1848, te csillag

1848-49-ben a két magyar hazában polgárháború volt. Hogy kinek hány faluja, városa égett, vagy kinek több, miért és kié előbb, lehetne róla okosan és megfontoltan beszélni. De az a március mindenekelőtt egy polgári nemzet születésének a pillanata. 1848-ig a magyar nemzet nem azonos Magyarország (és Erdély) népével. Az addigi (rendi) nemzet nem magyar, hanem hungarus, a magyar korona politikai jogokkal rendelkező alattvalója, tehát a különböző nyelvű nemesség: öt személy minden száz magyarországiból (nem egészen négy minden száz erdélyiből). 1848 márciusában ez a huszonvalahányad rész beemeli maga mellé a többi hányadot: a polgári nemzet az már az ország népének az egésze. Törvény meghozásától annak gyakorlati alkalmazásáig persze hosszú lehet az út. Hogy a megszületett (politikai) nemzet azzal szembesül, hogy hányatott térségünkben, akárcsak társai, nem esik egybe egynyelvű emberek összességével, a magyar vagy más kulturális nemzettel, az meg egy másik, tragikus történet. Mi szembesültünk a problémával elsőként, és amikor alig egy év alatt felfogtuk végre, akkor jogilag próbáltuk kezelni, Európa első nemzetiségi törvényével. A polgári nemzet márciusi születésnapja attól még születésnap marad. A Kárpát-medencében a korábbi kis csoport-szabadságok, kivételezettségek ekkor egyesültek-teljesültek elvont, mindenkinek járó libertévé, az akkori országterület lakója, beszélt lett légyen bármilyen nyelvet -- magyart, románt, szlovákot, szerbet, horvátot, németet -- ekkor lett az ország törvény előtt szabad polgára.

Mi volt Kossuth és a magyarság szerepe ebben? Lássuk előbb az előzményeket és a főszereplőket. A Habsburg-ellenes magyar rendi (tehát nemesi) szabadságmozgalmak, a “hosszú 17. század” (1593--1711) egy olyan erőegyensúlyt eredményez, amelyben a kompromisszumot így összegezhetnénk: a magyar nemesség ahhoz, hogy saját jobbágyai feletti korlátlan uralmát biztosíthassa, lemond a független államiságról, a Habsburg-ház pedig cserében meghagyja számára a vármegyékben való szinte korlátlan hatalomgyakorlást. A vármegyei autonómia így egyrészt a nemzeti önállóság olyan végső bázisává lesz, amelynek tekintetében a magyar nemesség álláspontja szinte teljesen egységes, másrészt ugyanez az autonómia konzerválja a keleti típusú társadalmi alávetettségi viszonyokat és az elmaradott gazdaságot.

A Magyar Királyság trónjára a Pragmatica sanctio magyar elfogadása után (1723) csak az osztrák császár kerülhet. Ezért koronázzák magyar királlyá 1830-ban V. Ferdinándot, Mária Terézia unokáját, hogy ezzel egyben osztrák trónörökössé váljon. Tudott dolog volt, hogy uralkodásra alkalmatlan, és a kegyenc külügyminiszter Metternich biztosítja így teljhatalmát. 1835-ben apja, Ferenc császár halálakor Metternich végrendelethamisítással, majd egy titokban hagyott belső, családi törvénnyel kizárja a birodalmi ügyekből a szintén nem éppen uralkodásra termett főherceg Habsburg-nagybácsikat, testvéreket. A birodalom azonban, amelynek urává válik, 1848-ra a csőd szélére kerül, és a hatalomért vívott harcban a miniszter utódlásáért klikkek intrikálnak. Elsősorban a várható császár-utód Ferenc József anyja, Zsófia. Másrészt a birodalmat egységessé összeolvasztani tervezõ osztrák konzervatív és liberális körök (mint az 1849 utánról ismerõs Bach vagy Schmerling köre). Végül a többnyire kicsinyes saját érdekekben gondolkozó többi Habsburg-családtag és a rövidesen színre lépő katona-keselyűk, mint Windisch-Grätz herceg. Õk együttesen a sokszor egymás ellen cselekvő, megfoghatatlan “osztrák kamarilla”. Törvény szerint azonban Ferdinánd, a jószándékú, nem teljes értékű császár-király dönthet. Ez jogász-nemzetünk esélye is.

1847-ben a birodalmat az oszd meg és uralkodj elvén kívül már csak a katonai erő tartja egyben. Ez pénzbe kerül, és az európai pénzpiacok alkotmányos garanciák híján nem kívánnak tovább hitelezni. Az egész térségben egyetlen nyilvános politikai fórum működik, amelyre éppen ezért mindenki (bankárok; csehek, bécsiek, nagynémetek) nagy várakozással figyel: a pozsonyi magyar országggyűlés, ahol 1830 óta a polgári átalakulás teljes körű reformja érik. Két háza van, az alsóház 1847-ben fele-fele arányban a polgári reform barátja liberális, illetve azt elutasító konzervatív, érzékeny egyensúlyban, valamint a főrendiház, amelynek közvetítése nélkül nem kerülhet törvény a király elé.

1847 novemberében Ferdinánd magyarul nyitja meg az országgyűlést, unokatestvérét, a népszerű, magyarbarát Istvánt pedig még az uralkodói javaslattétel előtt magyar nádorrá, az ország legmagasabb méltóságába kiáltják ki. Az udvari körök önkényuralmi reform jellegű adminisztrátor-rendszerrel korlátozzák a megyei önkormányzatot, és Kossuth decemberben keresztülviszi, hogy az alsóház -- Széchenyi ellenében --, ezt visszautasítva, az uralkodó különben szokásos, de nem kötelező értesítése nélkül (mert azt a főrendiek nem engednék át), kezdje el kidolgozni a saját konkrét reformjavaslatait. Az udvar kitérő választ ad az adminisztrátor-ügyre, a konzervatívok ezt egy szavazattal elfogadják, és Kossuth leüti a feldobott labdát: nincs kivel békülni a vármegyék érdekében. Március elsején megjön a párizsi forradalom híre, és harmadikán az adminisztrátor- üggyel az alsóházban teret nyert Kossuth teljes, átfogó javaslatot tesz azonnali programra: jobbágyfelszabadításra, közteherviselésre, törvény előtti egyenlőségre, felelős kormányzati rendszerre, népképviseletre, a magyar önállóság érvényesítésére, illetve alkotmányt kér az osztrák tartományoknak is. Az alsóház elfogadja -- Wesselényi innen számítja a negyvennyolcas forradalmat. Jegyezzük meg: ez a két nap március harmadika és negyedike. (A februári alsó-ausztriai parasztmegmozdulás fenyegető kártyájával Kossuth hatodikán már a jobbágykérdés gazdasági megoldását feszegeti, és itt már megpróbálkozik a konzervatív többségű főrendiház kiiktatásával is.)

Március 13-án a tíz nappal korábbi Kossuth-beszédet terjesztő Bécsben az összehívott tartományi gyűlés zavargásba torkollik, és Zsófiáék megbuktatják Metternichet. De ezzel maga a Habsburg-ház kerül veszélybe, tehát a dinasztia iránti hűségükre játszó magyarok igényét méltányolni kell: a pozsonyi főrendiházzal átengedtetik a tíz nappal korábbi javaslatot az új törvényekre. A magyar politikai nyomás ugyanakkor hatalomra juttatja a bécsi liberálisokat -- Kossuthtól kapják az alkotmányos jogokat az osztrákok is.

Mi történik Pesten? A lelkes ellenzéki ifjúság már 11-én tizenkét pontba foglalja, lényegében Kossuth országgyűlési követeléseit (az már a sors iróniája, hogy példaképük Bach, ő szövegez Bécsben pontokat). 14-ére népgyűlést szerveznek, hogy annak határozataival megkerüljék majd a pozsonyi országgyűlést. Március 15-én a bécsi forradalom hírére pedig, minthogy ellenállásra nem találnak, cselekednek a pesti városházán, a budai Helytartótanácsban: megszűntnek nyilvánítják a cenzúrát, és nyomdát foglalnak le, kiengedtetik Táncsicsot börtönéből, és, igaz inkább szóban, nemzetőrséget szerveznek. Végül is némi jakobinus eszme, kamasz hangoskodás. A súlya azonban óriási: ami Pozsonyból nézve még csak pressziócsoport, álhírekben tömegnek duzzasztva, az Bécsben már a pozsonyiak társadalmi hátterének látszik, az udvar nem néhány országgyűlési izgatóval áll szemben, ráadásul a helyzet bármikor kicsúszhat az irányítás alól.

A pesti események híre március 16-án érkezik Bécsbe. A megriadt főhercegek beadják a derekukat: a király hajlandó lesz elismerni a követelt felelős magyar minisztériumot, ha majd törvény születik róla. Ekkor Kossuthék legális, de nem lojális lépésre veszik rá István nádort, avatatlan szemmel törvényesnek látszó erőszakra. A nádor bemehet és bemegy a bárki bejutónak bármit aláíró Ferdinándhoz, és kinevezteti Batthyányt miniszterelnöknek. Teljes magyar diadal! Másnap 18-án Batthyány Pozsonyban már a pesti forradalomtól megfélemlített főrendiházzal is megszavaztatja a jobbágyfelszabadítást, és bár órák alatt észbekapnak, a miniszterelnök egy körrendelettel kész helyzetet teremt: március 23-án kihirdeti. Mindegy, hogy mennyire felemás. Ezt a dátumot is jegyezzük meg, mert a konzervatív Bécs válaszlépése még aznap megtörténik: Kulmer báró kimondja a horvát Jellaćič nevét és Hartig miniszter megjegyzi, a magyarokat majd kordában lehet tartani -- a nemzetiségek fellázításával. De előbb az olaszok lázadnak fel Ausztria ellen. Április 11-én az udvar nem lát más kiutat: a király alá kell, hogy írja a pozsonyi törvényeket, és ezzel jogrendbe illeszkednek a polgári átalakulás vívmányai. A következtetéseket hadd másoljuk egy az egyben Gergely Andrástól, aki az eddigiek vezérfonalát is átláthatóvá tette.

“A modern Magyarország megalapozását eredményező jogszabályok gyors munkával készültek, s megalkotói éppen az átalakítás törvényességének biztosítása érdekében a kompromisszumokat is vállalták. Mindez kétségtelen, de a törvények történelmi értékelése alkalmával, európai párhuzamok keresésekor vehetjük észre, hogy egyedül Magyarországnak sikerült már 1848 tavaszán a forradalom vívmányainak törvénybe iktatása! Franciaország, Németország, az osztrák tartományok alkotmányozó gyűlése csak hónapokkal később látott munkához, s egyikük sem ért el maradandó eredményeket. A felkelt két, osztrák megszállás alatti olasz tartomány, Lombardia és Velence, nem jutott el odáig, hogy népképviseleti rendszert teremtsen.

A magyar 1848-as forradalom -- Deák István amerikai magyar történész találó kifejezésével -- “törvényes forradalom” volt, vagyis forradalmi jellegét sem vonhatjuk kétségbe, ugyanakkor a konzervatív erők jogfelfogása szerint is érvényesnek, legitimnek tekintendő az átalakulás, hiszen az arra egyedül jogosított szervek, az országgyűlés és az uralkodó alkotott róla törvényeket. Mindennek óriási jelentősége lesz a későbbiek során, nem utolsósorban ebben rejlik a magyar forradalom és szabadságharc későbbi rendkívüli teljesítményeinek egyik oka. A legitimitás, a törvényesség biztosítása engedelmességre kényszerítette a netán vonakodó államapparátust, az alkotmányra felesketett tisztikar jó része, nemzetiségi különbség nélkül, kitartott a szabadságharc ügye mellett. Kétségtelen tény: az áprilisi törvények jó része eleve felcserélésre szánt, ideiglenes rendelkezés volt, mivel a törvényhozók részint -- az alkalom kihasználásának kényszere folytán -- siettek, részint pedig nem érezték magukat hivatottnak arra, hogy mint “utolsó” rendi gyűlés, a néhány hónap múlva amúgy is összeülő népképviseleti országgyűlés intézkedéseinek elébe vágjanak. Mindezzel együtt is maradandó jogalkotó munkát végeztek. E törvények jó része, például a felelős minisztériumról vagy a sajtószabadságról szóló, lényegében vagy forma szerint is egy évszázadon át, egészen 1949-ig érvényben maradt.”