Férjét fiatalon, közvetlenül az alapítás előtt veszítette el, aztán eltemette fiait, unokáit. A “székely Niobe”, ahogy unokahúga nevezte, három évtizedet harcolt a múzeumért. Ő fogadta meg házitanítónak fiai mellé Vasady Nagy Gyulát, a szellemi alapítót, ő alkudott a petőfalviakkal a múmiáért, amely egy karneváli történet hőseként eldöntötte a kezdeti gyűjtemény sorsát, ő levelezett a helyi hatalmasságokkal, a székely politikusokkal, a fővárosi nagyokkal. Ő gyűjtött a legtöbbet, házról házra, padlásról padlásra kérdezve, ő, a latin szövegekben is eligazodó, szorgalmazta a forrásközlést, ő hívta ki Gelencére Nagy Gézát és Huszkát, elindítani a hírnév útján a templomot és falfestményeit. Gyerekkori szomszédfalu-belije volt az udvarhelyi főispán Daniel Gábor, a fő politikai támogató, szomszédfalusi a tudós Jancsó Benedek, aki Aradról harcolt a múzeumért a válságok idején, és aki leginkább szorgalmazta a Múzeum végül csak 1916-ra megvalósuló önállóságát, fennmaradásának zálogát a főhatalomváltásokkor. Nagyasszonyunk volt, 1905-ben halt meg, nem érte meg László Ferenc erősdi ásatásait, a világhírt, és az oly régen álmodott állandó csarnokot. Nyugodjon békében.