“Hanák és Mihálka, ti spanyol csizmái, ti kificzamítói a magyar ifjúság józan eszének!” Szarvas Gábornak, a magyar nyelvet pallérozó Magyar Nyelvőr szerkesztőjének sorait idézzük, 1877-ből. Volt egy korszaka a magyar tudománytörténetnek, valamikor a múlt század közepén, amely nélkül ma nem mondhatnánk azt, hogy adag, hogy csavar, eredmény, gyógyszer, higany, hőmérséklet, kísérlet, működik, rokonszenv, tanár. Más műszavai, megnevezései könnyűnek találtattak, vagy kikoptak a nyelvből, kérdőjeleit azonban ránkhagyta: miért és mennyiben volt zsákutca a fiahordó górugrány, a súlyföld, a torolvány, a röpújj? Történhetett volna-e másként? A magyar őslénytani szakszókincs történetéhez kapcsolódó írást Mihálka Antal emlékének ajánljuk.

“S mire nincs szó, nincsen képzet...”

Alkalmazzuk a költő sorait: az voltál nekünk te is, ó természettudomány. Nem azért, mert túl volna, mint a költészet, a megfoghatón, hanem mert hiányoztak a gyakorlásához nélkülözhetetlen szavak -- kifejezés nélkül nincs fogalom, műnyelv hiányában nem művelhető semmilyen tudomány.

A nyelvújítás nem magyar sajátosság. A nyelvek állandó változásában a magyar konzervatívnak mondható. Első komoly nyelvemlékünk, az 1200 körüli Halotti beszéd nagyrészt ma is érthető. Első ismert szóalkotásunk, amely a leíró természettudomány érdeklődésére is számot tarthatott volna, a sóspuszta jelentésű, meg nem honosult sósolat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban őrzött Apor-kódex lapjain maradt fenn, a sósolatot rejtő zsoltárokat az ezernégyszázasok derekán készült első magyar bibliafordításból másolták. De nyelvújítás alatt igazából azt a nagy mozgalmat értjük, amelynek révén az újkor Európájának születő polgári nemzetei kialakították maguknak az új jogi-politikai-közigazgatási intézmények működtetését, illetve az ipari forradalom korabeli gazdasági tevékenység és főleg a mind inkább gazdasági erőforrássá izmosodó tudomány művelését lehetővé tevő nyelvezetet.

Az elsők természetesen ebben is a hollandok voltak. A 17. század eleji Leyden egyetemén az előadások latin nyelvét a holland váltja fel, és a művelt polgárok a hazai nyelv használatáról tanácskoznak. 1617 táján jön létre az első hasonló német társaság, amellyel németországi útján alig két-három év múlva már szembesülhet is Erdély leendő református püspöke, egyik első nyelvújítónk, Geleji Katona István. Az ő szava a képzet, de a földrengés is. Rengett bizony a föld. Csehországot kétharmad-, a német birodalom más területeit felerészt pusztította ki a kitörő harmincéves háború, de rengett a szellem birodalma is, 1619. november 10-én a dunaparti Ulm mellett korszakos kihatású álmot lát a vallásháború egy önkéntese. A neve René Descartes, latinosan Cartesius, a nap az újkori filozófia és tudomány születésnapja.

A tanai hatása alá kerülő Apáczai Csere János fog először magyar tudományos nyelvet teremteni, a holland partokon. Az 1655-ben, Utrechtben megjelenő Magyar encyclopaedia olyan monumentális vállalkozás, amelyet évszázados csend követ. Apáczai, már karteziánus tudósként, egy tatárdúlta Erdélybe tér haza -- az ösztöndíját adó Geleji is megjárta rabságukat -- művét is itt fejezi be. 1742-től mutatkozik meg újra a tudományok magyarításának igénye, szórványos kísérletek az orvosi nyelv, a matematika, a történettudományok, a fizika területén. Jezsuita tanárok munkái jelennek meg Nagyszombaton: Bartakovics József 1748-ban magyar--latin--német bányászati szójegyzékkel látja el Metallurgicon című tankölteményét, Bertalanfi Pál a földrajzi nyelv kialakításához járul hozzá tankönyvében, olyan szavakkal, mint cseppkő, egyenlítő (Világnak kétrendbéli rövid ismerete, 1757). 1778-ban Bessenyei meghirdeti híres programját a Magyarság oldalain: “Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem.” Kezdetét veszi a tulajdonképpeni nyelvújítás.

A háttér

A nyelvújítás nem magyar sajátosság, de talán egyetlen más nemzeti nyelv kialakítása esetében sem mutatható ki ilyen erős politikatörténeti párhuzam. A magyar történelemben visszatérő mozzanatnak számít, hogy a politikai megnyilvánulások lefojtása idején a nyelvbe, az irodalomba menekül a nemzeti élet. Már a piarista Dugonics András (akinek az Etelka, Jolánka nevek mellett pl. a szög, délkör, egyenlet, gömb, hasáb, henger, köb, kör szavainkat köszönhetjük) azzal a céllal épít ki matematikai műnyelvet, ki is fejti 1798-ban, hogy II. József kormányának a német tannyelv bevezetésére irányuló rendelete ellenében a magyar nyelvnek a felsőbb tudományok tárgyalására is alkalmas voltát bizonyítsa.

A nyelvújításnak a korszakolása is politikai dátumokhoz kötődik. Az irodalmi nyelvben a magyar felvilágosodás vitáktól viharos évtizedei után, az 1820-as évekre győz gyakorlatilag a nyelvújítás, nem vitatható már szükséges volta, csak mikéntje. A tudományok nyelvében korábban is nagyobb türelemmel fogadták az újítást. Nézzük csak a kézikönyveket.

Az első jelentős szótárat, amely tudatosan ismertet -- ez esetben felújított régi szavakat -- 1784-ben, majd 1792-ben teszi közzé Kassán, a rendjének feloszlatása folytán ekkor már paptanár, volt jezsuita Baróti Szabó Dávid, a deákos verselés úttörője a magyar irodalomban. A Kisded szótár első kiadása még időmértékbe szedi a szavakat! Egy évvel előtte, 1783-ban, a középajtai református paptanár, nagy erdélyi polihisztor Benkő Józseftől átfogó latin--magyar--német--francia, majd latin--magyar--román botanikai szótárat jelentet meg Molnár János pozsonyi Magyar Könyv-Háza. Benkő Füszéres nevezetei Linné rendszerét követik, az elsőben olykor húszasával adja meg az egyes növények különböző elnevezéseit. Mellesleg Molnár János, maga is volt jezsuita paptanár, akkor bélakuti apát alkotása az addig árok jelentésű ásvány, a növevénnyé, majd növénnyé letisztuló növőtény, de a hullám, a levegő, és maga a nyelvújítás is. 1805-ben törvény születik a magyar nyelv jogaiba való iktatásáról, ezt műszótárak követik, műszótárakkal kezdi működését a Tudós Társaság is, a Magyar Tudományos Akadémia -- Bessenyei programja óta minden akadémiai terv lényege a szótár, a nyelvtan és a könyvtár. 1829--1848 a szótárak virágkora. De ez már a reformkor.

A nyelvújításnak ebben a második szakaszában ritkább a látványos polémia, a nyelv békében gyarapodik Széchenyi korában, akár az ország. A viták a felszabadult politikai életbe lépnek ki. A tudományos nyelvben addig példátlan teret nyer a szófaragás, az Akadémiában hetente ülnek össze nyelvészkedni a szócsinálók, 1844-re a Természet Világa lapjairól is ismert Bugát Pál, a Természettudományi Társulat alapítója és többrendbéli elnöke összeállítja az addig alkotott új műszavakból a hírhedt, 40 000 szóra rugó Természettudományi szóhalmazt. Egybevetésként, a szavaiban egyik leggazdagabb magyar írónak tartott Arany János szókincsét 25 000 szó körülire szokás becsülni. A korra jellemző apróság: a görög eredetű fülemüle Kazinczynál még csak csalogány, majd csattogány volt, Vajda Péternél most dalabáj lesz, a piarista Hanák Jánosnál pedig éppenséggel bájdalu zenér, a tanulóifjúság nagyobb örömére. Mert 1844-ben, szívós oktatáspolitikai csatározások eredményeképpen, végre színre léphetnek az első hivatalos magyar nyelvű tankönyvek. Hanák egyik munkája, A természetrajz elemei egymagában tizenegy kiadást fog megérni 1845 és 1872 között! Megírójára vár a magyar nyelvű iskolai földtan és őslénytan is.

A természet játékai

Lusus naturae, fossílek, fosszilia, ásvány, ásadék, ásatag, ősmaradvány, kővé-válttak, kövűlt tárgyak, műszeres (értsd: szerves) maradványok, kővűletek, kővületek. Nem voltak ismeretlenek. Lengyel Béla csak 1879-ben közzétett tallózásaiban a következőket sorolja fel a Természettudományi Közlönyben: “kővé vált fákról” tudósítanak (megkövesedett, petrefacta) 1780-ban Körmöcbányáról, “Kővé vált (megkövesedett) fák töredékeiről” 1781-ben a Hunyad megyei Rápotról, “elefántcsontról” 1782-ben Nagyváradról, “kővé vált lencsékről” (szentlászlópénzek -- Nummulitesek?) 1814-ben a Csallóközből , “kővé vált testekről” (csigák, állati csontok, fák) ugyanakkor Magyarországon általában, a “pesti kővé vált halról” 1825-ben, “elefántfogról” (nem is először) 1833-ban Sopron mellől. Forrásai a Magyar Hirmondó, a Hazai s külföldi Tudositások, a Tanárki Mihály féle Magyar Ország természeti ritkaságai...

Ráth-Végh István mulattat a Dauphinében talált óriás csontok esetével. Francia tudósok kaptak hajba fölöttük, könyvek vitatták 1614 és 1618 között, a Descartes ulmi revelációját megelőző évtizedben, hogy néhai Teutobochus négy méter magas teuton óriás, avagy Hannibál egyik harci elefántjának maradványait tisztelhetik-e bennük. Régi időkben alig volt kastély, vár, kolostor, írja a Földtani Társulatot megalapító geológus Kubinyi Ferenc, melynek kapuit ne díszítették volna óriásoknak tulajdonított rendkívüli nagyságú oldalbordák, lábszárak, állkapcsok, zápfogak. Sok ilyen ősmaradványt pontosan a mesék hősei iránti kegyelet őrzött meg. Őselefánt-maradványok lehettek a Dauphiné-i csontok is, akárcsak a nagyfalusi Toldi-relikviák, amelyeket a Toldi estéje utolsó énekének mottójából ismerünk. “Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,/ Szertelen temérdek agya-koponyája...”, olvashatjuk a mottót adó helyet Ilosvai 1574-ből való históriás énekében, mindössze arra vigyázzunk, agyon Baróti Szabó Dávid előtt halántékcsontot, koponyát kell értenünk.

Már Ilosvai kortársa, Bertrand Palissy hugenotta párizsi üvegfestő tudta, hogy az Agricola által fossziliáknak nevezett leletek régi élőlények maradványai, és nem a természet céltalan játékai. Hiszen tudta azt a nagy Leonardo is, az Apor-kódex születése idején. De igazából csak az 1700-as évek második felére tisztázódik a kövületek kérdése, Buffon, Walch, Linné nemzedékével. A magyar kövesült szót is ezidőtájt, a már említett Molnár János használja elsőként, 1777-ben (A természetiekről), míg a kövület a himlőoltást Erdélyben bevezető jeles orvosdoktor Nyulas Ferenc 1800-ból való műszava (Az erdélyországi orvosvizeknek bontásáról). A kövület vagy testvérkifejezései címszavak a múlt századi “ismerettárakban”, több-kevesebb alapossággal tárgyalják őket az ismeretterjesztő munkák és a taneszköz jellegű kiadványok is. Mindezek jórészt fordítások vagy kompilációik -- azok voltak az első nagy természetrajzi összefoglalók is, mint Gáti István Természethistoriája Linné és Buffon nyomán, 1795-ből, vagy Földi János Linné alapján írott Természeti historiája 1801-ből.

1799-ben Fábián József református lelkész magyarra fordítja Georg Christian Raff könyvét (Természethistória a gyermekeknek), 1800 körül a Köz emberek olvasó könyvét fordítják le iskolai használatra, ugyancsak németből. Mindkettő kitér a kövületekre, előbbi részletesebben. Fábián megválogatja a növény- és állatneveket (beleérthetjük az ősmaradványok nevét), több használatos név esetén a legszebbeket, legcsinosabbakat választja, vallja Elöljáró Beszédében, és szükség esetén latinból fordít, vagy maga “tsinál, formál alkalmatosakat”. Külföldi állat és növény esetében azonban az ott használatosakat tartja meg, és mindezt nem önkényesen, hanem másokkal egyeztetve teszi. A magyar nevezéktan megalkotásának kérdéseivel szembesülünk.

A természettudósok játékai

Bar, betvegy, bilcsirta, biztan, büng, csöge, czikab, fag, fülbeg, gyümvir, mindógy, rán, rövröp -- rovar! Romantika.

Fábián József kora még a fegyelmezett, klasszicista felvilágosodás. Párhuzamos megnevezéseket használt, mint kos- vagy Ammon szarvak (Ammonshorn, Ammonites) - az ős lábasfejűt kivételesen ábrázolta is. Az új szavak képzését tekintve a század első negyedét nagyfokú tudatosság jellemzi, írja a Természettudományi Közlönyt megalapító nyelvész-természettudós Szily Kálmán, de a húszas-harmincas évek ritka, őslénytant érintő munkái (Jerémiás Sámuel, 1825, Brassai Sámuel, 1834) nem is újítanak.

A romantika Schuster Jánossal érkezik. Schuster, állítja vitriolos soraiban Szily, a kortársak szerint nem is tudott jól magyarul. Mentségére, nem terjesztésre szánta a kémiai elemek és vegyületek megmagyarított nevét. De az 1829-ben megjelenő Gyógyszerek árszabása című munkát maga Vörösmarty üdvözli! A század derekára a magyar vegytan elmerül az iblagok (jodverbindungen), a hamdárdag (antimonkalium), a sóskalegkönecs (oxamid) és társaik tengerében.

Az oktatás természetrajzi műnyelvét 1845-re éri el a mindent megmagyarítás divatja. Hanák János említett tankönyve, A természetrajz elemei az “ásványországot” is részletesen tárgyalja. Nevei, a súlyföld (Baryta, Schwererde), a torolvány (Conglomerat), a magla (Szemere, Granit) és társaik többnyire fordítások, illetve szemléletes, tulajdonságjelölő szavakra épülnek. Az őslénytani részben, élő rokonaiknak köszönhetően már jó ismerősök az állattannál feldolgozott burányok (korallok), puhányok, azok a csőrde (Gryphaea), vagy a Tudományos Gyűjtemény által többször tárgyalt “kecske köröm”, a csülkör (Congeria) is. Korábbi, gyakran Hanák előtti nevek a kihalt formák esetében is akadnak, de itt inkább újdonságokra lelünk: türköny (Ammonites), röpúj (Pterodactylus), óriás lajhár (Megatherium), kúpfog (Mastodon), tarajfog (Lophiodon), fegylenősd (Anoplotherium), hajdanóc (Paleotherium).

Hanák János úgy tűnik el a szemünk elől a szabadságharc végén, amint az színes, romantikus egyéniségétől várható. A csizmadia fia szerzetes, a pesti egyetem 1848-ban Pákozdot, Schwechatot megjárt könyvtárosa egy bánsági faluban hal meg 1849 őszén, és mert a források a halálát okozó betegségben sem képesek megegyezni, akár az a gyanú is felmerülhet, nem-e csak emigrációba menekült egy sokadik álnév alatt? Háromévi intenzív szerzői munka áll ekkor mögötte, és a neve huszonhárom esztendeig fogja uralni a magyar természetrajz-oktatást.

Mihálka Antal (1810--1867)

Hanák tankönyve 1845-ben jelenik meg, ugyanakkor, amikor a János vitéz. A Segesvár mellett majd legendába tűnő Petőfinél néhány évvel idősebb Arany ekkor írja az Elveszett alkotmányt. A magyar őslénytani nevezéktan megalapozása a Hanáknál két évvel idősebb Mihálka Antalra marad, Mihálka 1862-ben megjelent középiskolai tankönyve rejti a magyar őslény-rendszertan első és egyben utolsó, elveszett lehetőségét.

Mihálka orvos és tanintézetet létrehozó tanár, tanított állattenyésztést, mérés- és gyógyszertant, természetrajzot, kereskedelmi földrajzot, áruismét. Tizenegy szak- és tankönyve jelent meg 1843 és 1876 között, esetenként négy-öt kiadásban. Már a középiskolai Állattan (1854) betagol kihalt formákat a ma élők közé, de az ilyen irányú igazán nagy vállalkozás az első magyar általános geológia, A földisme (Geognosie) alapvonalai (1862). Magyar és latin--német szójegyzéke segíti a tájékozódást, az őslénytani ismeretanyagot a könyv kétharmadát kitevő képződményisme, vagyis leíró rétegtan fejezeteiben találjuk. Rétegtan-részleteket már Nendtvich Károly közzétett, 1851-ben, az Új Magyar Muzeumban, de azok inkább történeti geológia jellegűek voltak. Mihálka képződményisméjéből most zárt sorokban lépnek elénk a földtörténeti korok hajdani lakói, Cuvier-re építő rendszerben, osztály, rend, család, nem (nemzetség), faj szerint, szabályos kéttagú, ékes magyar nevek alatt.

Szemléletes nevűek, mint a Reszelények (Graptholiten), furcsák, mint a Tévelyfoguak (Labyrinthodonten), rokonszenvesek, mint a Reczeczimpárok (Neuropteriden). Lelőhelyükre utalnak, leírójuk első benyomását érzékeltetik, mint a csehországi Csodány (Paradoxites bohemicus), vagy a kőzetképző tukázi Tülök (Hippurites toucasiana). Tükörfordításból születtek, mint a Kelyhelomb Cyatophyllum) család, vagy nem felelnek meg pontosan latin nevüknek, mint az ide tartozó vastag Czipruskelyhér (Cupressocrinus crassus -- vastag ciprusliliom). Szemléletességükben és közvetlenségükben eredetijüknél is jobbra sikerültek olykor, így a kosszarvú kanyarka (Lituites cornu arietis -- szó szerint kos szarva görbe kövület), látatlanban is elébünk varázsolják gazdájukat, mint a kosszarvú Kétszarv (Diceras arietina -- helyesebben koshoz tartozó Kétszarv). Olykor kedves, mesterséges képzők eredményei, mint a recés Serlegőcz (Scyphia reticulata), a sima Pénzige (Nummulites laevigatus -- tulajdonképpen sima pénzecskekő), és lehet, hogy a latinból értjük meg nyelvújításkori jelzőjüket, mint a dülény Sürfog (Pycnodus rhombus) esetében. Költőiek, mint a csillagkorall napsugári Dereny (Astrea helianthoides), a díszes Lobogány (Aethophyllum speciosum -- tkp. pompás éteri lomb, léglomb), vagy talányosak, mint a nevükkel mozgásukat érzékeltető Habarczok (Zoophyta, Polypen) osztályából a hálózatos keresztmetszetű talányos Hálony (Pleurodyctium problamaticum).

A hajdanócok alkonya

Hanák 1849-ben halt meg, Mihálka 1867-ben. Sorsfordulók a nemzet történetében, közöttük nehéz, ellentmondásos esztendők. Az Akadémia tagságát megrostálják, 1858-ban töröltetik az alapszabályokból a tudományok “magyar nyelven való” művelésére történő utalást, átmenetileg a gimnáziumok nyelve is kötelezően a német. Ugyanakkor a Természettudományi Társulat már 1850-től folytathatja, a Földtani Társulat pedig most kezdi meg érdemleges működését.

1853-ban, amikor Arany tanártársai és barátai hitet tesznek a Nagykőrösön, Schoedlertől fordított természettan előszavában a tudományos terminológia lomtalanítása mellett, neveik között még ott a szárnyasgyík (Pterodactylus), vagy a hosszunyaku gyil (Plesiosaurus), de a magyar őslénytant megteremtő Petényi Salamon és Kubinyi Ferenc is kettős-hármas nevezékkel dolgozik, persze a közönséges ősvakand és testvérei majdnem mai formák. 1857-ben Bugát Szócsintana elvérzik az Akadémián, a nyelv politikai ellenállását képviselő 1858-as Német--Magyar Tudományos Műszótár a szertelen szófaragás utolsó jelentékeny tünete. Egyidőben az 1860 körüli politikai enyhüléssel, kezd hazatérni az európai egyetemekről az a nagy tudósnemzedék (Than, Szily és társaik), amely -- pár ittmaradó ausztriai szakemberrel -- megújítja a hazai tudományt, és megalapozza a századfordulós fellendülést. 1861-ben Szabó József, a magyar geológia atyja kifejti: magyarítsuk a kifejezéseket, de ne legyünk túlzók a nevezéktanban, így is százezernyi a torz magyarítás. Frivaldszkyt például ez éppenséggel ambicionálja, de újabb rovarneveitől maga Kossuth szisszen fel, az emigrációban. Bugát még elnöke lesz egyszer a Természettudományi Társulatnak (1860--62), de igazság szerint már A földisme alapvonalai színeit is az alkony adja.

A hetvenes években, a beinduló Földtani Közlöny nomenklatúrája már a mai. 1873-ban, a Természettudományi Társulat előző évi határozata alapján, elsőként a magyarra fordítandó jelentős külföldi munkák sorában, latinos őslénynevekkel jelenik meg Cotta általános geológiája is. A fordításhoz Ponori Thewrewk Emil nyelvész segítségét veszik igénybe, de Imre Sándor még ebben az évben a természettudósok szemébe mondja: hozzátok helyre magatok, amit elrontottatok. Szily álláspontja 1874-ben, Tyndall hőtanának előszavában: az individuumnevek, ha nincs közhasználatú magyar megfelelőjük, legyenek nemzetköziek! Szarvas Gábor üdvözli a kezdeményezést, majd 1877-ben megírja a bevezető sorokban idézett paszkvillust, és elengedi a füle mellett a természetrajz tankönyveivel Hanák örökébe lépő Kriesch János érveit és figyelmeztetését: pontatlan és nem érti a szakma problémáit.

1878-ban a Tanáregylet választmánya bizottsági javaslatot kér az iskolai műszók kérdésének tisztázására és rendbehozására, 1877--78-ban Fialowski Lajos le is közli feketelistáját a Magyar Nyelvőrben. Torz, értelmetlen tövűnek, rosszul képzettnek vagy összetettnek minősül a röpújj, a burány, a szörbencs (Ostrea, osztriga)... A tisztán tudományos értékű állatfajok (jelen- vagy őskoriak) magyar neve helyett, akár ha helyes képzésűek is, a latin--görögök álljanak! Halgyík, kúpfog, türköny, hajdanóc helyett Ichthyosaurus, Mastodon, Ammonites, Palaeotherium. A dolog pikantériája, hogy feketelistára kerül a kétéltűek és a növény szó, lajha állatra igazítandó a lajhár, szarvasorrúra, szarvorrúra cserélendő az orrszarvú is. Azt azért megengedi, hogy megtartsuk a nagyon meghonosult szavakat.

Az utóvédet és a kegyelemdöfést egyaránt a szótárak szolgáltatják. Az Akadémia a nomenklatúra magyarítása ellen foglal állást, de egyes szótárakban még 1890-ben is fellelhető példának okáért, amit a nép mennykőnek ismer, a Belemnites-bölök. A szabályozás-egységesítés munkáját a még 1878-ban kezdeményezett Simonyi-féle Középiskolai Műszótár végzi el, a maradandó új szavakat Szily Kálmán igazolja, A Magyar Nyelvújítás Szótára 1902--1906-ban megjelenő két kötete.

Az epilógus kérdőjelei

Valóban szükségszerűen történt-e? Ma is használatos párhuzamos magyar növény- és állattnevezéktan. Miért rosszabb a nagy hajdanóc, mint a koloncos bajnóca? Ellenvetés erre, hogy az őslényneveket amúgyis csak a szakember használja, nem megyünk el naponta mellettük, nem ismeri őket jobban a tudósnál is, mint Herman Ottó mondja, a tiszai pákász.

Csakhogy a növény- és állatnevek egyrészt nem faj- és nemzetségnévként népiek, másrészt a zuzmó, iringó, gólyahír nyelvújítási szó! A diák által “dögöknek” becézett kövületek pedig kevésbé ugyan, de ismertté váltak. Nendtvich 1851-ben a Nemzeti Múzeum ősállat-csontvázai iránti érdeklődéssel indokolja Geológiai leveleit. A ma hódító Dino-divatot és atyafiságát 1864-ben, a szcientizmusba hátráló romantika képviselőjeként Verne, a tudományos-fantasztikus irodalom atyja teremti meg, az Utazás a Föld középpontja felé cím alatt már egy évre rá magyarra fordított regényével. 1870-ben Jókai magát a hajdanócot mutatja be jó tehénhúsúnak a Fekete gyémántok előszavában, igaz, hogy latin nevén, és -- az ügy szépséghibája -- felületesen olvasva Mihálka egy mondatát, orrszarvúnak. Apróság, vérbeli íróként a jégkorszaki mamuttal verekedteti meg ugyanakkor, a kőszénkorral egymásra csúsztatott pliocén erdőkben, miközben örökre megszeretteti velünk az ősvilágot. A Palaeotherium mellesleg a szentlászlópénzekkel egyidős, és a sósolat szóval egykorú kolozsvári Szt. Mihály templom köveivel.

Hanák kedves szörnyetegei, a fiahordó górugrány (kenguru), a foltos nyakorján (zsiráf) és társaik valóban azt bizonyítják, hogy hiba volt minden kül- és belhoni élőlény nevét megmagyarítani. De hát Mihálka, ha tehette, már létező neveket használt. Tegyük hozzá, kevésen múlott, hogy az élővilágra használatos nemzetközi nomenklatúra épp a latin maradt. Ha bevezetője, Linné nem svédnek születik, hanem, teszem azt, franciának, ma lehet, hogy annyi nomenklatúra van, ahány nemzeti nyelv. Már fél évszázaddal korábban a német Leibniz, bármennyire rajongott a latin iránt, és álmodott univerzális tudományos nyelvről, maga franciául írt, és a német irodalmi nyelvet szorgalmazta.

Közrejátszott a feketelistákbeli mérlegelésben a hazatérők kényelme is. A nyugatról már képzett emberként érkezőnek volt egyszerűbb csak a bevett latin alakkal élni. Az iskolában latint hovatovább nem tanulónak a nemzetközi kifejezések szanszkritül sem lennének értelmetlenebb szóalakzatok. Mihálka maga is ezt tartotta szem előtt, a “görög latin gyöngyvirágocskák” elől mentette tanítványait. Talán jobb is, hogy nem élte meg a győzelmüket. Az elvetélt kísérleteket pedig jótékony őrizetébe vette a régi könyvtárakbeli csend.

(Természettudományi Közlöny, 127. évf., 5. f., 1996)