Nagyobb dolgot Erdélyben ma senki magyar sem cselekedett, mint Csutak Vilmos, a szegény, minimális fizetésű, egyszerű, szürke középiskolai tanár. De ez csak az egyik Csutak Vilmos, akit ismerek. A másik a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. És nem tudnám eldönteni, hogy melyik a különb: az iskolaigazgató vagy a múzeumi igazgató.

Mikor -- nem sokkal a háború előtt -- Csutak Vilmos tanártársával, László Ferenccel együtt mint múzeumőr a múzeum élére került, a múzeum leltára egy gyűjteményraktár, könyvtár és egy üres telek volt. A múzeum fenntartója pedig három székely vármegye közönsége (ez olyan sóhivatal-féle szerv volt), vagyona: a leltár.

Kölcsönsegéllyel és a vármegyék valamelyes hozzájárulásával még a háború előtt felépült a Múzeum mai épülete. És Csutak Vilmosnak volt már akkor annyi székely esze, hogy az építési kölcsönbe belekalkuláltatott két múzeumőri lakóházat is, melyek ugyanakkor a múzeum telkén felépültek.

Jött a háború és az impériumváltozás. A múzeum állott, gyűjteményei úgy-ahogy megvoltak, de berendezve szinte semmi, mert az épület a háború alatt katonai kórház volt. Biztos jövedelme a múzeumnak semmi. És László Ferenc meghalt. Csutak Vilmos mint múzeumi igazgató, múzeumőr és mindenes egyedül maradt az intézmény élén, de felelősséggel tartozott egy múzeumi bizottságnak, mely azonban éppen a legszükségesebbel, pénzzel nem támogathatta őt.

Ma: a Múzeum teljesen berendezve, bebútorozva, és dolgozik, gyarapodik gyűjteményeiben, karban tartja épületét. Állandósította a múzeum előadótermében tartott ismeretterjesztő és tudományokat népszerűsítő, népegyetemszerű előadásokat, könyvtárát és speciális székely levéltárát mind sűrűbben használják, különösen a székelység történetével foglalkozó tudósok, archeológiai ásatásokat végeztet. Miután a néprajzi gyűjtemény különösen felszaporodott, és megfelelő elhelyezése az épületben lehetetlenné válott, elhatározta, hogy a néprajzi múzeum jórészét kitelepíti a főépületből. E célból néhány esztendeje megvásárolta a múzeummal szomszédos telket, és tavaly megvásárolt egy 18. században épült csíkmenasági tipikus székely boronaházat, és azt a múlt hónapban el is költöztette a múzeumba. Terve az, hogy az újonnan szerzett telekre ezt a házat régi formájában visszaépíti, berendezi eredeti bútorokkal, edényekkel, kemencével, szőttesekkel, stb. És fokozatosan még egy udvarhelyi és háromszéki régi háztípust is vásárol, és költöztet a múzeumtelekre, és azokat is berendezi.

Egészen bizonyos, hogy terveit teljes egészében meg is valósítja.

Honnan veszi erre a célra a pénzt, miből tartja fenn a múzeumot? Egy részéről ennek a pénzcsinálásnak tudok, íme:

1. Van a Múzeumnak egy jégverme (az ott volt a telken, és Csutak az építéskor nem engedte behordani, de megjavíttatta). Ezt a jégvermet bérbeadja a sóraktárnak.

2. A két múzeumőri lakásba két kollégiumi tanárt költöztetett (egyik ő maga); a tanári lakbért a múzeum kapja.

3. A Múzeumkertben teniszpályát építtetett, és azt bérbeadta.

4. A múzeumőri fizetést megtakarítja: nem ád fizetést -- saját magának.

5. A múzeum szolgáját, ill. kapusát nem pénzzel fizeti, de a szuterénban lakást és műhelyt ad neki.

6. Megengedi, hogy önkéntes adományokat adjon bárki a Múzeum számára.

Ugye, ezek sem nagy dolgok? Ugye, milyen egyszerű a Csutak Vilmos múzeum-igazgatói dolga, ha így leírjuk a papirosra, mit csinál ott: vásárol, épít, rendez, gyarapít, tanít, és pénzt szed be. Kolumbusz tojása az egész.

Aki pedig azt hiszi, hogy Csutak Vilmos egy túl komoly, gondoktól roskadó, ideges ember, az nagyon téved.

Nem igen láttam embert, akinek olyan vidáman csillogó, melegbarna szeme lenne, mint éppen neki. Ő maga is vidám, mindig optimista, jó kedélyű ember, akivel élvezet diskurálni, mert minden érdekli, sokat tud, sokat olvas és mindenfélét, nem nagyképű, joviális ember, aki szívesen megissza a bort, szereti a tréfát, és egész szívéből tud kacagni.

(Kós Károly, in: Pásztortűz, 1934. június 15.)