A múzeumnak azonban mindenekelőtt az alapjai voltak szilárdak: Csereyné, Vasady, Kossuth. Ezért álltak mellé mindazok, akik összeadták gyűjteményeit, hogy a székely nép elidegeníthetetlen tulajdonát képezzék, az 1881-es Alapszabályok értelmében, az önmagát megújító igazgató-választmány által képviseltetve. Az ábrán a sepsiszemerjai telek előtt a nagy négyes áll, akik majd felépítik a múzeum új, saját csarnokát.

A főépület alapköve a torony alatt található. Szádeczky-Kardoss Gyula mérte rá az első kalapácsütést, mint az Erdélyi Múzeum-Egyesületet is képviselő kolozsvári egyetemi rektor (később a múzeum tudományos expedícióinak elnöke). A másodikat Csereyné unokahúga, a majd utolsó útjára is innen induló Kelemen Lajosné Zathureczky Berta.

A könyvtári szárny alagsorának ablakszemein át malomköveket látni a raktárban és szántalpakat -- Toldi jut eszünkbe és Bruegel. A főépület délkeleti szögletén az Adria biztosító ottfeledett táblája és a kőkert, amelynek első sarkánál fel sem tűnik a kőtömb. Pedig a múzeumkertben mindössze két kiállított kőzet képviseli a Székelyföld földtörténetét, az emberi történelem előtti évmilliókat. Ez itt szienit, a szürke tömbön friss törés nélkül is látszanak a világoskék kristályok. A másik a kőkert két feketésszürke oszlopa. Azok alsórákosi bazaltok, utolsó testvéreik már az udvar törpe nyírével, a jégkorszakkal egykorúak. Az emberi történelem csak a Szent Anna-tó vulkánjánál találkozik ennél személyesebben a geológiai idővel: a Csomád utolsó hamuesője talán csak tízezer éve hullott, ami már az első nagy település, az előázsiai Jerikó kora, a bűnbeesésé, vagyis a mezőgazdaság kőkori forradalmáé -- Vere Gordon Childe nevezte meg így, László Ferenc tisztelője.