Ahogy az orsóhoz ért, olyan ügyetlenül nyúlt hozzá, hogy megszúrta vele az ujját.

Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült.

És vele együtt álomba merült az egész kastély. A király meg a királyné éppen akkor érkezett haza kíséretével a kocsikázásból; beléptek a csarnokba, s ott helyben azonnal elaludtak, és elaludt körülöttük az egész udvari nép. És elszenderültek a lovak az istállóban meg a kutyák az udvaron, a galambok a háztetőn, meg a legyek a falon, még a tűzhelyen lobogó tűz is elcsöndesedett és elaludt, elpihent a szél is, és a kastély előtt egyetlen levél sem rebbent többé a fákon.

Körös-körül pedig sűrű vadrózsa-sövény sarjadt, évről évre magasabbra nőtt, körülfonta, és végül úgy befutotta a kastélyt, hogy többé semmi sem látszott belőle, nem látszott még a torony tetején szendergő lobogó sem.

Az országban az öregebbek még jól emlékeztek a királykisasszony keresztelőjére, s ha idegen vetődött az országba vagy fiatalabbak faggatták őket a rózsabozót titka felől, mindig elmondták a gonosz boszorkány átkának meg a tizenkettedik javasasszony jóslatának a történetét. Hanem ahogy teltek, múltak az évek, az öregek lassacskán elhaltak, s velük a régi dolgok emlékezete is kiveszett; az apákból nagyapák, a fiúkból apák lettek, s azok már csak annyit tudtak mesélni a fiaiknak, hogy ott, amögött a járhatatlan bozót mögött egy gyönyörű szép királylány alszik.

Csipkerózsa a neve, és talán nem is fog fölébredni soha többé. (...)

(Csipkerózsa. Benedek Elek feldolgozásában)

(A válogatás Veress László színművész előadásában hangzott el, a magyar tudomány napján, 2000. november 3-án, a Múzeum 125 esztendejét ünneplő, zsúfolásig telt előadóteremben, a Székely Nemzet címere és a nagy alapítók, igazgatók arcképe alatt, másfél hónappal azelőtt, hogy lehavazott.)