A kisebbségi sorsban a Múzeum egyetlen realitása volt adott pillanatban az egész romániai magyar kultúrának: az erdélyi magyarság kizárólagos tulajdonában lévő egyetlen és igazán élő, sőt határozottan fejlődő kulturális intézmény, egyetlen intézményes valóságunk -- írta Kós. Nagy igazgatói tették azzá, akik egykor ott éltek hátul a múzeumőri lakásokban. A világhírt megszerző László Ferenc meteorológiai állomását is odaköltöztette a földszintes épületbe, amelyben ma fiának, László Kálmánnak a gyűjteménye és emlékszobája látogatható. Tetején ma is ott a Wild-féle szélsebességmérő, és a másik fia által 1935-ig működtetett állomás rögzítette adatokért még évekkel az igazgató-őr halála után is jelentkeztek érdeklődő olasz üzletemberek.

A másik nagy igazgató több volt, mint tudós. A 20. századi erdélyi magyarságnak valószínűleg legnagyobb szervező egyéniségét, Csutak Vilmost gyászolni minden erdélyi református létesítmény kitűzte a fekete lobogót, mikor ott feküdt a Múzeum dísztermében felállított ravatalán. A múzeumtelek vásárlásakor megörökölt jégvermet kiadta bérbe, hasonlóképpen a teniszpályát az új épületszárny majdani helyén, és pénzt hoztak a múzeumnak a vármegyétől örökölt hajdúruhák, mert előadásaik jövedelméből, ahol felhasználták őket, részt adtak a vidéki kis művelődési egyesületek. Anyagi forrás volt a levéltár, akkor még a Múzeumé, a déli szárnyban, mert családjuk történetét kutattatták irataiból számosan. És fizetett maga Csutak is, saját lakásának bérét, miközben ingyen igazgatta a Múzeumot.