Az erdélyi határőrséget 1762--64-ben szervezték meg. Osztrák parancsszó alá került a Székelyföld nagyobb része is. Míg a naszódi, orláti (északkelet- és délnyugat-erdélyi) románságnak ez társadalmi felemelkedést jelentett, Mária Terézia nem igazán értette, miért tiltakoznak a székelyek, hiszen annyi jogot kapnak általa. Persze ő meg azt nem tudta, hogy a felajánlott jogoknak már emberemlékezet óta birtokában voltak, csak éppen azoknál sokkal többnek. Trézsinek vitán felül van mit köszönnünk, gondoljunk csak a testőrírókra. Fiától kaptuk mostani székely valutánkat, a burgonyát (nálunk pityóka). De uralkodónak első az államrezon. Így kaptuk másik ajándékba a siculicidiumot, amikor fegyvertelen tiltakozásunkra Madéfalván ágyúkkal válaszoltak és vérfürdővel a császáriak. Akkor asszonyaink közül sokan a havon szültek, a menekülés idején. A nem önként, de parancsra fegyvert fel nem vevők Moldvába futottak, régebb kirajzott testvéreikhez, Mária Terézia pedig, aki magyar királynő volt, és csak férjéből lett német birodalmi császár, bizalmi emberét, Hadik Andrást bízta meg a dolgok valamelyes rendezésével. Hadik, aki egykor megsarcolta Berlint, és aki úgyszólván minden rangot, címet, hatalmat elért a királynő oldalán, amit akkoriban Habsburg-alattvaló elérhetett, összegyűjteti a szétszórattatott népet, és Bukovinába telepítteti őket. Sorsuk hosszú kálvária, 1880-asok mentőakcióin, második világháborús bácskai tömegsírokon át dunántúli, főleg völgységi volt sváb portákig, de ez is másik történet. Hadik szobrának eredetije a budai várban áll, a műegyetemisták nagyobb örömére, a harmadnyi másolat a múzeumban, a lépcsőfordulón -- alkotója földink, torjai származású volt.

Az erdélyi határőrvidék 1762-tõl 1850-ig állt fenn, utána jobbnak látták végleg lefegyverezni a nagyobbrészt a birodalom ellen fordult szervezetet. Öt ezred tartozott hozzá, falvaik, falurészeik katonai közigazgatás, többszörös teher alatt. Ez volt a végső súly, ami alatt a szabadsághoz szokott és felejteni nem tudó székely pálma nőtt. A két székely gyalogezred központja Csíkszereda és Kézdivásárhely, a huszárezredé Sepsiszentgyörgy volt. A Lábasház, a mai Sepsiszentgyörgyi Levéltár homlokzatán a harmincas évek közepéig ott díszlett a kétfejű sasos kőcímer, a 11. ezredé. Ehhez román alakulatok is tartoztak, és a hátszegi Jófőtől (Dobra) Gyergyószentmiklósig, Aranyosgyérestől Bodzavámig ellenőrizte katonailag -- a több mint fél Erdélyt. Ez volt tisztjeinek is rálátása a felvonulási területre.

Az idegen parancsnoklat alatti katonáskodásra szorított székelységről sokan megírták, milyen rendkívül magas volt körében az iskolázottság. A tanulás menekülést is jelentett a katonai szolgálat terhei alól, de többről van szó. Dankanits Ádám már a 17--18. században az erdélyi értelmiség harmadát tartja háromszéki származásúnak. Imreh István Sepsibodok szociológiai felmérésével mutatta ki a két külön világot: még a 20. század közepén, száz évvel a jobbágyfelszabadítás után is érvényes volt, hogy a szabad katonarendűek fő becsvágya a “taníttassam a gyermekemet” társadalmi dinamikája, a jobbágyleszármazottaké a “még egy kicsi földet vásároljak”. Itt a magyarázata az “energikus táj” kultúrföldrajzi anomáliájának, hogy miért indult ennek a vidéknek annyi falujából vagy olyasvalaki, akinek magyarként munkája egyedül vált felsőoktatási házi olvasmánnyá az Egyesült Államokban, mert õ fedezte fel Európának az újvilági demokráciát (Bölöni Farkas Sándor), vagy olyan szótáríró kutató, akinek képe a Brit Királyi Akadémia Földrajzi Intézetét díszíti (Kőrösi Csoma). Nem beszélve a magyar akadémiai gondolat első felvetőjéről, Bod Péterről, és előzményeinek létrehozójáról, Aranka Györgyről, vagy a modern magyar tudományegyetemet szorgalmazó, lexikoníró Apácairól, a Hollandiában többre taksált Benkőről és társaikról. A történeti statisztika homokra építhet a régebbi századokra nézve, de durva közelítésben az 1840-es évek kimutatása visszamenőleg is igaz. Számokban, a polgári nemzet vajúdása idején a Kárpát-medencében minden huszadik magyar élt a Székelyföldön (ma is annyi körül). Ebben az esetben a magyar politikai nemzetnek és majd mégakkora holdudvarának, a többi, vékonyka szabadrendűnek viszont hatoda volt székely, hiszen a vármegyék nemességének 4-5%-os és a városiak hasonló arányához képest a Székelyföld 60%-a volt szabadrendű! Ez a modern magyar nemzet megteremtésében-megszilárdításában is a megfelelő mértékű hozzájárulásra nyitott lehetőséget.

1848--49 leckéje tehát jóval régebbi leckékből következik. Gábor Áron, akinek magyarként az osztrák hadseregben nem járt tüzértiszti pálya, úgy leste el, hozta haza ismereteit, mint majd a japán “takarítószemélyzet” az Egyesült Államokból. Ezért lett 1848--49-nek Nagyvárad mellett minden nagyhangú másként érdekelt ellenében Kézdivásárhely, éppen és csak Kézdivásárhely ágyúgyára és arzenálja, ahol a végső napokban már röppentyűket gyártanak. Az pedig, hogy mit bírt meg ez a társadalom, csak onnan érthetjük meg, ha megnézzük, mi végre született, és milyen kohó edzette olyanná, amilyenként máig tömbnek őrizhette magát, vagy aminek okán annak hagyta a történelmi tehetetlenség.