Herepei János (1891. okt. 11. Kolozsvár -- 1970. okt. 30. Szeged) -- Erdélyi értelmiségi dinasztiák, többek között Bod Péter leszármazottja. Ősei között Herepei Ádám a Kőrösi Csoma Sándor nagyenyedi tanára, Herepei Károly ugyanitt jeles tanár. Apja, Gergely teológus és mérnök, Anyja, Tóth Etelka Ady Endre másod-unokatestvére. -- Kolozsváron tanul, a református kollégiumban érettségizik (1910), beiratkozik a bölcsészkar magyar-történelem-régészet szakcsoportjára. Előmenetele kitűnő, de tanári oklevelet nem szerez. Olaszországi tanulmányút után 1914-től a Kolozsvári Egyetem Érem- és Régiségtárában segédrégész, de közbejön a háború. Cukor-, majd dobozgyárban dolgozik, sikerül visszakerülnie az Érem- és Régiségtárba (a rá alapozott új, román Ókortudományi Intézetbe). 1925-ben a főtér Árpád-kori leleteből ment meg anyagot, híre megy, és kénytelen benyújtani a lemondását. A Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. hivatalnoka lesz (könyvelő, osztályvezető főkönyvelő, cégjegyző könyvelő), 1938-ig. Az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek 1914-től tagja, a 30-as évek közepén Néprajzi és Népművészeti Gyűjteményének őre, rá hárul az elhanyagolt gyűjtemény konzerválása. Formai okokból a hatóságoknak sikerül a román anyagot megszerezni, a többivel költözni kényszerül. Minden szabad idejében kutat, levéltárban, könyvtárban. A kalotaszegi református egyházmegye főjegyzőjének választják, megvizsgálhatja az egyházi könyveket, iratokat, hétvégeken a falvak műemlékeit járja az akkor még diák Makkai Lászlóval, Jékely-fiúkkal, Nagy Jenővel. A kolozsvári református kollégium levéltárosaként kutathatja a kolozsvári temetőket. Barátai segítik tudományos munkájában: Kelemen Lajos, Roska Márton, Szabó T. Attila, Brüll Emánuel. Régészeti kutatást is végezhet 1932-ben, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megbízásából, Makfalván (Maros-Torda megye). -- 1937-ben a sepiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának hívják meg, 1938-ban foglalja el helyét. Mindenekelőtt a levéltárat és könyvtárat, illetve a néprajzi részleget fejleszti, a régészeti kutatást szervezi meg. Székelyföldön a történeti néprajz egyik megalapozója. A 2. bécsi döntést követően Teleki Pál miniszterelnök felkérésére kidolgozza, a Székely Nemzeti Múzeum fejleszésére, az alapítványi múzeumra épített államsegélyes Székely Tudományos Intézet (Székely Tudományos és Közművelődési Intézet) tervezetét. Kolozsvári konkurrenciafélelem és a háborús anyagi helyzet nem teszi lehetővé csak részleges megvalósítását, de az eredmények így is jelentősek. Kevesebb állandó munkahelyet sikerül biztosítania, és nehezen megszerzett szakembereit mindegyre katonai szolgálatra hívják be, a háború vége felé a terepkutatás is ellehetetlenül állambiztonsági okokból, de 1942 tavaszától a Székely Nemzeti Múzeumot közgyűjteménynek ismeri el a szakminisztérium (egész Székelyföldre kiterjedő gyűjtési jogkörrel), alkalmazottait pedig a Magyar Nemzeti Múzeum kötelékében fizetik. Régészeti kutatásra László Gyulát, Paulovics Istvánt, Szilágyi Jánost, Ferenczi Sándort szervezi be, többnyire az Erdélyi Tudományos Intézettel közös programok keretében; a sikeres ásatások eredményeként doktorálhat majdani utódja, Székely Zoltán. Balázs Mártont is ő biztatja háromszéki adatainak kiadására. Néprajzi munkájában kollégája, az induló Balassa Iván a társa. Múzeumigazgatóként, főleg Viski Károllyal együttműködve, bevonja a muzeológusi munkába a néprajzos diákokat (Gaál Károly, Vajda Károly, Faragó József). A könyvtár-levéltárba alkalmazott Varga Mártont csaknem rögtön behívják, helyére Árvay Józsefet sikerül behoznia. Cs. Bogáts Dénes mindvégig mellette dolgozik (megjelenhet történeti oklevél-tájszótára, első magyar munka a műfajban, székely nemeslevelek-kötetét is kiadásra készítik elő). Elkészíttetik Kós Károllyal a főépület bővítésére az ún. keleti szárny terveit, amely 40 év múlva, de fel is épül. 1944-ben felsőbb utasításra a Székely Nemzeti Múzeum jelentős anyagát nyugatra menekíti. Az anyag 1945-ben eltűnik vagy elpusztul Zalaegerszegen, ezt Herepei soha nem heveri ki. A felelősséget az érintettek egymásra hárítják. Társai, Székely Zoltán, majd Cs. Bogáts Dénes hazatérnek, sikerül magukat tisztázniuk, Herepei evakuálási helyén, Keszthelyen marad 1947-ig, rendezi a kolozsvári egyetemi könyvtár oda menekített anyagát. Szekszárdi, székesfehérvári, balassagyarmati ajánlatokat kap, de a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezete meghívását fogadja el, és Bonyhádon Székely Múzeumot alapítanak. A mindenekelőtt a Délvidékről menekült bukovinai székelyek múzeumának szánt intézményt Ortutay Gyula a belső migráció kutatására szeretné kamatoztatni. Herepei igazgatója, 1949-től mindenese, a Szövetkezet megszűntével múzeumbarát-egyesület létrehozásával próbálja fenntartani (sikertelenül), végül a Székely Múzeumot, romániai nyomásra, 1950-ben felszámolják (anyaga a szekszárdi múzeumba, illetve megyei levéltárba kerül). Egyben nyugdíjazzák, és a szekszárdi múzeumnál ugyan kapna némi munkát, de a beutazási költségekre sem futná belőle, így el sem vállalhatja. 1953-ban lánya, Judit Kajdacson kap munkát, oda költöznek. Rendezi megmaradt jegyzeteit, 1961-ben Szegedre hívják, haláláig ott marad. A Móra Ferenc Múzeum érmésze, majd budapesti intézmények munkatársa. Felkeresik a régi barátok, a Sárospataki és a Debreceni Református Kollégium könyvtárában dolgozhat, Kolozsvárra is ellátogat. Feldolgozza a kolozsvári Házsongárdi-temető és Kalotaszeg sírköveit (Kolozsvárnak Kelemen Lajos mellett legjobb ismerője). A népi kerámia régi központjait tárja fel levéltári kutatással. A szegedi tudományegyetem irodalom tanszéke (Keserű Bálint) teszi lehetővé utolsó nagy művének kiadását, a MTA támogatásával dolgozik rajta haláláig (III. kötete posztumusz). Több fontos kézirata máig kiadatlan. -- 1924-ben már közöl a Pásztortűzben; 1927-től rendszeresen jelen van az erdélyi és anyaországi irodalmi és szakfolyóiratokban (Erdélyi Múzeum, Ifjú Erdély, Pásztortűz, Református Szemle, Etnographia, ITK), de többször a napisajtóban is. Szegedi száműzetésében kolozsvári barátai mindkét Kelemen-emlékkönyvbe anyagot kérnek tőle (Kolozsvár, 1947, 1957) -- Megemlékezések: Emlékének ápolásáért Balassa Iván, Keserű Bálint, Sas Péter tett sokat. Posztumusz Házsongárd-monográfiája akadémiai díjat nyert. A Székely Nemzeti Múzeum bejáratánál munkásságának felidézése állandó kiállítás része. -- Fő munkái: Levéltári adatok faépítészetünk történetéhez I. (Erdélyi Tudományos Füzetek 107., Kolozsvár, 1939); A dési református iskola XVII. és XVIII. századbeli igazgatói és tanítói (ETF 130., Kolozsvár, 1941); Könyvészeti tanulmányok (ETF 143., Kolozsvár, 1942); Scholabeli állapotok Apáczai Csere János Kolozsvárra jövetele előtt (ETF 166., Kv, 1943); A gyalui iskola régi mesterei (ETF 203., Kv, 1947); Adattár a XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez (Budapest--Szeged, 1965, 1966, 1971); A Házsongárdi temető régi sírkövei (Bp., 1988).