedül Kézdivásárhelyen maradt fenn. Nyomait még megtaláljuk egy pár erdélyi város (pl. Marosvásárhely) úgynevezett “átjáróházaiban” és Udvarhelyen a Szűcs és Mihály utcákban. Magyarországon Sátoraljaújhely képvisel egy hasonló várostípust (erődítés nélküli piacutcás város).

Kézdivásárhelyen ennek a sajátságos településszerkezetnek a fennmaradásához több tényező is hozzájárult. Ezek közül az egyiket a város fejlődésének a visszaesése a századfordulón és az ezt követő gazdasági pangás képezte, amely miatt nem kerülhetett sor nagyobb méretű városrendezésre.

Egy másik tényezőt képvisel a város polgárainak erős ragaszkodása a hagyományokhoz. Példa erre az ellenállás, amely az 1834-es nagy tűzvész után a város korszerű újjáépítését javasoló tervet fogadta. Bár az osztrák kormány százezer forint segélyt ígért a városi telkek újraosztásának feltételével, ezt a városi tanács és a polgárok egyaránt elutasították. A leégett házak tulajdonosai inkább önerőből építették újra ezeket, a régiek alapjaira. Sőt, a céhek a piac közepén lévő színt is visszaépítették az árusok számára, bár ezt a városi tanács is ellenezte tűzveszélyes volta miatt. Szentkatolnai Bakk Endre így ír erről: “A Kőköböl mellett levő középületek 1834 julius 29-iki nagy égés alkalmával elégtek. Elégett a piac közepén levő hosszú faszín is, amely ... az áruló mesteremberek számára volt építve. Az égés után az árulóhely ide sátrak alakjára deszkával fedett hosszú sikátor formára állítatott fel. A tanács és a város lakóinak elfogulatlanabb része, okulva az 1834. év szerencsétlen történetén, amikor az említett szín úgyszólva vezetékül szolgált a lángoknak a város nyugati sorára való juttatására, elhatározták a színeket onnan elmozdítani, s a tanácsház udvarára áttenni. A határozat ellenállásra talált a céhbeliek részéről, megfellebezvén a királyi főkormányszékhez, de az a tanács határozatát helybenhagyta. Minek folytán a színek 1847 őszén lerontattak, s darabjai az illető céhek által hazahordattak. A hat céh azonban sokáig nem nyugodott, megkészítette az újonnan építendő színek tervét, s oda hatott, hogy az 1848 febr. 9-én a tanács és esküdt közönség vegyes gyülésén elhatároztatott a piac közepére -- ahol régente voltak -- a céhek árulószínének újból való felépítése.”

A város sajátságos szerkezetének a megmaradásában nagy szerepet játszott még a céhrendszer kései fennmaradása. Bár az 1872-ben hozott törvény a céheket elszámolta, az ezután alakult ipartársulatok a hagyományokat szinte napjainkig megőrizték.

A 19. században a város terjeszkedni kezdett, főként nyugati irányba, a mostani Ady Endre (volt Új) utcáig, ahol tiszti lakóépületeket emeltek. Kelet felé a város területe a volt barompiacig terjeszkedett ki, míg a másik két irányba a mostani Molnár Józsiás (délre), illetve Bod Péter (északra) utcákig növekedett, Kanta helységet is magába foglalva. Kézdivásárhely 1849-ben egyesült Kantával, amellyel már akkor szervesen össze volt épülve. A két helységet csupán a Ráczok-pataka és az efölött levő, kapuval ellátott híd választotta el. Azelőtt Kantafalva Felső-Fehér megyéhez tartozó önálló helység volt.

A 20. század elején a település tovább bővült, leginkább nyugati irányba, ugyanakkor beépültek a Vasút-utca és az Oroszfalu felé vezető út mentén levő telkek is.

Ezzel a folyamattal a régi városi területeknek a kialakulása befejeződött.

1956-ban közigazgatásilag Kézdivásárhelyhez csatolták Oroszfalut is, amely déli irányban körülbelül egy kilométerre fekszik a várostól. A 20. század második felében a város néhány ipari- és lakónegyeddel bővült.

3. Építészeti és művészettörténeti vizsgálatok. A városkép harmóniájának összetevői

3.1. Kormeghatározás, építészeti stílusok, műemlékek

Kézdivásárhelyen a ma is álló legrégibb épületek a 18. század elején épültek, barokk és klasszicista stílusban. 1834 -ben, amikor a nagy tűzvész a város kétharmadát megsemmisítette, a Főtér házai is nagyrészt elpusztultak. Ezért ez előtti épület esetleg csak részben, az újraépült házakba beépítve ha fennmaradt. A mostani épületek a 19. század második felében és a 20. század elején épültek. Erről az időszakról ugyancsak Szentkatolnai Bakk Endre könyvében találunk leírást. Eszerint a piac keleti részén volt a Kőköböl, amely 3 lábnyi magas állvány volt, kőből. A városi kikiáltó innen kiáltotta ki a vásárokat s több más kihirdetendő nevezetes dolgokat. Ennek szomszédságában állottak a kereskedők boltjai és a “tolvajok kalickája”. A piac közepe táján volt egy kút, ennek közelében foglaltak helyet a tanácsház és a katonai várdaház, ahol folyton katonaőr (silbak) állott éjjel-nappal. A kút északi szomszédságában feküdtek a falábra épített színek, ahol a céhek deszkából épített árulóhelyei voltak.

A fennmaradt múlt század végi képeken még elég sok népi formavilágú házat láthatunk. Ezek földszintes vagy emeletes, zsindellyel borított, külső feljáróval ellátott, fatornácos épületek voltak.

Ezek közül az emeletesek kőből és téglából épültek, földszintjükön bolt vagy műhely helyezkedett el a térrel közvetlen kapcsolatban, az emeleten voltak az iparosok és kereskedők lakásai. Ezt a háztípust őrzi napjainkig a tér legrégibb háza, amelyet külső festéséről Vörös-háznak neveztek el, valamint egy másik tornácos ház a keleti oldalon. A Finta-házat, amely rögtön a tűzvész utáni évben épült, a 70-es években sajnos teljesen újraépítették. Bár nagyrészt az eredeti alakját kapta vissza, már nem sorolhatjuk a műemlékek közé.

A múlt század végén még kontyolt nyeregtetős, féloromfalas, népibarokk elemeket hordozó házak uralták a teret. Lassanként ezeket főleg eklektikus stílusú épületek váltották fel. A századforduló után néhány szecessziós építészeti elem is gazdagította a homlokzatokat. Bár az udvarterek területe nem tartalmaz műemléki szempontból jelentősebb értékű épületeket, a zóna sajátságos hangulata megőrződött. Itt többnyire földszintes, fa- és téglaházak sorakoznak, fából épült színekkel és kerítésekkel váltakozva. Néhány régi, népi jellegű zsindelyes faház is fennmaradt.

*

A későbbi házak többnyire neoklasszicista stílusban épültek. Elvétve az udvarterekben egy-egy emeletes házat is találunk.

A Kovácsszer és a Degécia területein ugyancsak népi jellegű, a 18--19. században épült faházak vannak. A másik két helyi védettségű övezet neoklasszicista utcafrontokat tartalmaz.

(...)

3.2. Karakterhordozó elemek

A sajátságos karakterhordozó elemek nem csak az udvarteres résznek, de a régi város egészének is megszabják a jellegét. Ezek közé az elemek közé tartoznak az udvartereket a főtérrel összekötő átjárók (szárazkapuk), a különböző formákban záródó tűzfalak, a tornácok fa- és az erkélyek kovácsoltvas mellvédei, a homlokzatokat lezáró teljes és fél oromfalak, a sötét színűre pácolt deszkaszínek és -kerítések és egyes népi ihletésű díszítő elemek a homlokzatokon.

Az egyik legjellegzetesebb képet a 42-es udvartér mutatja, amelynek egyik oldalát szinte teljes egészében egy tűzfalakból és vakolt kőkerítésekből álló tömör, váltakozó magasságú fal képezi.

Ezeknek az elemeknek az összhangjából születik az a sajátságos helyi szellem, amelyhez ezeken a tárgyi és építészeti összetevőkőn kívül hozzáadódnak a hagyományok, a szellemi értékek is.

Egyes karakterhordozó elemek sajnos nagyrészt eltűntek az utóbbi években. Ezek közé tartoznak az azóta felszámolt közös kutak is, amelyek Vámszer Géza 1961-ben készült rajzán még láthatók, és amelyek közül még létezik egy a kovácsszeri Mézesdombon. Eltűnt a 6-os és a 7-es számú udvartereket összekötő emeleti fahíd is.

(...)

5. Műemléki jelentőségű területek.

(...)

5.1. A történeti városközpont

A legfontosabb, nemzeti szinten védett övezetet a Főtér (Gábor Áron-tér) alkotja a kö-rülötte elhelyezkedő udvarterekkel együtt. Az első “udvartérgyűrű” a főtér körül szigorúbban védett, az ezen kívül eső udvarteres terület ekörül alkot védőzónát. Ez az övezet két különböző jellegű egységet foglal magába. Az egyiket a tér alkotja, homlokzati frontjaival együtt, míg a másik az udvartereket tartalmazó városszövet. Az egész övezet területe körülbelül 16 hektár.

Ezen a területen a következő műemlék-épületek találhatók :

• Református templom, 1782
• Vörös-ház, 1834 előtti jellegzetes népi jellegű kereskedőház
• Túróczi-ház, 1843. Túróczi Mózes rézműves mester lakóháza volt,
  az 1848--49-es szabadságharc alatt ágyúöntő műhely működött itt
• Székely Katonanevelde, 1819--23, klasszicista
• Kaszinó, könyvtár, az első nyomda épülete, 19. század eleje, klasszicista
• A csizmadia ipartársulat székháza, 19. század eleje, eklektikus
• A mészáros ipartársulat székháza, 1908, eklektikus
• Református parókia, 1906, eklektikus, szecessziós elemekkel
• Református felekezeti iskola, 1906, az előbbivel identikus épület
• Désy-ház, 1817 (az Apafi utcában található mézeskalácsos ház)
• Dakó-ház, 1827, népi jellegű
• Malom, 1880, eklektikus
• Takarékpénztár és gőzfürdő, 1872, eklektikus

(...)

5.2. A Kovácsszer

A Kovácsszer a főtértől északkeletre fekvő hagyományos kézműiparos terület. Előbb a kovácsok, majd a fazekasok lakták. Utcahálózata néhány zsákutcából áll, amelyek egy közös kúttal is ellátott központi terecskébe torkollnak. Ez a Mézesdomb, ahol régen a mézeskalácsosok laktak.

A népi jellegű, zsindelyes faházak a 18--19. századból származnak. Ezek közül sok elpusztult az utóbbi években, másokat gyökeresen átalakítottak. A később épült jellegtelen épületek is nagyrészt beilleszkednek a terület léptékébe.

(...)

5.3. Degécia

A másik, ugyancsak a város északi oldalán fekvő régi kézműiparos zóna a Degécia. Itt a degettes csizmákat készítették a ma már nem létező Ráczok-pataka mellett. A terület összesen két udvarteret és néhány, ugyancsak 18--19. századi népi jellegű faházat foglal magába.

(...)

5.4. A Vasút utca és a Petőfi Sándor utca védett szakaszai

Mindkét esetben egy-egy utcaszakaszt határoltunk le, amelyek városképi szempontból egységes képet mutatnak, és többnyire századeleji eklektikus polgári lakóházakat tartalmaznak. Mindkét övezetben néhány műemlékké nyilvánított épület is van. Így a Vasút utcai övezetben van a Nagy Jáfet-ház (1829), egy 1902-es neoempire lakóház, valamint egy 1836-ból származó népi jellegű lakóház. Ugyancsak ebben az övezetben van a néhai aggmenháznak (ma gyermekkórház) a 19. század második feléből származó műemléképülete. Az ugyancsak itt található másik kórházépületnek történeti értéke van, kapitányi szállás volt, majd a szabadságharc alatt ágyúalkatrészeket gyártottak az udvarán.

(...)

(Olasz Gabriella, Kézdivásárhely sajátságos településszerkezete és műemléki jelentőségű területei, Acta Siculica 1998/2, Sepsiszentgyörgy, 1999; részletek)

*

A régi sírok

A családi temetkezésnek legelterjedtebb formája a padmalyos sír. A Dunántúl nyugati részének kivételével, magyar területen mindenütt ismert. Az értelmező szótár szerint a padmaly: “sírgödör oldalába ásott üreg a koporsó számára”. Kézdivásárhelyen ma már a fiatal generáció a lepadolt sírt is padmalyosnak nevezi.

A néprajzi lexikon a padmalyos sírnak négy típusát különbözteti meg. A Kézdivásárhelyen található padmalytípust nem említi. Itt nem oldal- vagy fenék irányba ásták, hanem a sírgödör hosszában alakították ki. Csősz-Szabó István A tiszaladányi temető és a temetés (Taktaköz) című dolgozatában említ ehhez hasonlót: “A régi temetőben a padlant a sír végébe, olyan pince alakúra ásták ki. Az Új temetőben nem ásnak padlant, mert nagyon homokos a talaj, beomlásra hajlamos... A padlanba lábbal dugták be a halottat, régebben három, négy, sőt öt koporsót is elhelyeztek egy-egy padlanba.” Ennek a padmalytípusnak a földrajzi elterjedéséről eddig keveset sikerült megtudnom. Kevésbé ismert típus lehet, mert Csősz-Szabó István írásán kívül a szakirodalomban nem találtam rá utalást. Felső-Háromszéken is csak a kézdivásárhelyi református temetőben általános. (...)

A református temetőt tartják a város régi temetőjének. A régi sírkövek arra utalnak, hogy a 18. században már használták. Kellett lennie egy korábbi temetőnek is, mert a település a 15. század elején már létezett. (...) Kézdivásárhely első temetője is a templom körül alakulhatott ki. Ennek egyetlen bizonyítéka az, hogy a mai református templom mellett a kántori- és paplak építésekor emberi csontokat találtak. (...)

Dolgozatom szempontjából a régi református temető a fontos. Itt alakultak ki és maradtak fenn napjainkig a padmalyos sírok.

Amint már említettem, a padmaly kialakítása sajátságos módon történt.

A sírgödröt az egyszerű sír méretei szerint ásták ki. Szélessége 0,9-1 méter, hossza pedig 2,2 méter kellett legyen, hogy a koporsót könnyen le lehessen ereszteni a gödörbe. Mélysége a talaj morfológiájának függvényében változott, 2,5 és 3 méter között. A református temető keleti része homokosabb, ezért itt a sírgödrök 3 méter körüliek. Egyébként a temető talaja nem egységes. Nagyrészt homokos, de találunk kavicsos és agyagos részt is.

Egy sírgödörben általában két padmalyt alakítottak ki, ezeket nem oldalába, hanem hosszanti irányba (“bütübe”) vájták. Az első padmalyt mindig a sírjel irányába, a másodikat ezzel szembe, “lábtól” készítették. A padmaly mérete a koporsó méretétől függött. Hossza kb. 15, szélessége 10-10 centiméterrel nagyobb kellett legyen, mint a koporsó. Magassága 20 centiméterrel nagyobb, mint a koporsó fej felőli része. Boltívesre ásták, azért, hogy jobban bírja a föld nyomását. Így, ha a talaj megfelelő volt, több generáción át tudtak ide temetkezni, mert nem omlott be. Készítettek olyan padmalyt is, amelyet téglával raktak ki , de általában nem voltak bélelve.

Adatközlőim szerint oldalpadmalyt nem ástak, mert a talaj nem volt alkalmas erre. Szerintük ez könnyebben beomlik, mint a hosszanti. Előfordult azonban, hogy gyerekkoporsót oldalba is temettek. Ez attól függött, hogy a szomszéd sír milyen közel volt. Kisebb koporsót (elsősorban csecsemőkét) a hosszanti padmaly fölé is temettek.

A padmaly nyílását a koporsó behelyezése után deszkaajtóval zárták el. Az ajtó méretét mindig a nyílás méretéhez szabták.

A padmalyokban nem volt megszabott helye a családtagoknak. Az elhalálozás sorrendjében, előbb a sírjel irányába, majd a vele szembenlevő padmalyba temettek. A temető feltelésével egyre nehezebbé vált a padmalyok kialakítása. Többször előfordult, hogy beástak a szomszéd padmalyba. Ha nem tudtak padmalyt vájni, a sírgödörbe is temettek. Általában ügyeltek arra, hogy a sírgödörbe ne tegyenek koporsót, mert ezáltal elzárták a padmalyok nyílását. Ebben az esetben nem tudtak a padmalyba folyamatosan temetkezni. Adatközlőim szerint a padmalyt 10 évenként nyithatták meg, a régi koporsó maradványait elásták a sírgödör aljában, így a padmaly felszabadult és lehetett ismét használni.

A padmalyban a halott feje mindig a sírjel irányában van. A sírjel felőli padmalyba fejjel dugták be a koporsót, míg a vele szemben levő padmalyba lábbal előre. Ahhoz, hogy könnyen becsússzon a koporsó, a padmaly hosszában, párhuzamosan, két lécet helyeztek el. A lécekre egy gömbölyű fát tettek görgőnek. Miután kötélen leeresztették a koporsót, a padmaly felőli végét ráhelyezték a görgőre. Egy, esetleg két személy lement a gödörbe, és betolta a padmalyba. Egy hosszú nyelű gereblyével kihúzták a görgőfát, majd a deszkaajtóval elzárták a padmaly nyílását.

A föld visszahányása után alakították ki a sírhantot. Méretüket tekintve, 3 és 6 méter között váltakoznak. A 3 méter körüli sírhant esetében a padmaly kinyúlik az ösvény alá. A temető ösvényei alatt szinte mindenütt van padmaly.

Kézdivásárhelyen ezt nem tekintették kegyeletsértésnek. Azonban elmarasztalták azt, aki a sírgödörbe úgy temetkezett, hogy a koporsóra közvetlenül visszahányta a kiásott földet. Az általános eljárás az volt, hogy a sírgödör négy sarkába cölöpöt vertek le, hosszanti irányba egy-egy deszkával összekötötték, majd a koporsó fölé szorosan egymás mellé vastag deszkákat tettek. Így a koporsó a föld nyomásától is védve volt. Ma ez a temetkezési mód az általános (...).

Aki el akarta kerülni, hogy a padmaly fölött ösvény haladjon át, hosszú sírhantot alakított ki. A tehetősebbek a hantot bekerítették. Külön dolgozat témája lehetne a temetőben fellelhető kovácsoltvas kerítések leírása.

Az 1980-as évek végén a református egyház megtiltotta a padmalyos sírok ásását. A református temetőőr emlékezete szerint az utolsót 1988-ban készítették. Azért tiltották be, mert sok helyet foglalt, így a temető kihasználatlan maradt. Egy másik, nem kevésbé elhanyagolandó oka a padmalyos temetkezés megszűnésének az, hogy idővel a talaj nyomásától a padmalyok beomlanak. A padmaly fölött “szakadozik be a föld”. Javarészük ösvény alatt van, ami miatt jármű nem is mehet be a temetőbe. (...)

(Dimény Attila, Padmalyos temetkezés Kézdivásárhelyen, Acta Siculica 1996/2, Sepsiszentgyörgy, 1997; részletek)