Az első néprajzi terem a mindennapi betevő falatról szól. Az áfonya, amelyet mifelénk kokojzának neveznek, a fenyőrégióban honos. A Szent Anna-tó körül is ott kékellik-feketéllik nyaranta, úgy fésülik le alacsony bokrairól. Akárcsak az erdei szamóca, málna, szeder, gomba, ma is szűkös megélhetési forrás azoknak, akiket nem véd a társadalom, és helyzetük mind reménytelenebb a harmadik világba csúszó Kelet-Európában. Ott árulják az erdei gyümölcsöt az utak szélén, a lakótömbök között.

A varsák, hálók. László Ferenc még mikós tanítványaival írathatta le a Feketeügy mentieket. A csapdák, amelyeknek változatairól hosszú leveleket váltott Sepsiszentgyörgy, Budapest, Székelyudvarhely. A gyűjtögetés a pattintott kőkor előttről hozott örökségünk, a vadászat, halászat is kortalan. A mezőgazdaság már az eddigi legnagyobb emberi forradalom eredménye: a régészeti részlegen ismerkedhettünk vele.

A kenyér története. Közben a sarokban megszámolhatjuk, hány gyereke volt a szegény embernek -- a rosta likát. A mezőgazdaság szláv szavai jutnak eszünkbe, és az, hogy a könnyű szláv csoroszlyánál fejlettebb nehéz ekénket a török nyelvű volgai bolgároktól tanultuk. Nem csak a nagyállattartásunk szókincse honfoglalás előtti török nagyobbrészt.

A hely színei: rézüst a sajtkészítés melléktermékét, az anyaországban ismeretlen ordát előállítani, középen a kürtőskalácssütő, a pálinkamelegítő, a csűgörtörő. A kijáratnál a régen Szitáskeresztúrnak becézett Székelykeresztúr szitái: rossz nyelvek szerint Keresztúr piacára nem volt ajánlatos be nem font farkú, sörényű lóval behajtani, mert az alapanyagot is meg kellett szerezni valahonnan. Ezzel át is léptünk a népi mesterségek világába.