A másik határ. A történelem olyan, mint egy víztükör. Kavicsok hullanak be, szétgyűrűzik a hullám. Kézdivásárhelyen, Csíkszeredában a határőrség olyasmit is hozott magával, mint a magyar rendszerű szabadkőművesség kezdetei. Egy gróf Draskovics alapította 1780-ban, katonapáholyok voltak, nevük: “Az igazi egyetértéshez”. Ez is 1848 előtörténete. De Csíkszereda mellől, a Kissomlyó hegyéről nézve olyan kicsik a lentiek, legyen az Mikó-vár vagy panel tízemeletesek. A reformáció idején Magyarország odahagyja a római vallást, Erdélyben a Székelyföldön marad csak meg néhány katolikus pap, és felmerül a gyulafehérvári püspökség Csíksomlyóra költöztetése. Itt, az utolsó, legtávolabbi ponton, a határon veti meg lábát a rekatolizáció, innen indul szívósan visszaszerezni elveszített nyáját, hogy a kolozsvári jezsuita közjátékkal a főrendű protenstáns apák tanulni adott, és Erdélyből kimentett-kilopott legtehetségesebb fiaiból szerveződjön majd Pázmány Péter vezérkara. A magyar egyházi reform háborúja is itt fordult meg. A pünkösdi búcsúk félmillió magyar zarándoka sem véletlen Somlyón, ahol háromszázötven esztendeje kezdte működését a ferences nyomda. Ma is Kájoni énekeskönyvéből énekelnének a Moldvába szakadtak, és Kájoni állíttatta a mikházai ferences rendháznak is azt a kapuját, amely ma szétszedve ugyan, a Magyar Néprajzi Múzeumban, de a legrégibb székelykapu. A legrégibb, amely áll még, az ugye a Székely Nemzeti Múzeum Szemerja felőli kijáratát õrzi.