Sepsiszentgyörgy, december hó. A székely kultúra fellegvárában, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban vagyok, és várom Herepei János igazgató beszédét. A sarokban elhelyezett asztalkán különös, vaskos kötet vonja magára figyelmemet. “Régi, fametszetes magyar vagy magyar vonatkozású könyvek (1493--1599) a Sepsi-Szent-Györgyi Székely Nemzeti Múzeumban”. Budapesten, 1942-ben jelent meg (...). Ehhez a munkához foghatót nemcsak az egyébként rendkívül gazdag könyvanyaggal rendelkező múzeumban nem lehet találni, hanem ritkaságszámba megy az egész országban, sőt talán az egész világon is. A Székely Nemzeti Múzeum falai között található összes fametszetes könyv év szerinti felsorolását tartalmazza, és ezáltal fontos katalógusi szerepet tölt be; csodálni való hűséggel őrzi meg az utókornak a fametszés legszebb középkori alkotásait is.

A szerzőről kell néhány szót elmondanunk. Varga Nándor Lajost nem kell bemutatni a székely olvasóközönségnek. Neve országosan ismert, sőt egész művelt Európában a legjobb grafikusok egyikeként emlegetik.

A képzőművészeti főiskola prorektora Sepsiszentgyörgyről, pontosabban a Székely Nemzeti Múzeum falai közül indult el a hírnév felé vezető úton. Édesanyja máig is ott él a kis székely városkában, ahonnan nem tudna elszakadni. Minden emlék odaköti a városhoz, mint ahogy Varga Nándor is még mindig sepsiszentgyörgyinek vallja magát, bárha már hosszú évek óta a fővárosban él.

Az ősi Mikó-kollégiumban járt gimnáziumba. László Ferencnek és Csutak Vilmosnak, a székely művelődés két halhatatlan emlékű munkásának volt kedvenc tanítványa. Szegény diák volt. Tanárai azonban hamar felfedezték nagy rajzoló tehetségét. László Ferenc múzeumigazgató, a kiváló régész a fiatal diákot érdemesítette arra, hogy munkatársai közé vegye. Rajzoltatott vele, és tudományos munkálkodása más terén is foglalkoztatta. Aki ismerte László Ferencet vagy legalább életművét, könnyen megértheti, mi jegyezte el Varga Nándort a művészettel és tudománnyal. László Ferenc fiatal munkatársai közül nem egy nevét írták fel máris a magyar tudományos élet aranykönyvébe.

Varga Nándor mindig visszatér Sepsiszentgyörgyre, és egyetlen alkalmat sem mulaszt el, ha arról van szó, hogy a Székely Nemzeti Múzeumnak a székely múltra vonatkozó tudományos anyagát valamivel kiegészítheti. Szüntelenül járja a fővárosi aukciókat, megtekinti a nyilvánosságra kerülő levéltárakat, és ha valamilyen székely vonatkozású darab, akár festmény, akár levél, akár könyv vagy népművészeti munka kerül a kezébe, hacsak mód van rá, megszerzi és küldi a múzeumnak. (...)

A múzeum birtokában lévő legrégibb metszetre terelődik a szó, 1493-ból származik. Ritkaság. Most már, ne adja Isten, hogy bekövetkezzék, egy esetleges tűzvész sem tünteti el emlékét. Varga megörökítette 99 példányban.

Kifogyhatatlan az ötletekben, hogy a Székely Nemzeti Múzeumot gazdagabbá tehesse -- folytatja Herepei János. -- A nyáron, ittléte alkalmával azzal állott elém, hogy a múzeum csarnokát a székely mondavilág megelevenítésében akarja feldíszíteni. Hatalmas freskókat tervez. Már el is készítette Attila király temetését és a bálványosvári mondát ábrázoló freskók terveit. Monumentális alkotások lesznek. Hacsak valami közbe nem jön, nyáron hozzá akar kezdeni.

Elhallgat az igazgató. Mindketten némán nézegetjük a metszeteket. Közben arra gondolunk: miért szereti Varga Nándor annyira a Székely Nemzeti Múzeumot? Miért szeretik mindnyájan, akiknek lelke tele van ennek a maroknyi népnek szeretetével, aggodalommal jövője iránt, de egyben büszkeséggel múltja és tehetsége iránt? Ki tudna erre megfelelni? Talán az a magyarázata, hogy minden magyar érzi: kis népnek mentsvára, menedéke, igazolása és fegyvere a tudománya és művészete, enélkül szegényebb lenne a nagyvilág.

Lassan ránk borul az éjszaka, az égen párába burkolózó csillagok ragyognak, s feljön a hold is. Mintha a székely nemzeti címerből röppent volna ki, hunyorogva világít a múzeum felett, ezüstösen ragyognak a falak, sötéten lengenek körötte a fák. Olyan most a múzeum, mint valami csodálatos, pompás mesevár, (...) amelybe önzetlen emberek mindegyre hordják ma is a kincseket.

(Jakab Antal, Egy remekmű 99 példánya, Székely Szó, Marosvásárhely, 1944. január 1.)