A legelső és legutolsó a név. A név az, amivel szólítanak -- aminek ismered a nevét, hatalmad van fölötte. A mágia ősibb, mint a gondolkodás.

Senki esszéíró nem látott minket annyira, mint nyugatra szakadt hazánkfia, Cs. Szabó László:

“Őzlábú nép. Hosszú, egyenes, izmos a lába; a combja csak egy kicsit vastagabb a felsőkarjánál. Ez a nép csupa elbocsátott testőrből áll. Egy rejtélyes herceg udvarából kerültek a hegyekbe. A nevük is azt jelenti, hogy a herceg népe.

Ki volt ez a herceg? A nép ma Attila ágyasháza körül keresi. Mikor a hun rokonság tudós legendája eljutott közéjük, olyan természetesen fogadták, mintha egy régi emléket húznának ki a tokjából. Attiláról aztán egyenesen Szent Lászlóra ugrik az emlékük.”

Magyarnak csak a magyar nevezi magát, mindenki másnak hungarus -- onogur. Az idegen használta név valóban megszólal törökül: az on tíz, az ogur nyilat jelent, László Gyula első, 670-es honfoglalásának népe a tíz nyíl (törzs) szövetsége volt. A székelyekről az utolsó nagy összefoglalás Kristó Gyuláé. Onogur töredék volna Csaba népe? A feltevést, hogy neve herceg népét jelentene, cáfolták azóta. Tévesen olvastak egy közép-ázsiai krónikát, egyetlen betűjel feloldása volt a hibás, ahogy egy mór szöveg esetében is, amikor Csana vezér nevében vélték fellelni Csabát.

Lehet, sohasem tudjuk meg, hogy tudós krónikaíróink koholmánya-e csupán a hun eredet, bár az, hogy népi emlékezet másfél száz évnél nincs hosszabb, nem érv. Ha szájhagyomány is, ez nem folklór, a hatalmon kívül maradtak alkotása, hanem elittudat a nemes székely nemzet eredetéről. Az onogur testvérnépének, a bolgárnak töretlen fél évezredet ível át a fejedelmi leszármazási listája, a dinasztikus hagyomány más mércével méri az időt.

Cs. Szabó Lászlónak mégis igaza van. A herceg, aki elrejtőzött, mint a kelta Artúr vagy megannyi mítoszbeli hős, és nagy veszélyben népét megsegíteni visszatér, lehet hogy nem Csaba, Attila mondabeli, kisebbik fia, de a középkori ország kisebbik királya dux: László. Hogyan is írja a Dubnici krónika és annak nyomán Arany a Toldi szerelmében?

“A székelyek az Úr 1345-ik évében, vízkereszt táján egynémely magyarral kiszállván a tatárokra... beszélik, hogy amíg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre...”

“...három nap a sírboltban
Lászlót hiába kereste;
negyednapra, átizzadva
találtatott boldog teste.”

A segélykérést a 300 éve halott szent király hallja meg, de a kunt legyőző legendai hős László a gelencei, a bibarcfalvi, a többi falképünkön még nem király. Az akkori uralkodó Salamon, akinek koronáját Brassó -- Corona -- címerében őrzi a gyökér. A székelynek pedig, aki saját katonai parancsnoka, a székely ispán alatt vonult hadba, ispánja fölött a későbbiekben is csak egy ura volt: a király -- de a kelet-magyarországi dukátus idején vélhetően a herceg vezette, aki a (szent) korona helyett örökölte a kardot, a katonai vezérletet. Lászlónak nem véletlen, hogy -- a keleti országrész központját, Váradot leszámítva, ahol a székelység felének korábbi szálláshelye is feküdt -- köztünk lett legnagyobb és legmaradandóbb a kultusza: a herceg népe vagyunk.

Cs. Szabó a huszadik század legnagyobb magyar esszéírója. Apai családja volt az udvarhelyi, a Cs. pedig egy Keresztúr melletti falu, ahol -- hogy Pisát ne irigyeljék -- a székelyeknek is van ferde tornya: Csekefalva. Most mosolyog.