Kós Károly, Varga Nándor Lajos, a festő Nagy Imre, Bánffy Miklós, Barabás Márton meg nem valósult tervei közé térünk vissza: a lépcsőházba festett üvegablakokat szántak, amilyenek a múzeummal egyidőben épült marosvásárhelyi kultúrpalotát díszítik. A falakra freskókat: Csaba és Szent László alakját, a gelencei falfestmények ide másolt részleteit.

A folyosókon, a lépcsők mentén régi kiállítások kinnhagyott emlékeztetői. Mansfeld Péter és Nagy Imre arca a bronz domborításon. Bibó István, a 20. század egyik legnagyobb politológusa, az utolsó, egynapos miniszter, amint az elhagyott és oroszok megszállta Országházban a Nyilatkozatot gépeli, és az ENSZ közbelépését kéri, mikor már mindenki elmenekült.

A kiállítások a jéghegy csúcsai. Kiállítóhelyeken akár minden érték a tárlókba, falakra kerülhet. A komolyabb múzeumi gyűjteményt raktárok sora őrzi, és nagy gond a túlzsúfoltság. Az anyagot alagsori restauráló műhelyek biztosítják, gyűjteménykezelők, konzervátorok viselik gondját, muzeológusok próbálják kiállításba szervezni, közkinccsé tenni, kiemelni azt, ami képviselheti a többit is. Másrészt: ezt az épületet Művelődési Csarnoknak szánták egyben, Herepei is Székely Tudományos és Közművelődési Intézetet tervezett. Az előadóteremnek volna mit mesélnie.

A néprajzi alapkiállítás első termében indulunk tovább.