A székelyföldi magyar városépítők szerettek nagy terekben gondolkodni. Sepsiszentgyörgy sem több, mint egyetlen nagy tér, pazarló kézzel odavetett méretekben, Erdély délkeleti sarkában. A téren sok a virág, s akad néhány szép empire-ház. S a város felett a domboldalon őrködik az ötszáz éves, gótikus vártemplom, Erdély és Háromszék egyik legszebb, legkülönösebb történelmi épülete.

A vártemplom körbefutó, lőréses kőfalának kapujában a custos ideadja a templom kulcsát, s reámbízza, nézelődjek e történelmi helyen kedvem szerint. Egyedül vagyok a templomban, találomra felnyitom a szószéken felejtett Szentírás gyűrött, foszlott kötetét, és olvasom a textust. Ellenségeink száma légió, ezt olvasom. S nagyon kell hinni, hogy győzedelmeskedjünk.

A templom körül, a virágos előkertben a város polgármestereit, előkelőségeit temették. Olyan ez a templom, mint a magyarság utolsó őrhelye Kelet felé. A kereszténység nyugat-európai értelme itt hatolt legtávolabb Keletre, s megépítette ezt a várfallal kerített, lőréses kegyhelyet, ahol egyszerre védték textussal, fejszékkel és ágyúkkal a keresztény műveltséget mindenfajta zagyva vagy erőszakos keleti támadással szemben. Az Őrkőn túl, a Háromszéki-havasok és az ojtozi szoros mögött a kereszténységnek már más értelme van, mint ebben a templomban. Ez itt még Európa és a magyarság. Egy lépéssel odább már Kelet kezdődik és Bizánc.

Nem lehet rossz halottnak lenni a sepsiszentgyörgyi vártemplom kertjében. A csend mély itt, és a virágágyak illatosak. Aki itt pihen, a maga jogos helyén van, és nyugodtan várja a harsonát. Ma mindenfelé nyugtalanabbul alusznak az élők is, a holtak is.

A város másik látványossága a Székely Nemzeti Múzeum. Egy imecsfalvi székely nagyasszony, Cserey Jánosné gyűjtögette félszázadon át mindazt, ami a székelység életére jellemző, s aztán a városnak adományozta apró, tarka kincseit.

A képtárban, Barabás Miklós és Gyárfás Jenő kitűnő arcképei között találok egyet, mely megállít. Csehy úr arcképe ez. Gyárfás festette.

Ki lehetett Csehy úr? A sepsiszentgyörgyiek bizonyosan ismerték; talán alispán volt vagy fiskális, a város vagy megye egyik előkelő tagja. A művész pontosan dolgozott, ihletett lelkesültséggel, mert a téma elragadta. Nagy szerencse, mikor egy művész olyan témával találkozik, mely teljes és érett, nem is kell mást cselekednie, csak papírra vagy vászonra vetni azt, amit az élet már tökéletesen megalkotott. Ilyenkor száguld a toll a papíron, s a festő lázasan könnyed készséggel dolgozik. Csehy úr tökéletes modell volt: az, aki. Ki lehetett? A kép mindent elmond: a gentryből polgárrá érett századvégi magyar úr.

(...)

Ifjúságom Csehy úr társaságában telt el, hozzá jártunk vacsorára, ők béreltek páholyt a színházban, ők boroztak nálunk a nyári lakóház tornácán, ő vásárolta az új könyveket a helybeli könyvkereskedésekben, ahol számlája volt, s lassan csakugyan tekintélyes könyvtár gyűlt össze dolgozószobájában, egyrészt, mert szeretett vacsora után vizes bor mellett olvasni, másrészt, mert a helybeli könyvkereskedők mutatóba nyakára küldtek tücsköt-bogarat, s ő aztán, úri tunyaságból és nemtörődömségből, elfelejtette visszaküldeni, legyintett, s kifizette a háziorvost és a könyvszámlát. Minden évben utazott: Sepsiszentgyörgyről, mint Kassáról, útnak eredt, először Karlsbadba ment, ahol reménytelen harcot folytatott három héten át az orvosokkal és a vendéglősökkel (a vendéglősök győztek), aztán a német városokba vagy Firenzébe vagy Stockholmba. Útjáról hamisított renaissance bútorokat, méregdrága mütyürkéket hozott haza, s természetesen a “Tövishúzó fiú” egyik kicsinyített mását is márványban. De hozott városrendezési terveket is. S hozott, nagyon kényelmes, bő, széles utazókabátja valamelyik zsebében, s bő, széles eszmélete egyik zugában sok mindent Európából, amitől aztán a város, ahol született, ahol Csehy úr volt, ahol leélte életét, városiasabb, európaibb, műveltebb lett.

Csehy úr nem volt “középosztály”, nem; s főként nem volt az a szó mai, joggal és egyre keserűbben bírált, igénytelen és mohó értelmében. Csehy úr még polgár volt.

De Csehy úr -- úgy, ahogy a művész megörökítette, májfoltos kezében a regalia médiával -- még rokona volt annak az európai polgárságnak, mely Európát naggyá nevelte. Ő még helyén állott, egy világban, mely földrengésszerűen elmozdult körülötte. Ezért nézem áhítattal a portrét. Utódait ismerem, de azokról már nem érdemes művészi képet festeni, olajban, megteszi egy fotomaton is.

(Márai Sándor, Csehy uram arcképe, Pesti Hírlap, 1942. okt., részletek)