A sepsiszentgyörgyi székely múzeumban három látnivaló ejtett bámulatba minket. Az egyik a Kós Károly által tervezett szép múzeumépület, a másik a múzeum pazar sokaságú hatalmas gyűjteménye, a harmadik a vezetőnk, Fodor Józsefné, született Jáni Anna, aki kalauzolt minket a múzeum termeiben.

Szájtátva hallgattuk Fodor Józsefné, született Jáni Anna magyarázatait, mert ez a fejkendős egyszerű asszony úgy beszélt előttünk a premükénei őstelepről, a szkíta kor maradványairól, a bronzkor leleteiről, a dák vastárgyakról, a gepida maradványokról, letűnt kultúrák sokféle emlékeiről és jellegzetességeiről, hogy megdörzsöltem a szemem: talán valami parasztruhába bújt tudós nő vezetget itt minket. De nem: Jáni Anna mendegélt előttünk.

Bizony mondom, hogy a sepsiszentgyörgyi múzeum egyik nevezetessége ez az egyszerű asszony, akinek a kisujjában vannak a múzeum nevezetességei.

Majdnem félnapig jártuk a múzeum termeit, ahol szép emlékei vannak az egykor Erdélyben lakott népeknek. Évezredek előtti emlékek. Mert Erdély mindig kedvelt lakóhely, kies, emberi tartózkodásra alkalmas terület volt, mióta csak Isten megteremtette.

Láttuk az ősember ügyes kunyhóját, amely sárból, fából, gyökérből volt összeeszkábálva, s benne elegendő hely volt embernek és baromnak, tűzhelynek, sőt a kunyhóban még forrás is volt, hogy ne kelljen mindig a víz után szaladgálni. Láttuk régi pogány népek kis bálványkáit, szkíta bronznyílhegyeket és egy vaskardot, dák vastárgyakat, kelta gyöngyöket, római bélyeges téglákat. Ezek a népek mind laktak itt a mostani Erdély földjén.

Nagy néptemető Erdély, s az egykori nagy népek sírja felett ezer év óta él már a székely nemzet.

Megálltunk pillanatra egy üvegszekrény előtt, amelyben egy honfoglalás kori kengyelt őriznek.

A kengyelt a magyarok hozták be Európába, és a kengyeles lovasok olyan rémületet keltettek akkor, mint a világháború idején az első tankok. (...)

Láttunk egy régi büntető eszközt is, amivel Isten szent nevét káromlókat büntettek. Hatalmas táblát akasztottak nyakába, kárhoztatása okával, s fejébe álarcot nyomtak, úgy tették pellengérre, hogy bűnhődjön az Isten szent nevét hiába felvevő.

De a legnagyobb áhítattal egy úrasztala előtt állottunk meg, melyet 1775-ben csináltatott “saját akarattyából” Veres Dániel. Azon az úrasztalon edények vannak: kelyhek és poharak. És a kelyhek és poharak mind fából vannak!

Bár jönne vissza az az idő, mikor fakapuk voltak és aranypapok és igaz, hívő nép hivalkodás nélkül. Nagyon kedvesek lehettek az Úr előtt...

Aztán Fodorné született Jáni Anna feltárta előttünk azoknak a termékeknek ajtajait, amelyeket ő is legjobban szeret: amelyekben a székely népművészet emlékei állnak.

Csodálatos szép dolgok. Van ott például egy ökörjárom, olyan festéssel és olyan díszes faragással készített remek munka, hogy másutt nem ökör nyakába tennék, de királyi teremben dísznek használnák.

A feleségem alig tudott elszakadni a székely varrottas és csipkék elől, olyan szépek voltak.

Kedvtelve néztük annak a székely faháznak aprólékosan kidolgozott kicsiny mását, amit Csíki Lázár IV. elemista gyerek faragott remekbe.

Mindenütt dísz, mindenütt: beretvatokokon, a sírig, kopjafákon, a guzsalynyeleken.

Megnéztük végül Székelyföld állatainak termét, a kitömött hegyi farkasokat, hiúzt, hatalmas medvéket, őzikét, madarak és egyéb állatok nagy sokaságát, köztük a kicsi fehér menyétet, amely csak arasznyi, de azt tartják róla a székelyek, hogy nem jó megkergetni, mert akkor éjszaka visszatér, és bosszúból halálra marja a szarvasjószágot.

Láttunk egy kétfejű borjút is, meg négylábú kacsát, egy hatlábú bárányt.

Szép a képtár is, hatalmas drága anyag van az irattárban is.

Drága kincse a Székelyföldnek ez a szép múzeum. (...)

(Szabó Lajos, Székely kincsek között, Református Jövő, Budapest, 1941. júl. 18.)