Az európai társadalomfejlődés nagy modelljeivel Szűcs Jenő Vázlatából érdemes megismerkedni. Bibó István és Hajnal István gondolataiból kiindulva Szűcs Jenő három európai régiót tárgyal, amelyek nélkül a magyar történelem nem értelmezhető. A nyugat-római összeomlásból, latin--barbár elemek egymást kioltó ötvöződéséből születő Nyugat (a mai észak-atlanti--európai civilizáció őse) az első ezredforduló táján kiterjeszkedik a mai Közép-Európára, de művelését elmélyíteni már nem tudja. Mikor a 14. századdal kezdődően a nyersanyagforrások, nemesfémek elapadása, a népesség túlszaporodása, az ezzel járó nagy pestis általános válságba juttatja kontinensünket, a politikai társadalom mindenütt úgy reagál, hogy az uralkodóházaknak dobja oda a labdát, a hatalmat, oldják meg azok. Nyugaton a válság leküzdése (az Európa világuralmához vezető tengerentúli terjeszkedés) után az erős társadalom később visszaveszi a hatalmat, keleten a kelet-római, mélyebbről ázsiai despotikus alapozású egyeduralom viszont maga alá gyűri a társadalmat. Közép-Kelet-Európa, benne Magyarország politikai társadalma nem elég erős, és nem elég gyenge. Nemhogy a hatalmat nem tudja visszavenni, de az utolsó, az ország testébe beletörött ázsiai invázió, az oszmán terjeszkedés problémáját sem képes egymagában megoldani. Ez magyarázza a Habsburg-birodalom létrejöttét: ez a furcsa államalakulat egy sokszor átalakuló, de annál állandóbb kiegyezés terméke, egy uralkodóház és a térség politikai társadalmai között. A Habsurgok érdemleges színrelépésének előestéjén történik valami, ami sok mindent megmagyaráz: Dózsa. Nem is annyira a török, mint inkább az 1514-es Dózsa-parasztháború szembesíti gyengeségükkel a magyar rendeket, kirajzolva az induló kényszerpályát. A közép-európai térség egy alapvető kérdésben keleti megoldáshoz folyamodik, egy második, nyugaton már idejétmúlt, földhözkötött jobbágyságba gyűri maga alá parasztságát, mert a fejletlen társadalom adott erőviszonyai között ez a legegyszerűbb, a rendeknek kézenfekvő megoldás. 1848-ig kell várnunk, hogy lényeges változás következhessen.

Mi történik velünk? Már a Dózsa-háború mögött két ideológia munkál: egy kissé eretnek, ferences, nem-evilági -- és egy olyan gyakorlati, politikai program csökevényei, amelyből Szűcs Jenő világosan kimutatja a székely jog mintáját. Mit válaszol a nemsokára sorra kerülő szabad székely társadalom? Mert a pányvát rá is kivetik a saját köréből kiemelkedett főrangúak, szövetségben a vármegyék nemességével. Háromszáz év alatt tizenegyszer horkan fel a pányvák közt, és mindig vérébe hull vissza, de az egykori nemzetségi szervezet szabadságát végül háromnegyedrészben menti át rendi szabadsággá, magát székely rendi nemzetté, mert a 60% szabad az a teljes, betelepülőkkel is gyarapodott Székelyföldre vonatkozik. Volt Erdélynek fejedelme, aki inkább látott volna véres dögöket szerte, mint ellenálló székelyeket, de az ébredés keserves: Bethlen és Rákóczi György már pontosan tudja, hogy enélkül a nehéz nép nélkül nincs védhető ország. Már Bocskai székely mintára adja a hajdúszabadságokat is. Egy olyan rendhagyó modellel találkoztunk, amely egyedülálló a második jobbágyságba szédült Közép- és Kelet-Európában, a szabadság olyan kis köreivel, amelyek újabb köröket képesek szülni, ha Dózsával elbuktak is a korábbi megmérettetésben. Ezek a körök is ott munkálnak, amikor majd Párizs nyomán mindenütt megérik az idő a kis szabadságokat egységes, emberi Libertévé egyesíteni, megteremteni a modern Európát. Az 1848-as székely ágyúk kohójának európai értelemben regionális mércéjű a jelentősége.