Nyolc év az Apor-kódex őreként

(B. Kovács András interjúja Boér Hunorral)

1993 nyarán versenyvizsgáztál a Székely Nemzeti Múzeumba, azóta vagy könyvtáros-muzeológusa. Két évig még tanítottál mellette, a földrajz munkafüzeteidet ma is használnák a Mikóban, ha meg nem változik a tanrend. Aztán elnyelt a könyvtár. Jól gondolom, hogy nem egyszerűen a múzeum egyik részlegéről beszélgetünk?

Persze, hiszen ez egyben a legnagyobb kisebbségi magyar dokumentációs könyvtár. Nem beszélve arról, hogy életem egyik nagy ajándékát adta, Tiboldi Zoltán társaságát. Emberi melegségénél, műveltségénél csak a szerénysége nagyobb, hadd áruljam el, hogy őt még a múzeumot építő Kós Károly ültette térdére, és idézhetné, mit mondott szűk körben Szabédi vagy Tamási Áron.

Ketten láttátok el a könyvtárat. Nyolc év hosszú idő, de úgy látom, nem unatkoztatok.

Hamar elszállt. Nyolcéves lesz a nagylányom, hét a nagy kicsi fiam, hármat töltött a pici. Tőlük loptam az időt, a családtól, és nem vagyok biztos benne, hogy megérte a rengeteg átdolgozott éjszaka. Pedig sok szép eredménye volt.

Miben állt a munkátok?

Kezdjem azzal, amire nem kérdeztél. “A könyvtár muzeológusa együttműködik a többi részleggel, részt vesz szakanyagaik, szakszövegeik szerkesztésében, az alapkiállítás építésében -- tárlatvezető is, amikor soros, úgy minden nyolcadik héten --, részt vesz a részleg helyes nyilvántartásának összeállításában és általában a múzeum értékeinek gazdagításában, kérésre más teendőket hajt végre.” Mindebből derekasan kivettük a részünket.

A munkaköri leírásodat olvasod. Mikor eljutsz a könyvtárhoz, részletezhetnénk?

Kezdhetjük is. “A könyvállomány felleltározása, új könyvek és kiadványok beszerzése és bevezetése a leltárkönyvbe, olvasószolgálat biztosítása.” A puszta számok semmitmondóak. A könyvtár egyidős a múzeummal, 126 éves, és a kezdetektől a legnagyobb gyűjteménycsoportja. Ha a kiadványokat, dokumentumokat sorba állítanánk, a kilométert közelítenék. A mi időnkben pedig a leltára a negyedével gyarapodott. Köztük olyan presztízsértékű tékával, mint László Gyula szakkönyvtára. Rá, aki utolsó útján felénk tartott, valóban áll, hogy a magyar 20. század egyik legnagyobb szellemi alakja volt. A kilencvenes éveknek különben nálunk a legteljesebb a Székelyföld-szakirodalma. Bibliográfiai kiadványokat hoztunk ki, alapozni a térség szintjén történő együttműködést, ezekből internetre is került. Végül, a dokumentációs könyvtárak olvasószolgálatát nem számban, hanem eredményben szokás mérni. Erre és a magyarországi kiadványok újbóli biztosítására talán később térnék vissza.

Lépjünk tovább, bár azt azért hozzátehetted volna, mit jelent a legváltozatosabb témákban kezébe adni az érdeklődőnek azt, amit maga se tudja, hogy épp keres. Egy olyan százezres könyvtárban, amelynek korábbi, illetéktelen átrendezések után veletek kezdett újra katalogizálhatóvá válni az anyaga. A következő pont?

“A nemzeti kulturális örökség védelmében együttműködöm a konzervátorral.” Szerencse, hogy a főraktár mikroklímája jó, mert a régi anyag nagyon fertőzött. A nedvesség végzetes volna. Könyvtári konzervátora a múzeumnak nincs, a régi hírlapok bekötésére sem voltak anyagiak. A csíkszeredai, egyetlen székelyföldi papír- és könyvrestaurátor kollégával, Benedek Évával tudtunk néhány anyagot menteni: fejedelemségkori könyvet, kötésében hétszáz éves kottás töredékkel, az illyefalvi templomgombban elhelyezett iratokat...

A múzeum legnagyobb értéke az Apor-kódex, az első magyar bibliafordítás zsoltáraival, tehát az időben negyedik magyar irodalmi művel. Betűi hullanak ki.

Még elõdöm, Pál Judit megkísérelte a restauráltatását. Az Országos Széchényi Könyvtár vállalta volna, a Soros Alapítvány elkülönítette rá az egymillió forintot, a román állam azonban nem engedte ki a kódexet a határon. 1995-ben az ügy teljes fiaskóval zárult. A hivatalos átirat szerint az országban is kitűnően felszerelt műhelyek vannak erre, ugyanakkor kértek, szereznénk egy kis japán papírt, ha olyan jók a kapcsolataink, mert nincs nekik. Hadd ne kommentáljam. Addig is, kíméljük. Nyolc év alatt háromszor volt a kezemben.

Próbálkoztatok még?

A kézenfekvő megoldást egy szentendrei könyvrestaurátor-csoport ötlete ígérte. Csíkszeredába telepítettek volna egy műhelyet, amely a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtártól Zágonig látta volna el az állományvédelmet. Összeállítottuk a dokumentációt, aztán kiderült, hogy ilyen komoly dolgokra csakis Kolozsvár lehet hivatott -- apró szépséghibaként, ott nincs magyar kézben régi könyvtár. Ekkor vált egyértelművé számunkra is a magyar átok, hogy csak tudománypolitikai pengeváltás árán lehet továbblépni.

Amihez pedig fel kellett mutatni előbb valamit. A feladatköröd utolsó pontjaihoz érkeztünk.

Igen. “A dokumentációs könyvtár tudományos alapon történő átszervezése, tudományos kutatómunka a kutatási terv alapján, szimpozionok, kerekasztalok szervezése, évi egy tudományos dolgozat összeállítása.” A kutatási terv az a részlegek hagyományos autonómiájából adódóan, a magunk vállalta munkaterv volt, és fokozatosan alakult azzá, amivé kinőtte magát, végül már az egész múzeum közös ügyévé.

Messziről indultatok.

Ma is emlékszem, mivel fogadott 1993-ban a könyvtár. Pál Judit, aki majd minden későbbi tervünk első megálmodója volt, anélkül volt kénytelen távozni a Múzeumból, hogy egyedül, leltáron kívül egyáltalán a saját könyvtárába léphetett volna. Az így is sikeres művelődéstörténeti kiállítások úgy jöttek létre, hogy nem kerültek hozzájuk felhasználásra a könyvtár pompás ritkaságai. A gyűjtemények állapota az 1990 előtti, felső utasításra elrendelt állományátrendezések nyomán kaotikussá vált, a raktárak túlzsúfolódtak, a kézikönyvtár-iroda használhatatlan volt, a katalógus szintén. Az irodába belépni is alig lehetett a beleltározatlan, időközben érkezett folyóirat- és hírlapkupacok, könyvek miatt.

Így kezdtétek a hosszú menetelést.

1993--95-ben sikerült rendezni a kézikönyvtárat és nagyrészt a folyóiratokat. Az 1989 után érkezett, felgyűlt anyag leltári számot kapott, és átkerülhetett a kézikönyvtár-irodába a még Judit által pályázott számítógép. Kezdetét vette a feldolgozás, a közlés is. A magyar tankönyvkiadóknak szerveztünk bemutatkozást, ennek fejében gazdag adományt hagytak. Beindult az olvasótermi szolgálat, ez persze lelassította a leltári átvételt. Az már ekkor egyértelművé vált, hogy a meglévő tárolási lehetőségekkel a könyvtár rendezése nem oldható meg. Ezért dolgoztunk ki tervet új raktárra. Állvány- és polcrendszerét a budapesti Országgyűlési Könyvtár adományozta.

Az új lehetőségek irányába is az elsők között léptetek mifelénk.

Igen, 1995-ben akartuk először intranetre és internetre kötni a könyvtárat. A Megyei Könyvtárral és a Székely Mikó Kollégiummal közösen pályáztunk, de Székelyföldben gondolkodtunk, közös katalógusokban. Akkor sajnos elakadt. 1995 őszén más prioritások merültek fel, mi is bekapcsolódtunk az EMKE könyvtárosképző programjába. Ekkor derült ki, hogy az elektronikus könyvtári katalógusoknak nincs elismert szabványa, csak rivális rendszerek és programok, megoldatlan átjárással. Az évente szervezett tanfolyamok során viszont előnyös szakmai kapcsolatok születtek, és a könyvtár is számos alkalommal ismertette magát, gondjait. Ma a Múzeum már közvetlen partnerkapcsolatban van a Magyar Nemzeti Könyvtárral, közelebbről is várjuk kutatóikat.

Egy ilyen összetett gyűjteményt tucatnyi képzett szakemberrel ha van esély feldolgozni.

A gyűjtemények megőrzésének-restaurálásának kérdése mellett mi sem gondoltuk akkor, mit hoz a másik nagy kihívás, a múzeumi vezetés által adott új feladat: a múzeumi periodika újraindítása. 1969--86 között is a könyvtár gyűjtötte a kéziratokat. Tiboldi Zoltán felfigyelt egy pályázati kiírásra, és a könyvtár felvállalta a szerkesztést-szervezést is. Így születtek meg az Acta (Siculica) évkönyvek. Ez a kutatók számára vonzó szervező góccá, találkahellyé avatta az irodát. Betársult a csíkszeredai múzeum is, újra volt mivel kiadványcserét folytatni. Az évkönyv a legnagyobb kisebbségi magyar tudományos periodikává nőtt. Öt év alatt olyan mennyiségű és minőségű tudományos közlést valósított meg, mint a hetvenes--nyolcvanas években együttvéve a legendás Kriterion-sorozatok: a Népismereti Dolgozatok, a Művelődéstörténeti Tanulmányok, a Változó Valóság. Mindez 1996-tól számítógépes honlapra is felkerült. A magunk hasznát nézve pedig, a szerzőgárda sorra kezdte feldolgozni a könyvtár gyűjteményeit. A 18--19. századi rendelettárat, a Herepei-hagyatékot, a kézirattárat, a gyászjelentőket, a régi magyar könyvet, a színházi plakátokat, az irattárat, a tisztinévtárakat, a pecsétgyűjteményt, a pedagógiai folyóiratokat és iskolai értesítőket, a térképtárat. Azon vettük észre magunkat, hogy a könyvtár új kutatónemzedéket nevel.

Furcsa, hogy erről a város nem tudott. Vagy dolgozol, vagy szerepelsz?

Pedig ekkorra már megvolt a nyilvános elismerés is. A megyei művelődési felügyelőség tüntetett ki A kultúra szabadságáért díjjal, az Actát átkérték a Magyar Elektronikus Könyvtár szerverjére, dokumentumfilmek készültek: Galbács Pál, Kalamár György, Xantus János filmezett a könyvtár forgatókönyveire. A Művelődés mutatott be, a hazai magyar média-szakosok is felkerestek előadásra gyűjteményekről, sajtótörténetről.

A szakma ma is többet tud rólatok.

A térség érdekeinek érvényesítéséért a könyvtár 1997-től szakmai szövetségeseket keresett, kerekasztalhoz ültünk, majd felvetettük a problémákat a kolozsvári tudományszervezőknek. Válasz nem érkezett. 1998-ra az évkönyv hazai anyagi forrásai elapadtak, a nálunk osztogatott magyarországi támogatások is. Ekkor az elszámolást ellenőrző miniszteri tanácsos elé tettük az addigi három Actát, és mellé azt, hogy mivel összemérhetőek, a két kiemelt támogatású romániai magyar kiadványsorozatot, a Székely Oklevéltárat és a Szótörténeti Tárat. A támogatást megkaptuk, és olyan kisebbségi magyar kutatási programba hívtak meg, ahol rajtunk kívül csak öt műhely volt. Az évkönyv ettől a pillanattól több volt mint kiadvány. A könyvtárnak most már a pályázati és egyéb programirodai tevékenységet is biztosítania kellett. Ebbe beletartozott a rendszeres anyaországi könyv- és folyóiratbeszerzés, illetve az irodai gépek működési költségének a biztosítása is.

1999-re Sepsiszentgyörgy hangadóvá vált a romániai magyar tudományszervezésben.

A határon túli magyar tudományosság debreceni konferenciáján a múzeum képviseletében lényegében az egykori Erdélyi Tudományos Intézet újraindulását jelentettük be. Előterjesztettük ugyanakkor a romániai magyar tudománypolitikára és az anyaországi támogatások problémáira vonatkozó első fordulat utáni tanulmányt. Párhuzamosan kenyértörésre került sor: a rivális központok megkísérelték megakadályozni, hogy László Gyula könyvtára a Múzeumba kerüljön, illetve szembeötlő aránytalanságok mutatkoztak az általuk ellenőrzött anyaországi támogatások elosztásában. A programiroda mindkét ügyet sikerrel oldotta meg: a térség könyvtárai beruházáshoz jutottak, és indulásból a Teleki-Bolyai Könyvtárnak sikerült javíttatni a beázó tetejét, számítógéphez juttatni kutatóit. 2000 végére az akadémia Sepsiszentgyörgyön tartotta számon az egyik legnagyobb kisebbségi magyar tudományos műhelyt. Pályázati tevékenysége révén a könyvtár ekkor már két esztendeje a múzeumi tevékenység költségvetésének állandó 13%-át biztosította. Ez a saját, nem állami dotációból származó jövedelem 80%-át jelentette, gyakorlatilag a múzeum teljes kutatási és publikációs költségvetését, de kiállításszervezésre is jutott. Ráadásul kitűnő lobby-helyzetbe került, hogy a születő erdélyi magyar magánegyetemmel való együttműködéssel ezt 2001-re megduplázza.

Arra gondolok, hogy közben két kiadásban is megjelent románul egy Bibó István és Szűcs Jenő kötet, a családtörténeti Pálmay-sorozat, előkészületbe kerültek Orbán Balázsnak A Székelyföld leírásához írt kiegészítései, és a könyvtárbeli programiroda szervezte meg egy egyháztörténeti Székely Oklevéltár beindítását is.

Akkor már hozzáteszem, hogy ősszel a korábban is minden múzeumi kiállításba keményen bedolgozó könyvtár párhuzamosan két saját időszaki kiállítást biztosított a magyar tudomány napjára, és olyan irodalomtörténeti rendezvény- és kiállítássorozat előkészítésébe fogott, amely sepsiszentgyörgyi Gólyavári estéket ígér. 2000 nyara óta az új raktár bepolcozása, használatba vétele is folyamatban volt. Az évezred utolsó hónapjáig megadattak a feltételek a könyvtár belső, szakmai erőátcsoportosítására, tehát az új raktárral a maradandó rendezésre is. Másrészt a múzeum ott állt a magyar tudományosság és művelődés belső körébe való visszalépés küszöbén.

Hányan csináltátok mindezt?

Lassan benne volt az egész múzeum, ahogy a vezetése kezdettől, és kétannyi külső munkatárs, de valóban nem volt tovább. Miután független támogatásból nem sikerült egy pályázati titkárnak állást biztosítani, a programiroda a megyei tanácshoz fordult segítségért. Mindenki felismerte a lehetőséget, és maximálisan támogatott ott is elnök, alelnökök, bizottságelnökök, pénzügyi vezetés. A hozzájárulásukkal és támogatásukkal alkalmazhattunk erre a célra egy muzeológust, úgy, hogy nem számolódott fel senki munkahelye emiatt. Ezt külön kértük, mert mindennek az intézményben kialakult kölcsönös bizalom és jó hangulat volt valahol az alapja, amely nélkül semmilyen komoly szakmai munka nem képzelhető el.

Hosszúra nyúlt az interjú. Tekintélyes kéziratot látok előtted, a könyvtár történetéről, gyűjteményeirõl. Mellettük a többi részleg anyaga. Mikor jelenik meg a múzeumot bemutató CD-tek? Vagy kérdezzem így: folytatjuk-e ezt a beszélgetést? Mi a folytatás? Harmincnyolc éves vagy, mit fűznél hozzá?

Az Apor-kódexben így zárul a Tebenned bíztunk...: “És mi kezeinknek munkáját viseljed...”