Vezetőm, egy igen értelmes csernátoni székely előadta nekem, hogy Ika-várában igen sok régi fegyvert s többek közt igen sok régi márványcsákányt találtak a kincs után kutatók. Én kifejtém előtte, hogy az ily leletek mily fontosak a tudományokra és a honismére nézve, hogy néha egy ily fegyver vagy más régiség a vár keletkezési korszakára szolgáltat adatot, s kifejezém, hogy mennyire óhajtanék egy itt talált ily fegyvert bírni vagy legalább szemügyre vehetni. Vezetőm erre viszonzá, hogy ha csakugyan oly élénken vágyódom látni, ő rögtön fog egyet mutatni. Mire a zömtoronytól északkelet irányban húsz lépést tévén s ott körültekintvén, egy fa tövénél ásni kezdett, s nemsokára a legszebb serpentin baltát vette ki s adta át nekem e szavakkal: „Uram! én régibb időben gyakran legeltettem marháimat e tájatt, ilyenkor részint időtöltésből, de mert magam is gyakran hallottam, hogy a várban kincs van elásva, sokszor vittem ásót magammal, s a csonka torony körül a földet turkálva számtalan ily márványcsákányra, buzogányra, amellett görbe kardokra, lándzsákra találtam, úgyhogy gyűjteményemben húsz darabnál több ily régi fegyver volt; mit a Bezirk idejében a német beamterek megtudván, megrohantak, és elvették tőlem. Ezen okulva, amidőn évekkel ezelőtt e márványcsákányt ismét felfedeztem, nem vittem magammal, hanem amoda (a felásott helyre mutatva) elástam ismét, hogy ha ahhoz értő magyar ember vetődik ide, mutathassak neki e várból eredő régiséget.” Én a gyönyörű lelettől elragadtatva kértem, hogy adja el nékem; de ő úgy vélekedvén, hogy talán ez az utolsó, vonakodott megválni attól; azonban midőn megmagyaráztam neki, hogy én azt nem a magam, hanem a Nemzeti Múzeum számára -- hol az ily régiségek a nemzet részére gyűjtetnek -- akarom megszerezni, ő önként, ajándékképpen adta át, örülve, hogy a nemzetnek e csekély szolgálatot teheti, s most a ritka szépségű serpentin balta -- melynek itt képét eredeti nagyságban melléklem -- ott pompálkodik a budapesti Nemzeti Múzeum régiségtárában. (…)
Az elomlott nyugat oldali zömtorony környékén ásatást téve azon érdekes felfedezésre jöttem, hogy a kör idomú donjont négyszög idomú külső fal övezte körül, mely a tizennégy öl kerülettel bíró zömtorony talapzatától ölnyi távolra volt lefektetve; az ásatást ismételtem az épen fennálló keleti donjonnál, s ott is ugyanazon négyszög idomú falkeret alapfalaira akadtam. Sokat tanakodtam e fal létcéljáról, eleintén azt véltem, hogy az egy, a kördonjont megelőzött négyszög donjonnak lenne alapfala; de e véleménytől eltérített a négyszeg falzat nagy terjedelme, mely a legóriásibb zömtornyot is terjedelemre túlszárnyalja; végre is azon gondolatban állapodtam meg, hogy azok csak alépítmények voltak, azon kettős hivatással felruházva, hogy a keskeny hegyháton, suvadozó talajra épült kördonjonokat biztosítsák a talajcsuszamlások ellen; de egyszersmind e toronyerődöket egy külső védfallal övezték körül a védképesség fokozása szempontjából, miután tudjuk, hogy a régi váraknál a végvisszavonulási pontul szolgáló s önállólag is védhető donjonokat rendszerint egy belváracs, az úgynevezett belső ballium vette körül. Eszerint a két donjonos Ika-vára azon, a régi erődítvényi szabályoktól eltérő sajátsággal bírt, hogy a külerőd gyűrűzetében két ballium által övedzett két donjonnal bírt, s oly hatalmas erőd volt, amely méltán az azon kori bevehetetlen erődök közé soroztathatott. (…) E vár környékén még sok más régi erődítvények nyomaira akadhatunk, amelyek e bércek közé rejtőzött völgyecskét az erődítvények egész láncolatával zárták el, s tették megközelíthetetlen menhellyé. (…) A Várbérce, vagyis azon sziklagerinc, melynek keleti végfokán Ika-várának impozáns maradványai pompálkodnak, nyugat felé húzódtában vagy kétezer lépésnyi vonalon keskeny hegyhátat képez, ezen hátul azonban mintegy három holdnyi kiterjedésű lázzá (fennsík) szélesedik ki, melyet Várbérc pusztájának neveznek, hol párhuzamosan futó sáncolatok, s azok közt számtalan bemélyülés vagy gödrösödés tűnik fel, azt jelölő, hogy itten valamely erődített táborhely volt egykoron. (…) Várbérc pusztája csak hátvédjét, hátulsó támpontját képezé Ika-várának. Ennél jóval nevezetesebbek s hadászatilag fontosabbak voltak azon Ika-várán alul eső védművek, melyek ama várnak mintegy elővédműveit, külső védvonalát alkoták, melyeknek áttörése után lehetett csak a tulajdonképpeni belerődöt képező Ika-várához jutni. (…)
De a Nagy-patak völgyének nemcsak hatalmas erődítvényei vonják magukra a vizsgálódó figyelmét, vannak ott még más érdekes nyomok is, mert a völgy -- amelynek bejáratát oly féltékenyen elzárták hatalmas erődeikkel őseink -- nem lehetett mindig oly elhagyott és lakatlan, mint aminő most (…). Az impozáns hademlékek mellett lássuk már a szelídebb kor maradványait is. A már fennebb ismertetett Várbérce pusztáján hátul a talaj lépcsőlegesen emelkedik, ott terül el az első lonka (terrace) fölött a mintegy száz hold kiterjedésű, Remete nevet viselő gyönyörű láz (fennsík), mely a Nagy- és Ika-patakok közti vízválasztót alkotja, s melynek hátterében a Bodoki-havassal egybefüggő Szenthomlok emeli fel sziklaszálakkal ékes bérceit. (…) A Remete termékeny lapályát csak 1855-ben törték fel s hódították meg a földművelésnek Csernáton felszaporodott lakói, s ma a régen csak legelőül használt fennsík az említett községnek legtermékenyebb határrészét képezi, hol arany kalászok tengerét lengeti a szél; de nem először akasztá ide földforgató ekéjét az emberi szorgalom; az új nemzedék csak visszahódítá a már ősei által korábban művelés alá vett talajt, mert az ott látható hatalmas mezsgyék és magas barázdák kétségtelenné teszik, hogy itt az utókor fia őseinek felhagyott barázdáit szeldeli. A hagyomány azt tartja, hogy régi harcias időkben, midőn az emberek lakjaikat rejtett és könnyen védhető zugokba építék, s szorosok háta mögé dugták el, Csernáton itten feküdt a bajosan feltalálható s hatalmas erődláncolat által fedezett Remetén, mikor temploma a Szenthomlok oldalában levő Szentkertben volt elhelyezve (…).
Hogy völgyünk ismerete kiegészítve legyen, el kell követnünk a Szentkert alatt mély, szűk völgyben hömpölygő Nagy-patakot egészen eredetéig. Illetőleg nem is egy völgyet, hanem kettőt kell szemügyre vennünk, mert a Nagy-patak a Szentkerten felül két patakfőre oszlik; egyikét Nagy-, a másikát Kiságnak nevezik, mindkettő a már másutt ismertetett Bodoki-havas -- melyet itt Vár-havasának hívnak -- oldalából ered, s mindkettő a vadregényes tájak oly szakadatlan láncolatát tárja fel, hogy egy festő albumot tölthetne meg festői képeivel. Ezen most elhagyott vidék is régen cultiválva volt, mert mindkét patak hegyeiben felhagyott bányákra találunk, legtöbbre a Kincsesároknak nevezett helyen, honnan a néphit szerint a magyarországiak most is hordják titokban az aranycsepegést. A Kiság fejében egy gyönyörű sziklacsoportozatot Prédikálószéknek neveznek ilyenforma alakzatáról. Odább, a Várbérc-pataka völgyében Beczegán nevű helyen rézkovand is mutatkozik. A Nagy-patak völgyében van egy Csókásnak nevezett ásványos forrás is, mely hűlésekben kitűnő gyógyhatással bír, de berendezés semmi, az odajárók malmokban laknak, mert a sokfelé elágazó Nagy-patak völgye, bár minden községtől távol fekszik, mégsem egészen lakatlan, mivel a nagy esésű folyamkán egymást érik a regényesen fekvő malmocskák, úgyhogy a falu (Csernáton) közöttieket nem számítva, a Nagy-patak völgyében huszonhat, a mellékfolyóit alkotó Ika- és Es-patakán hat, és így összesen harminckét malom (link a malomra) őrli itt a szomszédos faluk gabonáját, s így a malomjáró nép annak nagy élénkséget és lakályos színezetet ad. (…)
Amiket itt előadtam, az a Nagy-pataknak mind csak hegyek közti felvidékére vonatkoznak, de az nem meríti ki e völgy nevezetességeit, mert tulajdonképpi cultivált része alább következik. Ika-várán alul, félórányira találjuk Felsőcsernátont, mely részint egy magaslaton, részint az itt a Nagy-patakba balpartilag beömlő Es-patak völgyében igen regényesen fekszik. (…) Felsőcsernáton sok kisebb faluból tömörült eggyé, melyeknek emléke negyedeinek elnevezésében napjainkig fennmaradt. Így Felcsernáton északi részét Talamérnak hívják; ezt egy elpusztult, ily nevű falu lakói alapíták. Keleti részét Alszegnek, nyugati részét Felszegnek nevezik. Az Es- patak völgyébe felnyúló részét Egerbegynek legfelső részét Barthafalvának hívják. Felcsernátonban született 1712-ben Bod Péter, nemzeti irodalmunk újjászületési küzdelmeinek e nagy apostola. Én nem elégedtem meg itt születésének tudatával, hanem kutattam a házat, hol a világosságot terjesztő e nagy szellem bölcsője ringott. Gondos kutatásaim arra vezettek, hogy Bod Péter születésháza ott feküdt, hol most a 129, 130. és 131. számú házak állanak.124 E három telket az öregebb emberek most is Bod-jussnak hívják, s állítják, hogy Bod Péter nővére egy Kölöntéhez menvén férjhez, az eredeti Bod-telek három gyermeke közt szétoszlott, a közel lévő malom, mely Bod szülőinek volt tulajdona, eladatott (Domokosok vették meg). Mindezt csak pár öregember tudta, mert Bod Péterről, kire méltán büszkék lehetnének Felcsernáton lakói, ma alig tudnak valamit. (…)
Ím, egyetlen kis jelentőtlen, Háromszék teréről észre sem vehető völgyecske -- melyet előttem kutató még csak meg sem érintett -- mennyi nevezetes pontot, mily sok műemléket tár fel a had- és vallástörténet köréből. Így vagyunk a Székelyföld csaknem mindenik zugával (…).

(Orbán Balázs: Kiegészítések A Székelyföld leírásához. Délkeleti Intézet-program; gond. Dobra Judit; kiadó: Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2002)

Bevezető

A csernátoni molnárok körében így él a malom eredete: „A malom legelőbb az ördögé volt. Ő találta ki. Azelőtt az emberek a famozsárba kölötyölték a gabonát. Azután kitalálták, hogy lapos kövön egy gomolyag kővel taszigálták a szemet. Az ördög oztán kitalálta a malmot, annak minden szerkezettyét, csak éppen a hajtókát (tejkerázót) nem találta ki... egy éjszaka az ember unalmában megfaragta a hajtókát, s akkor ott lehetett hagyni, ezért a találmányért az ördög az emberre hagyta a malmot.” (…)

Az erdélyi ember mindig igyekezett a hely adta lehetőségeket kihasználni munkája könnyítésére. Talán ez a magyarázata, hogy az egész medencében egymást érik a hatalmas tudású, névtelen mesterek különböző elmés szerkezetei. A hegyi patakok mentén még a század derekán is ott zakatoltak a vízikerekek; hol lisztelő malmot, hol deszkametszőt vagy ványolót, vashámort s egyebet hajtottak meg. Mi sem bizonyítja mindezt jobban, mint az a tény, hogy 1957-ben Románia-szerte még 3450 vízimalmot tartottak nyilván, amiből 2787 Erdély területén, ebből 97 a Feketeügy gyűjtőmedencéjében működött (…) Háromszéken tudomásom szerint az első malomra való utalás Sárfalvára vonatkozik (ma Kézdivásárhely része), ebben említik, hogy „Csomortányi István... kinek roppant kiterjedésü uradalmai, malmai és halastói voltak, ő vezette le 1315-ben a ma is meglevő malomárkot a Feketeügyből”. (…) A székelyföldi Csernátonban, ebben a hegyvidéki faluban, ahol hajdan harmincnégy malom dolgozott, napjainkban is ott zakatol egy-egy vízikerék. (…)

A Felsőháromszéki-medence a nagy kiterjedésű Háromszéki-medence északnyugati felének széles, patakvölgyekkel szabdalt hegylábi törmeléklejtőin található. A terület fontosságát, kereskedelmi jelentőségét növelte, hogy átszeli az Ojtozi-szoroson áthaladó, Erdélyt Moldvával összekötő egyik főútvonal. Ellátási területe így kiterjed a szomszédos Moldvára is, amellyel a lakosság folyamatos árucserekapcsolatot tartott fenn. Krumplit, lisztet, gabonaféléket szállított ki Moldvába, és cserébe bort hozott be.

„Malomiparra alkalmas folyóink s kitűnően tiszta búzánk felhasználásával azon időben, midőn Aradon innen zacskós malmok csak Háromszéken valának, molnáraink látták el finom liszttel, a Szeben--Arad vonal kivételével, egész Erdélyt; sőt... Romániában is üzletet folytattak; a korpát fejős marha, sertés és lovak táplálására használták fel.” (…)

A medence gyűjtőfolyója a Feketeügy, amely 106 km hosszan szedi össze a mellékvizeket. Felső szakaszán mért esése a 35 m/km-ről, amely alkalmassá teszi vízikerekek hajtására, a medence belsejében 0,71 m/km-re csökken. A nagyszámú vízikerék jelenlétének fő oka a földrajzi adottságokban rejlik: a folyóvízben szegényebb, de gabonatermelésre alkalmas medencének, illetve a környező hegyvidék földművelésre kevésbé használható, de vízierővel rendelkező tájainak egymásmellettiségében, egyben egymásra utaltságában.

Csernáton község területének nyugati harmadát a Bodoki-hegységnek a központi, 1200 m-es szinttel jellemezhető gerincéig terjedő, a Csernátoni-patak mellékvizei által tagolt hegysorok képezik. A Nagy-patak felső szakaszától Márkosfalva határáig, kb. 7 km hosszan húzódó Csernáton patakának szintje 678 m-ről 534 m-re csökken, ezáltal esése 20,7 m/km mértékű. Ezt az adottságot már korán vízikerekek sorának meghajtására hasznosították, s majd minden írásbeli említés kiemeli a falu malmait. A medence földrajzi fekvése és társadalmi felépítettsége megélhetést biztosított a nagyszámú malom számára. Maguk a molnárok ezt így látják: „Azért mindenkinek volt mit őröljön, mert nagy gazdák voltak, gabona volt, s nem volt malmik mindenkinek, mint most (a kalapácsmalmok mára általánossá váltak), s úgy s akkor mindenki töltötte a lúdakat, disznókat hizlalták ugye, s kellett az állatoknak a korpa s a gabona, met állattenyésztéssel foglalkozott többségbe a nép.”

A malmoknak Csernáton mindennapi életében betöltött fontosságát támasztják alá a fennmaradt falutörvények, pl. Alsócsernáton község 1665. évi falu törvénye eképp rendelkezik: „Malom épületbe való fát, órsófognak valót ajándékon adjanak illendő képpen, mível a Malmok a Falunak használnak, a mostani malmos embernek.
- Öreg müvbe való tölgyfának ára szálának dénár 10
- Nyírfának az mely müvbe való dénár”

„Kinek olyan specziális fa kivántatik a mitis ebben a kihatározott helyben nem találtatik úgy mint malom tengely, kapa... másunnan is adjanak csak az ára dénár 36 legyen.”
Minden bizonnyal a község is birtokolt malmot, mivel a számadási főkönyv bevételi oldalán 1875-ben ez áll: „Pap Györgytől malomnak haszonbérbe vevésért ellen 3fr.”

Időrendi sorrendben ismertetem az általam hozzáférhető írásos dokumentumokat:

• A Barabás-féle malom mestergerendájának felirata „FIERI CURAVIT CD GEOR- BARABAS AD 1713 DIE 20 MAII”
• 1734 „Vagyon az Nagypatak oldalában Napnyugatról BEKE István, Napkeletről Kölönte András szomszédságába bészegelő Bölöni Sándor malma.”
• Egy dálnoki székely kapun: „<CURA GENEROSUS: DO: STEPHANUS MIKLÓS 1760.> A nagy kapu ívén pedig: <MICHEL MOLNÁR FECIT DE FELCSERNÁTON DIE 17 MAY>.”
• Egy, a helyi múzeumba bevitt malom kőpadgerendáján: „ÉPITETTE az GAZDASÁG 1836 ba BARABÁS ISÁK MALOM BIROSÁGÁBA OLOSZ JÁNOSALTAL”.
• Egy, a helyi múzeumban található szépen faragott mestergerenda felirata: „1818 Ano Die juni építette ez az házat és a malmot is Isten segedelméből építette Magyari József és Felesége Rosáliával”.
• Egy 1844-es decemberi naptárlap feljegyzése: „14-én mentem Sz. Györgyre fát átigazolni s a malom dolgába”.
• Orbán Balázs is több malmot említ: „Nem messze a Csókásnak nevezett ásványvízforrás van, melyet, mivel hűlések ellen nagyon hatásos, sokan látogatnak, kik a szomszédos malmokban szállásolják el magukat.”
• Nagy Elek a múlt század utolsó évében Alsócsernátonban 3, Felsőcsernátonban 26 molnárról ad számot. A statisztika adatait vizsgálva kitűnik, hogy a vármegye területén ez időben a tárgyalt területen működött a legtöbb kis vízimalom.
• Egy 1948-ból származó megyei malomösszeírás Csernátonból név szerint huszonöt nyilvántartott malmot sorol fel, míg a megye öszszes vízimalmainak száma 140. Látható, hogy megyei viszonylatban e községben termelt a vízimalmok közel 20 százaléka.
• 1957-ben a Román Állami Vízügyi Bizottság által készített kimutatás adatai alapján Felsőcsernáton a nyilvántartott 11 működő malmával a Feketügy gyűjtőmedencéjében a legtöbb víziszerkezettel szerepel.
• Következő adatom 1969-ből való; meglepő, hogy még ekkor is 13 használatban levő malmot jegyeznek fel, melyből 11 Felsőcsernátonban darált.
• Legutoljára, 1998 márciusában az Ika-vára alatti Nagy-patak mentén még három működő vízkereket találtam, amelyből kettő ma is darálót hajt; egy pedig amellett, hogy a tulajdonos áramellátását biztosítja, szerszámgépeket is ellát energiával.
  

A vízhasználat és a lakosság

„...a megépítendő árok szélesebb és mélyebb nem lehet mint a régi árok, nevezett oly módon köteles megépíteni, hogy a víz lefolyása akadályozva ne legyen...az Törpataka hídja felé viszsza ne folyhasson...”

Ősidők óta a hegyipatakok vizét a mellé települt népesség több célra használta: a háztartásban ivásra, főzésre, mosásra, tisztálkodásra; a gazdaságban az állatok itatására, a művelt területek öntözésére; ha méreténél fogva alkalmas volt rá, szállításra. A malmok duzzasztói, valamint a malomárkok -- különösen ároktakarításkor --, alkalmasak voltak halászatra, rákászatra is. A sebes vizű, állandó medrű patakok szinte mindenütt víziszerkezeteket működtettek, de tápláltak halastavakat, használták a pálinkafőzdék hűtő és feleresztő vízszükségletének biztosítására is. Különösen vízkerekek meghajtására kellett a folyóvíznek egyenletes vízhozammal, valamint nem szaggatott partvonallal rendelkeznie. Csernátonban nem volt tutajozásra alkalmas folyóvíz, ezzel szemben számottevő a malmok száma, amelyek viszont gyakran egymás tőszomszédságában sorakoztak.

A gazdálkodástörténet folyamán mindig is kulcskérdésként vetődött fel a patakok vizének használati joga; úgy kellett összehangolni, hogy a különböző szükségletek kielégítése ne sértse mások jogait. Az érdekek sokszor eltérőek voltak, és ezek figyelmen kívül hagyása gyakran pereskedéshez vezetett. A paraszti társadalmakból a legtöbb peres oklevél épp a vízzel hajtott szerkezetekkel kapcsolatban maradt ránk.

Egy-egy malom megépítése a hely kiválasztásával kezdődött. Csak ritka esetben volt lehetőség épp az építtető saját birtokán belül felállítani a duzzasztótól a malomházig az egész létesítményt. Ezért az érintett területek birtokosainak meg kellett egyezniük a tulajdonjogi kérdésekben. Mindig is központi helyet foglalt el a malomárok elvezetésének mikéntje, annak karbantartása és a többi érintett terület tulajdonosainak a tűrési kötelezettsége. Már a Tripartitum szabályozta a víz használatát, külön kiemelve a malomárkok építésének módját. Az 1840. évi X. törvénycikk a csatornákról és vizekről így rendelkezik:
„1. A vizeknek természetes lefolyását és lefolyhatását másnak akármily módon és alakban akadályozni tilos”.28 „Gyergyóban, mivel a patak vizét ivásra is használták, reggel nyolc óra előtt nem volt szabad semmit mosni a patakban.”

A malmokat soha nem építették a patakok közvetlen árterületére, hanem azoktól feljebb, hogy az árvizek kevésbé veszélyeztessék. Ennek ellenére is majd minden malommal rendelkező faluban emlékeznek árvíz által elsodort malmokról. Csernátonban ilyen volt Máthé József malmának a pusztulása, az 1872-es nagyárvíz idején „...olyan hatalmas dörgés, villámlás, rittyegés, de olyan eső, mintha viderrel tőtötték volna; milyen marton van az a malom, s teljesen leseperte mindet; elvitte, ahogy a nagyeső megjött, a malmot, estállót, mindenfélét; úgy, hogy, mint ez az asztal, olyan simán maradt a hely, s őköt es le vitte...”. Ugyancsak az árvíz sodorta el Virág András malmát is 1972-ben.

A mezei gazdálkodás és a víz használata sokszor nagyon szorosan összefüggött. Több szerző is említ olyan okiratokat, amelyek a gátak, duzzasztók okozta károkról szólnak. Török József a Magyar Hírmondó 1780. évi 33. levelében így látja: „Mert sok számtalan határoknak, gátos malmai jók, híresek és dítséretesek vagynak: de alig van benne, úgy szólván, a mit őröljenek, ha tsak idegen határokról gabonával nem segíttetnek; mivel ugyan azon jó gátos Malom előre, határjokat, elvetett vagy néha készen aratva, kévébe, keresztbe és boglyákba lévő életjeket, az Gátak miatt feltolúlt víz által elvette, elmosta, semmivé tette.”

A múlt században kiadott építési és vízhasználati engedélyek mindig rögzítették az árvízvédelmi előírásokat is, amint az 1885. évi XXIII. törvény is szabályozza. A fenti törvény rendelkezéseinek betartását folyamatosan ellenőrizték, a hiányosságokat szigorúan büntették. Az árok karbantartásával kapcsolatos csernátoni kihágásokról tanúskodik a következő okirat:
„Büntetőparancs. I. Kászoni Demeter (46 éves), II. Beke Károly (29 éves), III. LUKÁCS Ferenc (39 éves), IV. Bölöni Máté molnárok felsőcsernátoni lakosok ellen hivatalból feljelentés, mert Felsőcsernáton községben 1943. év szept. hó 13. napján kelt véghatározatomban foglaltaknak eleget tenni elmúlasztottak, miértis az 1885. évi XXIII. t. c. 40.§., 42.§. ba ütköző kihágás miatt, u.a. t.c. 184.§. és 185.§. alapján 100-100 pengő pénzbüntetést állapítok meg és meghagyom, hogy ezt az összeget a rendőri büntetőbíróságnál a kézbesítéstől számított 15 nap alatt fizesse meg...”

Egy Sepsiszentgyörgyön, 1900 áprilisában keltezett építési engedélyben ez áll:

„8.§ Köteles engedélyes az 5.§-ban megállapított vízszintet 300 forintig terjedő pénzbüntetés terhe alatt megtartani, és ezen czélból úgy intézkedni, hogy növekvő vízállásnál a táblák egyenkénti és folyamatos felhúzása által szabályozva a duzzasztott vízszín 116,05 m függőmagasságon felül ne emelkedjék. Árvíz alkalmával, ha a gát alatti vízszín magassága eléri a 116,05 métert, az összes táblák teljesen felhúzva nyitva tartatnak”.
A duzzasztók felépítése a feltöltődés és leiszapolódás veszélyét rejtette magában, ezért nagyon pontosan meghatározták az egymás után következő malmok küszöb (az a legmagasabb vízszint, ami a duzzasztóban elérhető) magasságát. A szint emelése a vizet jobban felnyomja, s a felsőbb malmok működését nehezíti; az alább engedése a hajtott kerekek kapacitását csökkenti, a vízkerék „holtvízbe jár” és leiszapolódást, homoklerakódást okoz. Egy idős torjai molnár mesélte, hogy előző malmuk mintegy harminc méterrel lennebb volt; de -- miután az alsó szomszéd megemelte gátját --, a víz visszanyomódott, és az ő malmuk nem tudott működni. Akkor építették át, a múlt század végén, új helyére.

A patakok természetes tisztulására a tárgyalt dokumentum is kitér:

„9.§ Köteles engedélyes minden hónap első és harmadik vasárnapján déli 12 órától kezdve 6 órán át az összes zsiliptáblákat felhúzva tartani, hogy ez által a meder természetes tisztogatása a meggyülemlett hordaléktól és a zsilipszerkezet kezelhetősége ellenőrizhető legyen.”
A lerakódott iszap és homok kitermelése a molnárok joga és egyben kötelezettsége is volt, az említett engedély okirat erről így intézkedik:

„7.§ Engedélyes meder és partfenntartási kötelezettsége az 1885. évi XXIII. t.cz. 53.§-a alapján a Torja patak vízfolyására nézve az engedélyezett gát fölött 120 m, alatta pedig 20 m hosszban állapíttatik meg. Ezen meder szakaszokon köteles engedélyes a vízhasználat gyakorlása következtében előálló iszapolásoktól és egyéb rongálódásoktól a medret és partjait megvédeni”.

Amikor e takarítás nem volt rendszeres, az árkok folyamatosan feltöltődtek. Ez történt az alsócsernátoni szakaszon is: „A vízkerekek eleinte nagyok voltak, mert minél nagyobb a vízkerék, annál nagyobb volt az erő. Lassan az árvizek s minden feltöltötték az árkokat, mert nem voltak eléggé takarítva; s a talaj telt fel, s a víz esése csökkent. A kerekek alól vízben mentek mert nem volt jó a lefolyás, s akkor a vízkerekeket meg kellett kisebbíteni.”
A vízhasználat különös feladatokat rótt téli időszakban a molnárokra. A zavartalan működés biztosítása érdekében nagy hidegekben szükséges volt a vízkereket védeni a lejegesedéstől. A malomárkot folyamatosan jegelni kellett; ellenkező esetben az átfagyott víz elzárta a lefolyást, és a vizet visszanyomta a felsőbb malmokhoz.

„Gyergyószentmiklóson téli időben az asszonyok elvárták az egyes árokszakaszok jegelését a molnároktól. Ha ez nem történt meg, akkor felszólításukra a molnárok kötelesek voltak azt megtenni.”

A második világháború utáni években a román állam elrendelte a vízimalmok vámgabona beszolgáltatási kötelezettségét; egyben új vízjogi dokumentáció elkészítését és a működési engedélyek felülvizsgálatát követelte meg. Az újonnan elkészült dokumentáció magába foglalta a következőket:
- a létesítmény technikai leírását, amely tartalmazta a működéshez szükséges vízmennyiség, a kapacitás, a minimális és maximális teljesítmény kiszámítását, megjelölték a vízfej küszöbmagasságát, a vízkerék méreteit, a víz esésének nagyságát;
- a terület hosszanti és transzverzális vízrajzi ábrázolását;
- a malomszerkezet vázlatos rajzát;
- minden malmon geodéziai mérőpontokat is megjelöltek; a hitelesített jeleket jól látható helyen helyezték el. E jelek a malmok hadászati és térképészeti jelentőségét is kifejezték (elhelyezését az 1885 XXIII törvény is előírja). Ennek köszönhető, hogy a katonai és kataszteri térképeken egyaránt fel vannak tüntetve a malmok. Ezen jegyek sértetlen megőrzéséért az engedélyezett vízmű tulajdonosa felelős, esetleges megsemmisülésüket bejelenteni köteles;
- az engedély okirat mindig előírta, hogy évente ahányszor szükséges, de legalább egy alkalommal el kell végezni a gát, a malomárok, a vízfej és a vízkerék teljes karbantartását. Az előírások betartását évente ellenőrzik; hiányosság esetén a malmot azonnal lezárják.

Birtokomban van néhány csernátoni vízjogi engedély, valamint nagyszámú ellenőrzési jegyzőkönyv, amelyben ezen előírások be nem tartásáért szigorú büntető határozatok sorát hozták, nem egy malmot le is pecsételtek (lezártak).

A vízárok karbantartását nem csupán a hatóságok ellenőrizték, hanem maguk a molnárok is. Ahol céhbe tömörültek, ott annak választott képviselői, a malombírók irányították a közös munkákat. Ha nem voltak céhek, akkor az öregebb molnár vagy a választott vízgondnok feladata volt az ároktisztítás, a gátjavítás összehangolása. Gyűjtési területemen nem volt molnárcéh, ezért a víz használói a tapasztaltabbak vezetését fogadták el.
Napjainkban, a tulajdonjogok visszaszerzése után azt tapasztaltam, hogy egyre többen akarják a régi malomárkokat kijavítani és helyreállítani a vízkerekeket. Több helyen áramtöltőket és más gépeket szereltek fel a bélkerékre. Egy előpataki román ember 1990 után próbálkozott vízimalom elkészítésével; azonban a helyet nem jól választotta meg, s az árvíz elvitte teljes építményét.

Temetkezési szokások, molnársírok

A Nagypatak menti molnárcsaládok temetkezési szokásait megfigyelve, egy jól körülhatárolható fontos választóvonalat találhatunk. Különösen a felső malmoknál129 gyakori, hogy a kert egy árnyékos sarkában ott található a családi temető az ősök sírjaival. Ez a térképmellékleten 14. számmal jelölt Szántó Gergely malomtelke alatt húzható meg. A vízfolyás mentén ezen alul eső molnárcsaládok a felsőcsernátoni református vagy katolikus temetőkbe temetkeznek, míg a forrás irányában fölfele található portákon halottaikat a saját telkükön temetik el. Az itteni molnárok vallásuk szerint többnyire református és római katolikus családok. A viszonylag korán elterjedt és a polgárosodás hatásának megjelenését tükröző gyászjelentők alapján is szépen meghúzható az említett határvonal. Ez a határ valószínűleg valamikor lennebb lehetett, mert a Dénes Gáborné malomtelkén a nyolcvanas években való építkezéskor a ház alapjának ásása közben emberi csontokra bukkantak. A szövegezésben a felekezet megjelölése után a temetés helyét csak abban az esetben nevezik meg konkrétan, ha a temetőben helyezik örök nyugalomra halottukat (pl. „Drága halottunk földi maradványait folyó hó 13-án helyezzük örök nyugalomra a református egyház szertartása szerint a felsőcsernátoni temetőben”). Ha a temetés a molnár saját telken történik, akkor csupán az időpontot és az egyházi felekezetet jelzik (pl. „Drága halottunk földi maradványait 1968. augusztus hó 2-án du. 4 órakor fogjuk a református egyház szertartása szerint örök nyugalomra helyezni.”).

Ők maguk, mint már jeleztem, erről így beszélnek: „Tudja, a falutól messze voltunk, és mindenki családi sírt állított a kertjében, a messzeség miatt”. „Ott gyönyörű szép temető van mindenkinek, a molnároknak, szépen be is kerítettem, s virrasztani is oda megyek”. A mellékelt térképvázlaton „+” jellel jelöltem azon malmokat, ahol a családi sírhely a portán található.

Első benyomásre ezen temetkezési szokás kézenfekvő okának a köztemetőtől, a falutól való távolság tűnhet. A dolgozatban tárgyalt jelenség magyarázata azonban túlmegy a csupán a falutól való távolsággal indokláson. Itt az elődök sírjai az ősi földhöz, a portához, az „élethez” való szoros kötődést is jelentik. A porta a hely, amelyet őseik valamikor megültek és itt benne él azóta minden utódjuk. Milyen szépen mondják: „Itt születtem ebben a rongyos életben, s ha meghalok is, ide temetnek a hegyoldalba apám mellé”. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a székely szeres településeken a temetőkben is követték a családok a falubéli elhelyezkedés rendjét. A molnárság máig erre utaló társadalomszerkezete, az erősen patriarchális családmodell feljogosít, hogy ilyen ősi elem maradványaként értékeljük temetkezési módjukat. Saját véleményük erről: „Az összes, Kászoni Dénes bácsi, Pajzs János bácsi mind oda vannak temetve a kertbe, mindenki a saját kertjébe”. „Csuda szép temetése volt Gerő keresztapámnak, képzelje el, az összes mónárok mind itt voltak, teli volt itt az egész udvar a gyászolókkal s vitték ki itt az oldalba a kertbe az apja s keresztanyám mellé, alig egy évre utánna, mindenki sírt”.

E szokás nyomaira bukkantam Torockón is. Itt a nevezett molnárportát a századelőn magyar molnártól bérelte, majd vásárolta meg egy román család. Ma kertjében egy, az előző tulajdonos idejéből maradt kőkereszt, valamint a jelenlegi molnár szüleinek és családjának előre elkészített sírköve áll. A végtisztesség megadásának ezen módját hamarosan átvették a szomszéd magyar malmokat felvásárló román molnárcsaládok is. A mesterség társadalmi elkülönülését jelző, hasonló temetkezésről tudunk, mint már említettem, Gyergyó vidékéről is, ahol közös molnártemetőbe temetkeznek.

Egy, az avassági szőlőhegyeket bemutató dolgozat szerzői bukkantak a szőlősgazdák szintén szakmai indíttatású, saját telken való temetkezésének nyomaira.
Az előbb leírt felsőcsernátoni temetkezési szokás napjainkig él. Így 1996 novemberében Szántó Gergely molnár (14.) feleségét és alig egy esztendőre rá magát a molnárt, Szántó Gergelyt helyezték örök nyugalomra a családi sírban.

A halál beálltáról gyorsan értesültek a szomszédos molnárcsaládok és a legrövidebb időn belül hozzáláttak a temetés előkészítéséhez. A férfiak a családi temetőben, még a megboldogult által kiválasztott helyen hozzáláttak a sír megásásához. A hely megjelölésénél fontos szempont, hogy a terület ne legyen vízmosta helyen. Az asszonyok a ház kitakarításánál és a halottas estékre való kalács sütésénél segédkeztek. A halottat rendszerint a malom melletti tisztaszobában ravatalozták fel, a mestergerenda alatt. Esténként a pap prédikált, és az asszonyok együtt imádkoztak a halottért. Siratni kötelessége volt elmenni a molnárcsaládok nőtagjainak, minden este, amíg a halott a ravatalon feküdt. A férfiak eközben valamelyik helyiségbe félrehúzódva poharazás mellett kártyáztak, beszélgettek. A koporsót csak azután zárták le, miután a pap a halottat elprédikálta. A holttestet általában a komák vitték, rúdon a családi sírhoz. A halott leeresztése előtt a pap megáldotta a sírt. A sírgödröt minden esetben padmallyal készítették, azaz a gödör felmenő oldalfalaiban lépcsőzetes ugrást hagytak, hogy miután a koporsót leeresztették, erre támaszkodva cserefapallókkal elfödjék, és csak ezután töltötték vissza rá a földet. A szertartásokon természetesen a molnártársadalom majd minden felnőtt tagja részt vett, utána közösen ülték meg a halotti tort.

Amint azt már fentebb említettem, a század közepétől általánossá vált a nyomtatott gyászjelentő, melyet névre szólóan, a kézdivásárhelyi nyomdából rendeltek. Elkészülte után minden molnárcsaládhoz eljuttatták. Gyakran lehet látni, hogy egy, a falba vert szegre tűzik fel egymás fölé e gyászkeretes lapokat, vagy a családi iratok között őrzik tovább. Egy-egy ilyen gyűjtemény fontos család- és mesterségtörténeti forrásként is használható az etnográfus számára.

A sírok rendbentartását a malomházban maradt családtagok végzik. Azon molnárok asszonyai, akik időközben leköltöztek a faluba, évközben visszajárnak rendezni a hantokat. A sírok megjelölésének változatos módjait találhatjuk meg: különösen a régebbieknél gyakori, hogy mára már csak a hant látszik, melynek fejéhez egykor fát ültettek, pl. az Orosz-féle malom telkén (13.). Találtam faragott kőoszlopot is, mely napjainkra már kidőlt (a Konnát-féle telken). A legelő állatoktól való védelem és a gondozhatóság végett többen vasráccsal vagy léces fakerítéssel vették körül a műkőből készült családi síremléket, pl. Bajka István (11.), Péli Károly (6.), Bajka Mihály (7.). Többen már életükben megcsináltatják vagy maguk csinálják meg saját sírjaikat a síremlékkel együtt, pl. Szántó Gergely (14.).

Ha nem kerített a hant, akkor az emlékezés koszorúit a fákra erősítik fel, hogy az állatok ne hordhassák szét (Orosz-féle malom, 13.). Halottak napján mindenki gyertyát gyújt a kertjében levő sírnál. Azok, akik időközben leköltöztek a faluba, szintén kimennek „világítani” (gyertyát gyújtani). Ilyenkor megbolydul a község, mert a családok szerteágazódása miatt sokaknak 4-5, sokszor egymástól jelentős távolságra levő helyen is le kell róniuk halottaik iránti kötelezettségüket.

(Ozsváth Gábor Dániel, Malmok, molnárok őrletők Csernátonban, Acta Siculica 1998/2, Sepsiszentgyörgy; 1999, részletek. A szerző anyai ágon csernátoni malmoscsaládból származik.)