2015. december 11 – 13. / Tein teaház és kávézó, Bod Péter Megyei Könyvtár
Rangos írók, költők tisztelnek meg jelenlétükkel a pulzArt kortárs összművészeti fesztivál harmadik kiadásán is, könyvtárunk társszervezésében. Mindannyian először lépnek színre, egyéni író-olvasó találkozón, városunk közönsége előtt. Szeretettel várunk minden érdeklődőt a közönségtalálkozókra, amelyekről és meghívottainkról a lényeges információkat alább találják, a rendezvények időrendjében.
Tiltott történetek – Közönségtalálkozó Petru Cimpoeşu íróval
2015. december 11., péntek, 17 óra, Tein teaház és kávézó. Beszélgetőtárs: Adrian Lăcătuş
Petru Cimpoeşu 1952-ben, Vaslui-ban született. A kritika és az irodalmi közvélemény a Mircea Cărtărescu nevével fémjelzett „nyolcvanas nemzedékbe” és az utóbbi évtizedek román irodalmának élvonalába sorolja. Első prózakötete Amintiri din provincie (Vidéki emlékek) címmel jelent meg 1983-ban, és elnyerte a Jászvásári Írók Egyesülete nagydíját. Bár korai művei kedvező kritikai fogadtatásban részesültek, az igazi áttörésre 2000-ig, a Povestea Marelui Brigand (A Nagy Haramia története), majd a Simion liftnicul (Simion, a panelszent) megjelenéséig kellett várnia. Utóbbi regényét a román megjelenés után nem sokkal számos európai nyelvre lefordították, 2007-ben Csehországban az év könyvévé választották, és a Magnesia Litera díjjal tüntették ki. Magyarra Szőcs Imre, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár munkatársa fordította.
Cimpoeşu „kétarcú” író: van egy derűsebb énje, amely a játékosságot és a humort részesíti előnyben, és egy komorabb, borongósabb, amely az emberi lét sötét misztériumaihoz vonzódik, az álom és a valóság, a hit és hitetlenség kérdéseit feszegeti.
A Simion a panelszent. Regény angyalokkal és moldovaiakkal ismertetője a Kalligram Kiadó honlapján: „1997 ősze. Románia keleti régiójában, Moldvában járunk. Nem egészen nyolc év telt el a decemberi forradalom óta, és az «aranykorszak» egyik grandiózus megvalósításaként felépült nyolcemeletes panelház lakói még mindig az átmenetinek nevezett korszak nehézségeivel küszködnek. Ki-ki a maga módján próbál válaszolni a kor kihívásaira, több-kevesebb sikerrel, de inkább a csodában bízva, mint saját probémamegoldó készségében. A várva várt csoda azonban váratlan módon köszönt be: Simion, a földszinten lakó idős suszter fogja magát és bezárkózik a lift fülkéjébe, ahol angyalokkal diskurál, példabeszédekkel traktálja lakótársait, talán kisebb-nagyobb csodákat is tesz.”
Részlet a könyvből: „Azokban a napokban, amikor Jézus Krisztus közöttünk tartózkodott, mindenféle csodák történtek, némelyikükről említést tettek az újságok és a televízió is. Egyébként többek között éppen a sajtóval és a televízióval történt csoda, amelyek egyik nap még Ceauşescuról zengedeztek dicshimnuszokat, az Istenről pedig mélyen hallgattak, hogy másnap Isten dicsőségét zengjék, és Ceauşescut csupa ócsárló szóval illessék. Mondjak még példákat? Egymást nem ismerő emberek ölelkeztek össze örömükben az utcán; halálos ellenségek puszilták egymás orcáját és zokogtak egymás vállára borulva; az élelmiszerboltok, amelyek addig kongtak az ürességtől, csodálatosképpen megteltek szalámival és más földi jóval stb. stb. De talán nem is ez volt a legnagyobb csoda: olyan egyének, akik korábban azt hirdették, hogy Isten nem létezik, egyik napról a másikra elkezdtek keresztet vetni, és minduntalan az Ő nevét emlegetni. Ezeket az egyéneket a nép pártfejeseknek hívta. Ne mondja nekem senki, hogy tíz-, sőt százezrek spontán megtérése a keresztény hithez természetes jelenség, amit úgynevezett tudományos érvekkel, mint a relativitáselmélet, az ufók, vagy tudomisén, meg lehet magyarázni! Végül is azt mondtok, amit akartok, mert most már demokrácia van és szólásszabadság (íme még egy csoda!), de nekem akkor is meglesz a saját véleményem, vagyis az, amit az imént előadtam. Mindezen csodák csakis annak tudhatók be, hogy Jézus szentséges személye miközöttünk járt. Ne kérdezze senki, hogy ki látta, ki beszélt vele, ki érintette meg a sebeit, fogalmam sincs. Lehet, hogy épp közületek beszélt vele valaki, és nem ismerte fel. Lehet, hogy éppen hozzánk kopogott be, és nem nyitottunk neki ajtót, mert azt hittük, holmi kéregető...”
Hangok folyóján – Közönségtalálkozó Tóth Krisztina költővel, íróval
2015. december 12., szombat, 19 óra, Bod Péter Megyei Könyvtár, Gábor Áron terem. Beszélgetőtárs: Pieldner Judit irodalomkritikus.
Tóth Krisztina (1967, Budapest): nemzetközileg elismert, József Attila- és Artisjus-díjas, a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával kitüntetett költő, író, műfordító.
Mesterien kombinálja mind verseiben, mind prózáiban az áradó, sajátos érzékenységet a naturalista közvetlenségű ábrázolásmóddal, a hiteles, külső nézőpontot a figyelmes belső nézettel, a valóságrészek feltérképezését a lényeglátó összképpel, miközben reális párbeszédet folytat az irodalmi hagyománnyal, eredeti, friss koncepcióban, az emberi lélek és a közösségi egzisztencia meglepően érvényes vetületeit tárva fel. Érzékenyen nyúl minden történethez, a legapróbb mozzanatokat is megragadva. Írásait az állandóság és folytonosság, az emlékek és a jelen pillanat, tettek és cselekvésképtelenség feszültsége határozza meg. Novelláiban az egyén, a hétköznapi történetek felől közelít a ’89 előtti világhoz. Az elmúlt rendszer, annak tárgyi vagy mentalitásbeli elemei olyan szövegekben is jelen vannak búvópatakszerűen, amelyek nem kifejezetten ebben a korban játszódnak. A szerző érzékeny és éles megfigyelésmódja egy kevésbé megszokott perspektívából láttatja a történelmi valóságot.
Tóth Krisztina a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotója. Számos verseskötet (Őszi kabátlobogás, 1989; A beszélgetés fonala, 1994; Az árnyékember, 1997; Porhó, 2001; Síró ponyva, 2004) és prózakötet (Vonalkód, 2006; Hazaviszlek, jó?, 2009; Pixel, 2011; Pillanatragasztó, 2014) szerzője. Művei angol, francia, német, spanyol, finn, szerb, cseh, lengyel fordításban is megjelentek. A magyar költészet tárgyias hagyományának megújítója, prózáját ritka narratív pontosság jellemzi, stílusa nincs híján sem élnek, sem humornak.
A szerző így fogalmaz egy helyen: „... bennem is megvan ez a türelmetlenség, és persze a félelem is, hogy mi van, ha nem jut eszembe több vers, ha egyszerűen elmúlik… Mert ez máshogy van, mint a prózánál, ez olyan kivárásos dolog. A prózaírásban gyűjtés után, ha megérintett valami, ha bejött egy sztori, vagy akár csak egy indító mondat, ami lökést ad, el lehet kezdeni gyúrni az alapanyagot. A versnél jobban ki van szolgáltatva az ember a kivárásnak és az ülepítésnek, nem mindig rajta múlik, hogy összeáll-e valami. Fontosabb az időbefektetés, türelmet igényel, hogy összeálljon valami. Nekem mély meggyőződésem, hogy egy generált versen átüt az, hogy nincs belső lendület. Most nem a sikerültségről beszélek, nagyon jól össze lehet hozni úgy szövegeket, hogy nem tüzesíti át őket valami szöveg alatti indulat. (…) Amikor összeáll valami, ahhoz fogható öröm – nekem – nincs a világon, ennél nagyobb elégedettséget nem nagyon tudok érezni. Ez túl van az ember civil életén és azokon az örömökön, ilyenkor valahogy «helyreáll a világrend», megszűnik egy pár pillanatra a kettős figyelem. Máskor állandóan forog ez a kettős giroszkóp. Lehet, hogy kívülről nem látszik, de ez tulajdonképpen fizikailag is fárasztó. Mármint ez a kettős jelenlét, hogy figyeled a világot, és közben magadat és a helyzeteket is kívülről.”
Meghívottunk honlapja a www.tothkrisztina.hu címen érhető el.
Történetek és hézagok – Közönségtalálkozó Vida Gábor íróval
2015. december 13., vasárnap, 16 óra, Tein teaház és kávézó. Beszélgetőtárs: Hubbes László egyetemi oktató.
Vida Gábor (1968, Kisjenő): Arany János- és Artisjus-díjas erdélyi magyar prózaíró, a Látó marosvásárhelyi szépirodalmi folyóirat próza rovatának szerkesztője. Kötetei: Búcsú a filmtől, 1994; Rezervátum, 1998; Fakusz három magányossága, 2005; Nem szabad és nem királyi, 2007.
Hagyományos prózát ír. Példaképeinek a klasszikus szerzőket tekinti (Jókai, Mikszáth, Krúdy, Móricz, Kemény Zsigmond, Hamvas Béla, Platón, Dosztojevszkij, Jack London), több interjúban is elhatárolódik a posztmodern irodalomtól.
Az alkotás folyamatáról, az elbeszélési kedvről 2010-ben, a Litera.hu irodalmi portálnak így nyilatkozott: „Novellát, elbeszélést csak úgy tudok írni, ha jól érzem magamat a bőrömben. Szeretek utánajárni annak is, amit személyesen ismerek, de annak is, amit nem, vagy nem éltem át, aztán sokszor belefeledkezem az „anyaggyűjtésbe”. Azt szoktam mondani, hogy ha valóban megtörtént, fölösleges kitalálni, és nem szeretnék olyat kitalálni, ami nem történhet meg. A családi könyvtárban Jókai összes műveiből azt szeretem leginkább, amiről keveset vagy szinte semmit nem mondott az irodalomtörténet. Nevezzük ezt hagyománynak. A hegyek pedig elég közel vannak mindig, a kertünk végében erdő van, nádas vagy puszta, mindegy, – mikor hol lakunk.”
Szerzői oldala a Látó honlapján, a http://www.lato.ro/vendor.php/Vida-G%C3%A1bor/49/ címen érhető el.
Egy hegy megy – Közönségtalálkozó Oravecz Imre költővel, íróval.
2015. december 13., vasárnap, 18,30 óra, Bod Péter Megyei Könyvtár, Gábor Áron terem. Beszélgetőtárs: Tamás Dénes író.
Oravecz Imre (1943, Szajla): Kossuth-díjas és Prima-díjas magyar költő, író, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.
Alkotásai általában valaminek a hiánya köré épülnek: nagyon gyakran írásainak szereplői, gondolataik a gyermekkori teljességérzetünk hiányát idézik fel. Valahová tartozni létfontosságú, és a szülőfalujából kiszakadt szerző életművét végigkíséri az otthon keresésének motívuma, a vonatkozó trauma elviselhetővé tételének lehetőségei. Szilasi Lászlót idézve „van ebben a vízióban (...) valami felemelően, szeretetteljesen és részvéttel telien embertelen”.
A vidéki lét emberi-társadalmi meghatározói, a családtörténet személyes vonatkozásai találkoznak írásaiban a tág földrajzi és szellemi terekkel, a sajáttól esetenként időben vagy földrajzilag távol eső, azzal mégis bizonyos szempontokból rokonítható kultúrákkal (pl. hopi indiánok). Költői életműve nagy hatással bír a mai magyar lírára, a tárgyias költészet objektív világának átszellemesítését, líra és epika, vers és próza poétikailag termékeny szintézisének megteremtését valósította meg (Egy földterület növénytakarójának változása, 1979; A hopik könyve, 1983; 1972. szeptember, 1988; Halászóember, 1998; A megfelelő nap, 2002; Távozó fa, 2015).
2012-es regénye, a Kaliforniai fürj az utóbbi évek egyik igen gyakran emlegetett könyvévé nőtte ki magát. A kivándorlást és az új hazába való beilleszkedés témáit taglalja (a szerző a hetvenes években két alkalommal disszidált az Államokba, mindkétszer hazatért, akárcsak a nyolcvanas évek végén Németországból; jelenleg szülőfalujában él). Előzményeit a 2007-ben megjelent Ondrok gödre hordozza. Egy hegy megy című 2006-os kötetének rövidprózái, akárcsak a Halászóember versei, főképp Szajlát, a szülőfalut és környékét járják körül. A falu életének, természeti környezetének változásai érzékletesen mutatják be nem csupán a vidéki, de általában a mai Magyarországot, a pusztulás folyamatait, a krónikás szenvtelenségével, fel-felizzó indulattal, magyarázatot keresve.
Ars poeticájáról mondja egy interjúban: „... úgy írtam, ahogy mindig is írok, vagy írni szeretnék. Pontosan, világosan, egyszerűen. Ha ez hagyományos, akkor ez jó hagyomány, és vállalom. Nem provokálni akartam, még kevésbé kétségbe vonni a másfajta beszéd létjogát, bár bevallom, a divatoktól mindig irtóztam. Valami azért ott lebegett előttem: olyan próza, amelyet magam is szívesen olvasok, ha más írja: ha egy Petelei, ha egy Csáth, ha egy Móricz, ha egy Kosztolányi.”
Pályaképe, digitalizált kötetei, alkotásainak szakmai visszhangjai a http://pim.hu/object.4ACCC398-F371-4E36-9434-7209E72D49BA.ivy címen érhetők el (Digitális Irodalmi Akadémia).
