A skanzent a szükség szülte és az alkalom. A gyűjtemények túlnőtték a múzeumot. Keresztes Károlynak, Bartók vendéglátójának 1929 elején ajánlják fel megvételre a Múzeummal a város felől szomszédos telket, azt, amelyet a nagy háború előtt még nem adtak, mikor felmerült a dálnoki Veres-ház betelepítése. A skanzent 1937-re tudják felavatni, egy évvel Csutak halála után. Párhuzamosan, 1929-ben építi fel Romulus Vuia a kolozsvári Hójában az első román skanzenépületet, Avram Iancu vidrai házát. 1932--34 között telepítik az első állandó magyar skanzenként ismert balassagyarmati palóc épületeket.

A kisebbségi lehetőségei ellenére versenybe szálló székely vállalkozás ideje: 1930-ban vásárolják meg a telket, 1932-ben a menasági-potyondi kaput, 1934-ben fizetik ki Potyondon, hozzák le, állítják fel a Csiszérné-féle csíki házat. A költségek javát Csutak Vilmos az 1929-es Emlékkönyv jövedelméből állja: az Emlékkönyv az Orbán Balázs-i gondolat jegyében fogant, Orbán munkájának folytatásaként, nemzetközi hírű tudósok megmozgatásával, a magyar tudomány határokon átnyúló erődemonstrációjaként, a két világháború közti kisebbségi magyarság legjelentősebb tudományos kiadványa.

A Csíki ház nem vitatja az elsőséget mint befejezett magyar állandó skanzen, de ma már sejtjük, a Múzeum költségén mérték fel az első időszakos magyarországi skanzen székely házát is a budapesti 1885-ös kiállításra, a Városligetbe. Az első világháború előtt Roediger Lajos hatalmas kászoni dokumentációt állít össze az ottani házakról, és 1913-ban odakerülnek az Alsó-Sétatér utcai frontra a székelykapuk. A Kárpát-medencei skanzenmozgalomhoz a Székely Nemzeti Múzeumnak is megvolt a maga hozzájárulása.