Amire egy évtizede nem akarunk rákérdezni: az ezredvég kisebbségi magyar zsákutcái ugyanazok, mint az 1918--52 közöttiek: Politikai dioptriák, az anyaország zsebére alapozott pótcselekvés, megmentésünkre egyedül hivatott “központok” és “mindenkit képviselő” esernyőszervezetek. A kommunista rendszer leckéjét jól elsajátítottuk: lényege az erőforrások kisajátítása és újraelosztása szűk érdekcsoportok egzisztenciáját táplálandó. Ám a Kárpát-medence közepére összezsugorodott tömbmagyarságon kívül magyar etnikai tömb csak egy van: a keleti, amelyet az egyszerűség kedvéért Székelyföldnek szokás nevezni. A történelemben vannak véletlenek, de nincs esetleges. Hogy itt ma is tömbmagyarság él, az olyan történelmi jelenség, amelynek a tanulságait nem vontuk le a mai napig. Az, hogy nagymúltú intézmények alakulnak újra, és hirdetik folytonosságukat, nem segít azon, hogy mikor csak magunk erejére alapozhattunk, nyomuk se volt. Az ősiség és a folytonosság ismerős “történelmi érv”, és a gyarmati támaszpontok azonnal eltűnnek, mihelyt a támogató hatalom visszavonul. A tény tény marad: egyetlen kisebbségi magyar közgyűjtemény és tudományos intézmény tudta túlélni az összes huszadik századi főhatalom- és rendszerváltást, ha néhány évtizedet már Csipkerózsa-álomban is, a Székely Nemzeti Múzeum. Ez a kastély őrzi az egyetlen olyan intézményi irattárat, amelyben nincs törés.

A történelem zsákutcáit akkor sem könnyű meghaladni, ha kiismertük őket. Az, aki tudomást sem kíván venni róluk, esélytelen.