Képzeljenek maguk elé egy nagyobb térképet. Ahol most állunk, az a Kárpát-kanyar. A Kárpátok Európa legtartósabb természetes államhatára volt, míg el nem játszották felelőtlen álvezetők és a történelem. Még a Pireneusokon sem volt kilencszáz évig határ. Nem véletlen. A Kárpátoktól keletre a Japán-tengerig hullámzott a sztyeppe, és előredobott sztyeppe volt a Kárpát-medence közepe is. A lőfegyverek megjelenéséig nem volt természetes vonal, amelyen fel lehetett volna tartóztatni egy támadásba lendült vagy kényszerült törzsszövetséget, amely a sztyeppén elindult, sem a Kárpátokon túl, sem a Kárpátokon innen. A magyar királyságnak összesen öt nagy kapuja volt, közöttük széles gyepűsávok. A kapuk: az Erdős-Kárpátok, a bécsi--morva kapu, a Magyarok útja Itália felé (a Borostyánkő-út két kijárata), a nándoroké, amely délen hagyta el a Dunát, Bizánc irányába, és végül a mienk, a délkeleti kapu, a legrövidebb út akár a Fekete-tengerre, tehát Bizáncnak is, akár ki a sztyeppére a Duna-kanyari hatalmi centrum felől. Ezen az utolsón mindenki áthaladt. Roska Márton pedzette, majd László Gyula mondta ki: a délkelet-erdélyi hágók térségében azért hagyta ott minden kultúra a nyomát, minden nép a halottait, azért vonultak itt le még a nyugati civilizációt alapozó görögök ősei is a Balkánra, mert ez a pont egy eurázsiai jelentőségű geostratégiai pont. A Trója előtti világ is ott pihen alatta, de egyetlen nép szállta meg katonailag országát biztosítandó, és egyetlen nép maradt fenn Európában azok közül, akik a nagy sztyeppéről érkeztek, a magyar. A bolgár államot alapított, és ma is van unokája, de a nyelve már ezerkétszáz éve szláv.

Miért nem maradt itt más a délkeleti kapuban? Van obszidiánnal felérő opálja eszközt pattintani, nagy réztelepe, hegyeiben vas, és megművelhető földje, amit megvédjen vele. Hiszen a hely története nem 1848--49-cel kezdődik, amikor egy Gábor Áron sem öntött volna ágyút, készíttetett volna puskaport, vas, réz és kohók, szunnyadó vulkánok kénje, salétroma, három millió éve eltemetett mocsárerdők szene nélkül. Azért nem maradt itt más, mert ez kapu. Egyetlen hatalomnak lehetett kapuja, mert egyetlen irányból védhet. Minket ide állítottak.

Sokszor elhangzott újfent a Millennium kapcsán, és nagyon igaz, hogy nekünk valóban voltak szent királyaink. A szent királyok bölcsessége az volt, hogy felismerték az egyetlen diplomáciai mozdulatot, amelyet nem szabadott elvéteni, a keresztény Occidenshez való csatlakozást. A múltat figyelő mindig jövőt akar alapozni, lehet ezért nem beszélt senki egyébről. Holott a német egyesítés kezdeténél egyszer s mindenkorra meg lehetett tanulni, mit ér minden diplomáciai szövetség a fegyver ellenében: a szász kincsesdoboz Drezdát egyetlen kardvágással nyelte el minden nagyhatalmi garancia ellenére a porosz Frigyes. Aki nem védi magát fegyverrel a fegyver ellen, azon nem segít a diplomácia. 1918-ban mi is megtapasztaltuk, de azóta sem meri senki komoly jelenkortörténész kimondani. Linder Béla nemcsak hogy magyar katonát nem akart látni -- pedig nem igaz, hogy senki nem akart harcolni --, de úgy vonta ki a fegyveres erőt a magyar Székelyföldről a Maros-vonal mögé, az első Antant-blöffre, hogy nem voltunk megtámadva. Mikor Kratochvil Károly Kolozsvár odadobatása után felfogta az árulást, négy hónapig tartotta magát mind az arcvonalon, mind pedig saját hátországa ellenében, de az idegen pénzzel fizetett magyar biztosok, Fényes László, Pogány József és társaik szennye ma is arcunkon, nyelvünkön tapad.

A Kárpát-medencének három nagy geostratégiai pontja van. A Duna-kanyarból, az Észak-Dunántúlról meg tudja szervezni aki a Nyugatra támaszkodik. A bécsi kapuban, ahol a Borostyánkő-út észak--déli és a Duna nyugat--keleti útja találkozik, közép-európai középhatalmat lehet játszani -- az voltunk, valahányszor a kezünkben volt, és ezt használta ki a Habsburg-ház is. A délkeleti kaput lebiztosító ezeréves Regnumot teremt és tart meg. Ez volt a szent királyok másik bölcsessége, és a délkeleti kaput illetően az még, hogy felismerték, ez túl távoli kapu. Akkora néppel, mint a magyar, sohasem tudtuk teljesen megszállni a Kárpátok körülívelte nedencét, és az utolsó védhető vonal keleten túl messze volt. Különösen, ha még előtte próbáltunk védekezni, a Szereten, mint a mongolok idején. Egy zalai gyepűt megvédeni szaladhatott segítségért a hatalmi központba a hírvivő, és indulhatott a felmentő sereg, de az Oltig hosszú volt az út, és régen szomorú, ha ott nem volt ki saját magát szervezve felfogja az első csapást.

Valahol ebből és ezért született a székely autonómia is, célszerűvé alakítva a sztyeppéről hozott nemzetségi demokráciát. Erdély mindig túl messzire volt, és védelme önállóságot kért. Az a furcsa kérdés merül fel, létezik, hogy valóban volna egy ekkora, teljes közösség, amelynek nem csak a nemzeti romantika tulajdonítotott hivatást? Mert ha így van, akkor mi a kapu őrei vagyunk, és mert őrök vagyunk, azért tudtuk megőrizni magunkat is. Valóban, soha nem nálunk omlott össze az ország, míg hivatásunkat engedtek teljesíteni. Sem 1526-ban, sem 1848--49-ben, de még 1944-ben sem igazából, pedig akkor már rég nem magunkat szerveztük és irányítottuk, és már régen nem volt erőnk. Nem rajtunk múlott, de még akkor is könnyebbnek tartotta a támadó Vörös Hadsereg Arad--Nyíregyháza vonalán tenni céltalanná az előretolt védelmet. A hegyek ideje már nem emberi léptékű történelem.